Horváth Árpád SJ: Völgyfalva emlékezik
Soprontól nyugatra, de még az ezeréves Magyarország területén, az ausztriai Burgenland egy piciny településére nemrég illusztris vendégek érkeztek Bécsből, Magyarországról, Horvátországból. A mai Zillingtalon Kausich Fülöp jezsuitára emlékeztek, aki jelentős szerepet töltött be a 17. századi Közép-Európa tudományos életében, többek között a zágrábi egyetem megalapítása is nevéhez fűződik.
vVölgyfalva határában nemes ívű dombok húzódnak, ezeknek a tetejéről kelet felé nézve a Soproni-hegységet lehet látni, másik irányban viszont az év legnagyobb részében hófödte Schneeberg csúcsai emelkednek. E dombok tetején még Burgenlandban vagyunk, az egykori Magyarországon, de néhány percnyi sétára már Alsó-Ausztria kezdődik. Ausztria és Magyarország között e település lakóinak többsége azonban sem nem német, sem nem magyar, hanem horvát nyelvet beszél.
Magyar királyi szentély
A horvát nyelvű, ám burgenlandi Völgyfalva templomának szentélyében az oltárképre magyar királyok szobrai néznek. Fejükön korona, az egyik talán Szent István lehet, a másik Szent László. Mindketten lovagi öltözetben. Az egyik szobor kezében kard, a másikéban egy pajzs látható a magyar címerrel: piros alapon a zöld hármas domb, rajta a jól ismert ezüst kettős kereszt, a pajzs bal felén a Kárpát-medence négy legnagyobb folyóját jelképező ezüstsávok. A szentély fölötti egyik oldalablak felirata: In millenio 896–1896, azaz e díszes ablak a magyarok honfoglalásának ezeréves megemlékezésére készült. Egy másik színes ablakról Árpád-házi Szent Erzsébet néz le a templomhajóra, kötényében jól láthatóak a rózsák, amelyek a hagyomány szerint akkor váltak a szegényeknek szánt kenyérből illatos szirmú virággá, amikor a fukar német udvartartás számon kérte Erzsébeten a bőkezű jótékonykodást.
A falu lakosságának eredete
Az Alpokalja vidéke nem a törökök miatt néptelenedett el, mint az Alföld. Már a husziták lángra lobbantották ezt a vidéket, majd a vallásháborúk után Mátyás király és III. Frigyes német-római császár kezdtek itt hosszadalmas csatározásokba. Egyik dombról a másikra tologatták birodalmaik határát, s rendszerint Mátyás király győzött, de amit a csatatéren megnyert, végül mégis átadta Frigyesnek a magyar koronáért cserébe, amelyet a német-római császár még Mátyás trónra kerülése előtt megkaparintott. Ahogy Kölcsey Ferenc verse, a Himnusz is énekli, „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, ám Bécs és környéke, mint ahogy Morvaország és Szilézia is az igazságos király halálával csakhamar újra elvesztek a magyar korona számára. Halála előtt azonban a reneszánsz magyar király még komoly erőfeszítéseket tett, hogy megerősítse a déli határokat a duzzadó török uralommal szemben. A boszniai Szarajevónál és a szerbiai Szendrőnél csatákat is nyert, és errefelé – a címerünkben is szereplő Szávától és Dunától délre – végvárakkal megerősített bánságokat hozott létre, mint ahogy a Kárpátokon túli román hűbérfejedelmeket is igyekezett távol tartani a töröktől. Magyarország befolyása a Balkánon azonban Mátyás halála után csakhamar meggyengült. Délvidék e legalsó végei voltaképpen már Mátyás uralkodása idején hanyatlásnak indultak, hiszen itt folyton csatázni kellett, a termény betakarítása gyakran elmaradt, kiszámíthatatlanná vált a munka, az élet. E vidék földesurai, akik a Száva folyótól délre horvátok voltak, igyekeztek biztonságosabb területeken birtokokat szerezni (mint például a Zrínyiek a Muraközben). Így került egészen az Alpokaljára, a Bécsi-medencébe, Pozsony környékére, sőt egészen Morvaországba is a horvát nép (a morvaországi és Bécs környéki horvátok mára már teljesen beolvadtak a környező népekbe). Saját földesuraik hozták tehát magukkal e vidék horvátjait a törökök által fenyegetett déli végekről Közép-Európa egyelőre biztonságosabb területeire, többek között a folyamatos csatározásokban amúgy is elnéptelenedett Nyugat-Magyarország dombos vidékeire. Így aztán amikor az oszmán hadsereg Bécs ostromára vonult, érintve az Alpokalja térségét is, az itteni horvátok elődeinek többsége már itt volt és védekezni tudott. A horvát vitézek legismertebb csatájára Jurisics Miklós vezetésével került sor Kőszegnél 1532-ben, ahonnan a török a vár bevétele nélkül végül visszafordult, de hallunk Zrínyi Miklós horvát vitézeiről a Szigeti veszedelem című verses eposzunkban is.
Bécs és Sopron között
Többször elhangzott – német nyelven és horvátul is – a neves völgyfalvai jezsuita megemlékezésen, hogy Burgenland csak 1921-ben került Ausztriához, és ez a vidék korábban ezer éven át Magyarországhoz tartozott. Bécs közelsége miatt újabban nagyon sokan kitelepültek e vidék békés falvaiba, hogy aztán innen járjanak be a nagyvárosba dolgozni. Azt azonban mégsem hallani – más egykori magyar vidékekkel ellentétben –, hogy itt bárki is tagadná a magyar millenniumot. Az viszont kétségtelen, hogy az Alpoknak ezeken a keleti lejtőin a lakosság többsége – az utóbbi ötszáz év során biztosan – anyanyelveként nem a magyart beszélte. Még az első világháború után Ausztriához került magyar végeken is a magyaroknál a németek és a horvát anyanyelvűek is többen voltak. Ez nem jelenti azt, hogy az itt élők hazájukhoz kevésbé lettek volna lojálisak! A soproni népszavazást követően ez be is bizonyosodott, hiszen a Magyarországra újra visszakerült falvak lakosságának többsége ugyanis – Szentpéterfa, Horvátlövő, Felsőcsatár, Narda, Ólmod – túlnyomórészt horvát anyanyelvű volt (1923). Ausztriából nézve azonban e vidék kétségtelenül „elveszítette” kulturális, kereskedelmi és egykor adminisztratív központját, amit többnyire fájlalnak is a burgenlandiak. Völgyfalvából nézve ugyanis a központ, ahová az emberek „bejártak”, az nem a hatalmas birodalmi város, azaz Bécs volt, hanem Sopron. Ide jártak az emberek piacra, vásárolni, iskolába. Sopron az akkori Nyugat-Magyarország tekintélyes városának számított: egykor várfallal, díszes templomokkal, komoly kereskedelemmel, színházzal. A regionális központ szerepét Sopron „elvesztésével” az Eszterházyak piciny városkája, Kismarton (Eisenstadt) volt kénytelen átvenni, és bár itt is van szép kastély, Haydn utca és barokk templom, Eisenstadt azért mégsem Sopron – mondják a burgenlandiak.
Völgyfalva hírességei
A határ menti piciny Völgyfalva két „messze földön” híres szülöttével büszkélkedhet, mindketten szerzetesek, az egyik bencés, a másik jezsuita. Időben hozzánk közelebb Kruesz Károly áll, aki bencésként a Krizosztom nevet vette fel. Élete utolsó harmadában Pannonhalma bencés főapátja volt (1865–1885). Szerzetesi helytállása mellett elsősorban pedagógusként tűnt ki, nevéhez fűződik többek között a tanárképzés elindítása Pannonhalmán. Több kémiai tankönyvet és vegytani munkafüzetet írt, illetve – horvát nyelvtudásának köszönhetően – magyar nyelvre fordította Simon Šubič természettani tankönyvét (Természettan, 1862). Részt vett az I. vatikáni zsinaton, a magyar országgyűlés főrendiházában pedig gyakran hallatta szavát tanügyi kérdésekben. A pannonhalmi bencések archívuma egy 300 oldalas naplót is őriz a tudós főapáttól, egyelőre csak kéziratban. Ezekben a kézzel írott emlékezéseiben – egyéb érdekességek mellett – a tudós bencés szerzetes szeretettel gondol vissza saját völgyfalvai gyermekkorára, ami nehéz volt, de szép. A kis Károly 13 éves volt, amikor édesanyja elhunyt, a családban azonban vele együtt összesen 16 testvért számoltak!
Kausich Fülöp mintegy kétszáz évvel korábban élt a későbbi bencés főapátnál, szerzetesi és tanári élete azonban legalább annyira sokat mond a piciny Völgyfalvából elszármazott nagy tehetségek lehetőségeiről, mint a kémia és fizika bencés tudósáé. Kausich Fülöp kora a törökvilág utáni konszolidáció időszaka volt, az osztrák és magyar trónon I. Lipót császár, illetve király ült (1655– 1705), aki a tudományok világa és a művészetek iránt is fogékonynak mutatkozott. Az uralkodó keresztneveinek hosszú sorában ott szerepel Loyolai Szent Ignác neve is, a törékeny lelkű kis Lipótot eredetileg ugyanis egyházi pályára szánták, és jezsuita nevelőinek befolyása (Lipót édesanyja hat éves korában meghalt) mindvégig megmaradt az életében. I. Lipótból vált idővel tulajdonképpen a francia „Napkirály”, XIV. Lajos egyetlen (valamivel azért talán kevésbé ismert) riválisa. Ekkor veszi kezdetét a Habsburg Birodalom voltaképpeni felemelkedése és bámulatos tündöklése. A fénykorát élő Franciaország és a hosszú hanyatlás előtt álló Törökország között I. Lipót császárnak szinte mindennél fontosabb volt országa megerősítése, amit ő akkor elsősorban a belső egység mielőbbi helyreállításában látott. Mivel a vallásháborúk véres korszaka után vagyunk, I. Lipót nagy veszélyt látott a protestantizmus terjedésében. Meg is tett mindent, hogy megakadályozza, sőt, ellehetetlenítse a protestantizmus meggyökeresedését a birodalmában. Lipót császár nevéhez fűződik a gályarabság szégyene, de nevéhez fűződik a katolikus iskolák, konviktusok, egyetemek alapítása is. I. Lipót tehát nem csak erővel, hanem oktatással, a barokk művészetek kibontakoztatásával, osztrák szempontból ésszerű kolonizációval is igyekezett birodalmát a lehető legbiztosabb alapokra helyezni. Ami pedig az oktatást és a művészetek ápolását illeti, célkitűzései elérésében a jezsuiták csakugyan segítségére tudtak lenni. Lipót császár idején vált ugyanis a Habsburg jezsuita rendtartomány a Társaság legnépesebb provinciájává. A birodalom területén ekkor már három jezsuita noviciátus is működött: Bécsben, a morvaországi Brünnben, és a stájerországi Leobenben. Csak ez utóbbiban mintegy 100 újonc készült a hivatására minden évben, és ötszörös volt a túljelentkezés! Így válhatott a jezsuita szellemiség a hatalmas Habsburg Birodalom oktatáspolitikájában, tudományos és lelki életében meghatározó erővé. A jezsuita rend ebben az időben szinte ontotta a jól képzett, több nyelven beszélő, lojális és elkötelezett tanárokat, előadókat, tudósokat. A török uralom alól felszabaduló Magyarország – amely időközben szinte teljes mértékben reformátussá vált –, nagy részben éppen a jezsuiták tevékenykedésének köszönhetően vált többségében újra katolikussá. A császári udvar jóindulatával a rend egymás után alapította nemcsak a gimnáziumokat és kollégiumokat, hanem az egyetemeket is szerte a hatalmas birodalomban. Korábban így alakult meg például Pázmány Péter által a jezsuita egyetem Nagyszombatban, a mai ELTE jogelődje, és valamivel később (egy időben az Innsbruckban létrehívott egyetemmel) a zágrábi tudományegyetem is (1669), amelynek ma mintegy hetvenezer hallgatója van. Mivel a képzés során a Társaság gondosan nyilvántartotta a rend tagjait, így tudjuk azt is, hogy a zágrábi egyetem alapítója Völgyfalvából származott. A noviciátusban feljegyezték róla, hogy Kausich „magyar”, de gördülékenyen beszélni kezdetben csak horvátul tudott, majd németül is elég jól megtanult és egy kicsit magyarul is. Az is kiderül e dokumentumokból, hogy a völgyfalvai jezsuita a társadalom „alsó harmadából” származott, szülei némi szőlővel és termőfölddel rendelkező gazdák voltak. Egy ilyen háttérrel rendelkező gyerekből nevelt aztán a jezsuita rend a vallásos hitet ügyesen hirdető papot, tanárt, tudóst, egyetem-alapítót. Viszonylag hosszú élete során Kausich Fülöp a következő helyeken működött tanárként és nevelőként: Sopronban, Győrött, Nagyszombatban, Vágsellyén, a somogyi Andocson már népmisszionáriusként tevékenykedett (ekkor már valószínű kiválóan beszélt magyarul), végül pedig Zágrábban szervezte az egyetemet és lett annak első rektora, amivé I. Lipót császár, illetve magyar és horvát király nevezte ki. Kausich Fülöp SJ végül Pozsonyban halt meg 1673-ban, a Habsburg Monarchia területén élő mintegy 1.600 jezsuita egyik legjobban tisztelt, nyugalmazott pátereként.
***
A megemlékezés keretében Kausich Fülöp SJ nevével átadásra került egy emlékház Völgyfalván, ami az egykori plébánia mostanra gondosan felújított és így „újrahasznosított” épülete. „A találkozások helye lesz ez” – mondta büszkén az alig ezer lakosú település polgármestere. A ház falán a jezsuita emléktábláját megáldottuk, volt utána fogadás, fúvószenekar az osztrák-német hangvilág megelevenítésére, és tamburazenekar horvát énekekkel. Közben kiderült, hogy Völgyfalván „újabban” magyarok is élnek. Velük az étteremben találkoztam, ők kínáltak minket mindenféle finomságokkal. Itt dolgoznak, nemrég költöztek ide Nógrádból, és azt mondják, otthon érzik magukat ebben a kicsiny burgenlandi falucskában. Szerintük ugyanis az Alpokalja hasonlít a Börzsöny és a Cserhát vidékéhez, csak itt éppen van munka, kiszámíthatóbb az élet, van létbiztonság. Ötszáz évvel ezelőtt valószínű, hogy az idetelepülő horvátok is hasonlóképpen gondolkodtak az új hazájukról. Mintha ismételné magát a történelem.