Előző cikk Következő cikk

Sárospataki Zsuzsanna: Filmek emberi kincsekből

Mohi Sándor operatőr és rendező, dokumentumfilmes alkotó. Csöndes, halk szavú, visszafogott, a szükségesnél kissé jobban zárkózott ember. Talán épp ezzel függ össze, hogy egész élete folyamatos és állandó „megfigyelés”. Napjai, hónapjai, évei az „élet sűrűjében” zajlanak, miközben folyamatosan és csendesen a háttérben látszik maradni. Felmutat és megmutat, de alig mutatkozik meg. A valóságot kutató és mindannyiunk számára újra-felfedezni szándékozó szemlélő és szemlélődő művész.  

35 éve vagy a „szakmában”. Az utóbbi másfél évtizedben már nem csak operatőri, hanem rendezői munkáidról is beszélhetünk. Mit kell tenned azért, hogy mindazt, amit érzékeny befogadásoddal meglátsz magad körül, ne csak „láttasd”, hanem dramaturgiailag is felépítsd, „meg is rendezd”?

Amikor megadatik a lehetőség, hogy forgassunk, technikailag értékelhető képet s hozzátartozó hangot készítsünk a valóság egy kicsi darabjáról, akkor még én sem értek sok mindent. Egyszer történik meg a szemünk előtt! S itt jön az ajándék: hogy a kameránk előtt, az egyszer megtörtént, általunk rögzített valóságot újra és újra láthassuk, hallhassuk. (Különleges adomány ez, a mi ajándékunk.) Azután ezt szerkesztjük, súlyozzuk, igyekszünk a rögzítettekből a fontos részeket, a készítendő „szövet”, a leendő film megfelelő helyére illeszteni. Még amatőr koromban jöttem rá – Bakos Zsuzsa, később Kollányi Judit és Szalay Péter vágók mellett –, hogy valójában egy jól átgondolt, hatáseszközökkel, súlyozásokkal megerősített „szövet” az, amit mi a valóság elemeiből összeállítunk. Ez a dokumentumfilm. Persze törekszünk arra, hogy az egyszer „rákapcsoló” néző számára élményt, örömet szerezzünk. Vágó-dramaturg segítsége nélkül ez a „szövet” sohasem jön létre.

Milyen „életképekre” emlékszel gyerekkorodból? Mely dolgok nyitották fel szemedet arra, hogy először magadban rögzítsd a látottakat, azután pedig mindazt tovább add másoknak – örömükre, okulásukra.

A gyermekkori élményeim – úgy érzem – meghatározták, hogy merre forduljak: Felmásztam a pincetetőre, s mivel onnan más volt a világ, örömömben énekeltem. Felmásztam a szilvafára, s mivel onnan is más volt a világ, éreztem, hogy képbe kell foglalnom. Felmentem az addig csak az udvarunkból látott Király-hegy és Megyer-hegy közötti Ciróka-nyakra és szerelmes lettem. Mintha egy női testet láttam volna. Egy népdal, népzene élménye kísértett. Elmondtam apámnak és libabőrös lett a hátam. A szilvafa alatt álltam, sütött a nap, a konyhából kihallottam a rádiót. Édesanyám is hallgatta, s később idézte nekem: Nagy Anna színésznő arról beszélt, hogy a szerep őbenne születik meg. Ha viszont az „embriót” megpiszkálják, csak torzszülött jön világra. Hagyni kell, hadd fejlődjön ki a szerep őbenne úgy, ahogyan az fejlődni akar.

Egy „filmes” mindent alaposan „körbejár”, a szó nemes értelmében elnyeri alanyai bizalmát, sokat beszélget velük, egyben beszélteti őket, hogy azok feltárulkozzanak. Ehhez rengeteg idő, türelem és  lélekenergia szükséges. Ez pedig mély szeretetet és elkötelezettséget feltételez a másik ember iránt. Te hogy állsz ezzel?

Nemrégen olvastam Tullio Kezich Felliniről szóló könyvében, hogy a legtöbb, amit embernek adhatunk, az az együttérzés. Fábri Zoltántól olvastam fiatal koromban a Magyarok című filmje készítése kapcsán, hogy mindnyájan egy-egy külön világ vagyunk. Nem értettem, hiszen engem az édesanyám majd’ mindig megértett. Később világosodott meg számomra, hogy micsoda apró világokból áll össze a Nagy Világ. Ahogyan Latinovits elmondásában hallom ma is Váci Mihály sorait: „A Világból hiányzik a mi világunk, / a Világból hiányzik valami.” Igen, kell, hogy helye legyen mindnyájunk Világának itt a földön. Kellene. Szükség lenne rá. S épp ez az, ami csak ezzel az elkoptatottnak tűnő, de mégis egyetlen „tevékenységgel”, a szeretettel ébreszthető föl a másikban. Péterffy András operatőr-rendező, életem legjobb tanára jut eszembe. Ha ránéztem egy erdélyi ember arcára, azonnal láttam, hogy ő Ő, s a másik ember a Másik ember. Idehaza talán gyermekkoromban láttam mindenkit másnak. Most keresem mindenkiben a mást, az egyénit, a sajátosat, amivel ő lett megteremtve. Vajon ki tud-e ma igazán fejlődni az emberekben az az egyéni, az a más? Ritka eset. Ezt szoktam a hitetlenség cáfolataként említeni azoknak, akik tagadják a mindent és mindenkit átfogó Teremtőt. Te, ő, én – jó, ha egyvalakit értünk alatta, s ha egyvalaki mellett köteleződhetünk el, ha egyvalakivel van legalább kapcsolatunk. A Teremtő viszont az általa teremtett emberek milliárdjaival egyszerre tart kapcsolatot. Felfoghatatlan a nagysága, a jósága, dolgaink szervezése, a mi egyéni utunk irányítása, tele botlásainkkal, bűneinkkel, és „jót tevő robotolásunkkal”, örömeinkkel, melyek a mi tanulásunkért „szerveződnek”, hogy egyszer majd szót érthessünk Vele. Úgy érzem, ez a célja velünk, földi „próbapályán” élő emberekkel.

Azt hiszem, ma a legtöbb embernek a másik figyelmére, odafigyelésére volna a legnagyobb szüksége. Megemlítenél néhány filmet, amelyben ez a másikra figyelő szeretet igazán megmutatkozik?

A valóban nagy és empátiával, kifejező készséggel megáldott emberek tudták csak igazán megsejtetni azt, Ami/Aki Van, de nem látható. Elsőnek Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét említeném, amit anno összesen talán kilencen néztünk végig a sárospataki Rákóczi mozi recsegő, billenős fa székein. A film kinyitott, megsejtetett velem valamit abból, annak a nagyságából, akit már Teremtőként említettem. … Ha saját filmet kell megemlítenem, az Imádság című kisfilm lenne az, melyet hat évig készítettünk. A legnagyobb dolog, hogy elkészíthettük. Ez Szederkényi Miklós gyártásvezető érdeme is, mert a valóságban nem létezik ilyen hosszú forgatási idő dokumentumfilm készítésére. Tánczos Vilmos erdélyi magyar néprajzkutató nélkül nem mehettünk volna be az elmagyarosodott házaspárhoz: Pista bácsihoz és Ilus nénihez. Kapcsos Vince hangmérnök nélkül nem éreznénk azokat a neszeket, emberi hangokat, amelyek a film hangulatát adják. Kállay Ágnes együttérző sejtelmes kísérőzenéje, Kollányi Jutka és Nagy Ernő áldozatos kísérletei nélkül nem jutottunk volna a végső megoldás felé. Balog Gábor operatőr-rendező, a mesterem segítsége nélkül máig tanácstalan lennék, hogyan is lehet film az engem minden pillanatában elfogódottá tevő képekből, jelenetekből. És Szalay Péter, akinek a vágóasztalán hosszú-hosszú vajúdás után végül is megszületett a „dolgozat”: az önzetlenség, az együttérzés, a fáradságot nem kímélő újra- és újrakezdés, a tökéletes technikai tudás együttes megnyilvánulása, amit 35 éves szakmai munkám során tapasztaltam és kaptam tőle. Azt, hogy mindez a Buglya Sándor vezette Dunatáj Alapítványnál megvalósulhatott, csak a Teremtő ajándékaként tudom felfogni.

Kerested vagy megtaláltad filmjeid alanyait?

Leggyakrabban kaptam. Ajándékba kaptam. Legénykoromban – Hegyi Béla író útitársaként – az erdélyi főutakon a legkiemelkedőbb úti célokat végiglátogatva, sóvárogva néztem a hegyek felé, mi lehet, kik lehetnek mögöttük? Készítettünk együtt több értékes munkát. Tanultam tőle, hogyan lehet másképpen is közelíteni a dolgokhoz. Később Zsigmond Dezső, Erdélyi János, Tölgyesi Ágnes, Buglya Sándor, Péterffy András, Fischer István, majd Dárday István és Szalay Györgyi lettek azok, akik tovább ébresztgették bennem azt, hogy amit csak én látok, és csak úgy, úgy is merjem kifejezni, ahogyan én látom. Mind-mind külön-külön ajándék volt számomra.

Korán kezdtél „fotózni”, képeket készíteni, s ezek sorra megjelentek újságokban, folyóiratokban, könyvekben. Bizonyára ennek köszönhetően (is) viszonylag fiatalon kerültél a filmszakmába.

A fényképek készítésének alapjait még Sárospatakon Kuklay Antal atyától tanulhattam meg. Egyszer mise után mentünk el hozzá édesanyámmal, s megkérdezte tőlem, van-e kedvem filmet előhívni? Maradtam. Hívótankban R09-es ORWO hívóval hívtuk a filmet, s kialakult a csoda: a filmen a kép! Másnap, hétfőn, ahogy ültem az öreg iskolapadban, úgy éreztem, valami más, valami új vett körül. Másképp láttam a pad barna színét, a benne ülő osztálytársaimat. Valami történt velem. Később, gimnazista koromban az ő segítségével vettem egy Exa fényképezőgépet, amiben minden fordítva látszott; de már mattüvegen látható kép volt, amit a benne lévő film látensen rögzített, és már magam hívtam elő a fürdőszobánkban, majd a gimnázium fotólaborjában!

Az első mozgó amatőr felvételeket is itt készítettük, a várban és a templomban. Ezekből az anyagokból később Hegyi Béla segítségével állítottunk össze kisfilmeket. Ő sohasem mondta, de hiszem, hogy az ő segítségével kerültem a filmgyárba, az akkor még nagyon zárt, filmes szakmába, 1978-ban. A filmgyár akkori igazgatója, többek között a Szindbád egykori főgyártásvezetője, Föld Ottó vett föl segédoperatőr-gyakornoknak. Ajándék volt minden napom, minden munkám. Rengeteg öröm és rengeteg kitartó munka a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban. És persze rengeteg balfogás. Hiszem, tanultam belőlük, mert megbocsátottak, szerettek… Sokat utaztunk az országban, sok gyárba, üzembe, rengeteg családba látogattunk el. Nyitott, friss szemmel kíváncsi voltam mindenre, hiszen oly messziről jöttem. Mindig ide akartam jönni! A műhelybe, ahol filmek készülnek! Ahol ismerik és segítik egymást az emberek. Ahol a beszélgetések a gyárudvaron mindig a minőségről szóltak, s ahol mindenféle műhely volt: festő, lakatos, kárpitos, autójavító, kameraműszerész, lámpajavító! És volt két műterem, ahova rendszeresen be-belátogattam: reklámfilmeket, tévéjátékokat, kis- és nagyfilmek jeleneteit vették föl neves rendezők neves színészekkel, akiket azelőtt csak moziban, tévében, esetleg színházban láthattam. Azt képzeltem, innen fogok majd öreg koromban nyugdíjba menni… Hát nem így lett. Nem sokkal az után, hogy az ELTE TTK-n működő idevonatkozó szakot elvégeztem, s önálló operatőrként kaptam feladatokat a profi film-és televíziós filmek gyártásában, lerombolták a filmgyárunkat, és egy „csodálatos” autóbusz-pályaudvart építettek a helyére. Olyan szomorúvá tett, hogy amikor bontották, a közelébe sem mentem… Szerencsére épp akkor egy nagy „fotós” munkán dolgoztam, így könnyebben kimaradtam a könnyhullató szomorú búcsúzásból. Amikor a feleségemmel az új munkavállalási formaságokat intéztük, kaptam egy telefont a televízióból: fölkértek egy televíziós sorozat három részének fényképezésére, címe: Ameddig a harang szól…, Zsigmond Dezső, akkor már neves filmrendező kérésére. Ráadásul a mi vidékünkön, a Zemplénben! Mondja bárki, hogy ez nem az Égiek szervező munkája volt…! Később, kisebb-nagyobb munkákban a televízió adott lehetőséget hétköznapi és ünnepi kenyérkeresésre. A munka stílusa itt már más volt, de fönn tudtam tartani a családomat vágyott munkámból, az operatőrségből. A Dunatáj Alapítvány rendszeresen eljuttatta pályázataimat az akkor még többféle, jól működő alapítványhoz, ahonnan rendszeres támogatást kaptam, kaptunk. Létrejött a Duna Televízió, melynek épületében volt a mi irodánk, ahova a filmszerkesztőség munkatársai rendszeresen ellátogattak, és vitték, műsorba tették a filmjeinket. Volt, hogy egy héten többet is. Öröm volt dolgozni, éreztük a munkánk értelmét!

Idővel, már operatőrként, tanítani is kezdtél.

Nem kis öröm ért akkor, amikor volt tanárom, Péterffy András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakára, Buglya Sándor stúdióvezetőnk pedig az ELTE speciálkollégiumába hívott tanítani. Öröm volt érezni a fiatalok érdeklődését, elmondani a másoktól tanult, vagy magam tanulta szakmai fogásokat másokkal megosztani!

Sok díjat kaptál itthon is, külföldön is, különböző fesztiválokon. Hogy vagy a díjakkal? Az öröm mellett a későbbiekre vonatkozóan a felelősség, az ún. „megfelelési kényszer” is kialakul az emberben?

Az első elismerések több évre vetettek vissza. Onnan kaptam irigységet, féltékenységet, ahonnan nem is számítottam rá. Nem a filmszakmából. A munkatársaim sikerének viszont megtanultam örülni, már egyetemista koromban, és megtanultam becsülni őket mindazért, amit én nem tudok. Volt, hogy a sikertelenségtől a stúdióvezetőnk vagy a gyártásvezetőnk védett meg. Ők évtizedek óta töretlenül segítenek témákkal, pályázási lehetőségekkel, jó szóval, biztatással, önzetlenül, szakmailag és emberként is.

Mint operatőr, vagy mint rendező kezdtél el érdeklődni a szomszéd országokban élő magyarok élete, sorsa, mindennapjai iránt?

A rendezői munkát sohasem tudtam az operatőrségtől elválasztani. Az egyetemi záróvizsgafilmemet is a moldvai csángóknál készítettem még 1992-ben, s néhány év múlva gyártásvezetőnk buzdítására az első önálló rendezésű munkám is a moldvai csángóknál készült az archaikus népi imádságokról, Tánczos Vilmos tanár úr néprajzi irányítása mellett. Ő akkor már 20 éve ezzel a gyönyörű örökségünkkel foglalkozott, e témában doktorált. Ma is elképeszt az a nagylelkűség és szerénység, ahogyan minket elvezetett oda, ahhoz a tudáshoz, azokhoz az emberekhez, ahova önerőnkből sohasem jutottunk volna el. Később is mindig kutatási eredményei legjavát adta nekem, nekünk. Mély ember- és népszokásismerete olyan helyekre irányított minket a Kárpát-medencében, s azon kívül is, amelyekről azelőtt sohasem tudtunk, vagy hallottunk. Csak néhány példát említek: a kászoni magyarság, cigányság és románság életformái az ő segítségével bomlottak ki előttünk. Az Erdély és Moldva határán élők etnikai hovatartozási változásairól őáltala szereztünk tudomást, készítettünk értékes feltáró munkát. A moldvai Magyarfaluban olyan keresztény, vak emberhez vitt el, akiben középkori világkép élt. Hűsége hitéhez, együttélése a fájdalmas szenvedő Jézussal soha nem ismert tulajdonságokkal gazdagított minket és mindazokat, akik munkánkat akkor a Hír Televízióban láthatták. Az egykori Kincses Kolozsvár ma már szinte halott emlék. Tánczos tanár úr mégis elvitt olyan emberekhez, akik lelkükben hordozzák, hordozták az elhamvadt kincseket. Zsigmond Dezsővel, Erdélyi Jánossal a hazai szatmári, a parciumi és erdélyi egyszerű nép fiai között végeztünk feltáró munkát, emberi „kincseket” kereshettünk fel és mutathattunk meg a köztelevízió nézőinek. Életem egyik válságos szakaszában gyártásvezetőnk küldött el a bakonybéli bencésekhez, akiket 3 évig csak kamera nélkül látogattunk, majd a negyedik évben forgathattuk azt a filmet, amit csak ott, csak akkor, és csak az ő segítségükkel tudtunk elkészíteni, hogy jelet mutathassunk föl a magunk, s a világ számára.

Ki az, akitől a legtöbbet tanultál, akire felnézel, akit a leginkább becsülsz?

Gyerekkorom óta megéreztem, hogy vannak olyan emberek, akik többet hordoznak magukban, mint én; akikhez hasonló szeretnék lenni úgy, hogy a magam talentumait forgatom. A már korábban említetteken kívül néhány: Fifilína József, Fehéri Tamás, a Magyar Filmhíradó operatőrei. Hegyi Béla író, aki a Vigilia című folyóirat főszerkesztője volt. Tényi István rendező, továbbá Balog Gábor, Kurucz Sándor operatőrök, Heves László fővilágosító, Kapcsos Vince hangmérnök, akikkel a világ végére is el lehet menni filmet készíteni, mert nincs olyan helyzet, amikor azt mondanák, hogy nem lehet filmet forgatni. Pintér Judit, aki először fogott kézen, s vitt közel a legtisztább lelkű magyar filmrendezőhöz, Szőts Pista bácsihoz. Péterffy Andrástól azt az emberi magatartást tanultuk meg, hogyan is kell filmet készíteni. A legfontosabbat: hogy a filmkészítés csak úgy ad örömet, ha a lélek tisztaságára törekszünk! Ő az, aki mellett Szőts Istvánról szóló filmjében is dolgozhattam. Dárday István, (Hugó), akivel mikor telefonon hívjuk egymást, percekig csak nevetünk, leírhatatlan tréfák jutnak eszünkbe; ami lényeges közlendő, csak olyan szerényen, mintegy véletlenül bukik ki, de soha nem sikkad el. Az emberi tapintatosság, a tudás, a szerénység, s mindennek az azonnal kimondott fonákja soha nem okozott még félreértést közöttünk. Lehetséges, hogy ő is szomorú ember, de aki tudja, hogy a jókedv az egyetlen gyógyszer a világban. Alkotótársa Szalay Györgyi, aki szerintem sokszor csak úgy tesz, mintha nehezen viselné társa ötleteit, de hiszem, hogy egymás nélkül nem tudnának létezni. Gyarmathy Lívia filmrendező, aki az emberi helytállás és igazságkeresés szálfaegyenes, soha meg nem törő és meg nem törhető egyénisége. Sára Sándor operatőr és rendező, akiről akkor hallottam először, amikor beteg voltam, és az albérlőnk tévéjén, az Iskolatévé filmesztétika adásában a Sodrásban és a Feldobott kő drámai képeit láthattam. Sárával később egy filmes stábban mint kameraman hét országot utazhattam végig, mikor a Magyar nők a Gulágon című háromrészes filmet forgattuk. S aki kutató dokumentumfilmes munkájával visszaadta a Donkanyarban harcolt hősök becsületét. Aki bizalmának köszönhetem, hogy hatalmas, töretlen életművének filmes összefoglalásával bízott meg. Ismét megemlítem Tánczos Vilmos tanár urat, aki emberi tartásával, székely becsületességével, önzetlenségével, jóságával számos esetben mentett ki mindnyájunkat nehéz helyzetekből, s ajándékozott meg tudásával, emberségével, szeretetével.

***

Mohi Sándor 1978 óta dolgozik a filmszakmában; volt segédoperatőr, állófotós, operatőr, majd rendező, különösen a dokumentumfilm „kategóriában”. 1992-ben végzett az ELTE videó-kommunikáció szakán. Több mint 170 dokumentumfilmnek, tévésorozatnak, tévéjátéknak, kisjátékfilmnek volt az operatőre, tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakán. 2001-ben a XXXII. Magyar Millenniumi Filmszemlén az Ahogy az Isten rendeli című munkájával elnyerte a legjobb rendezés díját, a Diákzsűri díját, a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete Kamera díját, a X. Jubileumi Dokumentum Art Filmfesztiválon Neubrandenburgban a fődíjat, valamint a Magyar Filmés TV-kritikusok-díját. Egész estés játékfilmje, A ház emlékei a 33. Magyar Filmszemlén több díjat is nyert. 2002-ben Balázs Béla-díjat kapott.