Bálint Zsolt: Csontváry randevúja

A Szerelmesek találkozása (Randevú) Csontváry Kosztka Tivadar 1902 körül alkotott olajfestménye. A mű sokáig ismeretlen volt a nagyközönség előtt, csupán egy részletét, az egymásra néző szerelmespár és az alvó Ámor csoportját ismerhettük. A több mint száz évig rejtőzködő mű 2006-ban rekord áron kelt el egy aukción. A róla készült kiadvány szerint a „festmény nem csupán a Csontváry életmű, de az egész 20. századi magyar festészet egyik legtalányosabb alkotása”*

a A kép központi vezérmotívuma nem a „szerelmespár” és nem is a puttó, hanem a felkelő nap pírja és a hatalmas folyam vagy hegyi tó, amiben visszatükröződik a környező hegyvidék. Az égbolt valótlanul tiszta kék. A képen a szűk szikla szoros végében pirkad az égbolt alja. A baloldalon pirkadati fényben játszó fehércsipkés hegyvidék; jobb oldalon sötétbe boruló sziklákat tükröz a víz. A pirkadó Nap felől, a távlat gyújtópontjából jól láthatóan a fehér hegyek sziklái tövében a szemlélő felé fut és kitárul az oldalba épített és széles támfallal megerősített út. A támfal alatti, a szemlélő által nem látott, csak sejtett, sovány talajú, talán görgeteges oldalból három almafácska nő, kettő virágban, egy pedig már gyümölcsösen. Sudár alakjuk és az egyik meghajlott törzse azt mutatja, hogy dacolnak a zord körülményekkel. Virágot hoznak, gyümölcsöt érlelnek. A kép alján, középen emberpár látható, nemesi öltözékben. Egymás szemébe néznek, a férfi magához szorítja a nő kezeit. Az asszony kék nagyestélyiben, hosszú kesztyűben, álló magas csipkegallérral. A férfi prémgalléros kabátban, selyempantallóban. Az asszony mögött az út mentén virágzó gyep, hozzá közel a már említett gyümölcsöt érlelő kis almafa. A férfi mögött a támfalon ügyetlenül kapaszkodik a töredékről jól ismert fehér, kerekfejű puttó. Az emberpár fölött egy talán forgó kerék küllőinek és abroncsának körvonalai sejlenek.

Így röviden leírva, a kép nem tűnik különösnek. Az életművet ismerve a táj és a megoldások kifejezetten „csontvárysak”, még az alakok megoldása se talányos. De a puttó és a sejtelmes kerék motívuma igen. Az életműben valóban egyedülálló mind a kettő. Magukban nem illeszthetők bele a művész ars poeticájába, melyben mindennek valóság alapja kell legyen, nem lehet semmi fantazmagória.

A megoldást a helyszín adja. Az Al-Duna. A Vaskapu. A Kazán-szoros. A Széchenyi-út. És ahol a „szerelmesek találkozása” zajlik, ahol megesik a „randevú”, az Széchenyi emlékhelye. Onnan tekint a festő kelet felé, ahol felkel a Nap. A házaspár István és Crescence. A keletre hömpölygő folyam a Duna, bal partján az új korszakra virradó Magyarország, aminek sziklabércein már tündököl a felkelő Nap fénye. A másik oldal még sötét, a szerbiai részekre még nem jut a világosságból. A fák virágoznak, termőre fordulnak, dacolva a rossz körülményekkel, és a fű is dús, vadvirágos az emlékhely előtt.

Azt, hogy Csontváry járt-e az Al-Dunánál, nem tudjuk, írásaiban sose említi. De lehet – hogy akárcsak a hortobágyi kép esetében – igénybe vett korabeli fényképeket. Mindenesetre a Kazán-szoros, az Al-Duna vidékének a képen ábrázolt szemszögből való megjelenítése gyakori volt a századforduló táján divatos képeslapokon és üdvözlőkártyákon. Nem lehetett idegen a tehetősebb polgárság, a nemesség körében, akik szívesen utaztak le az Al-Dunára, hogy Herkulesfürdőn vagy Mehádián nyaraljanak.

A Széchenyi házaspár, vagy inkább Széchenyi István gróf alakja az, aki megadja a kulcsot az esetlen puttó és a különös kerék értelmezéséhez is. De egyértelműen nem azonosíthatók velük. Inkább valószínű, hogy a képen maga Csontváry látható, és a hölgy a titokzatos, egyik-másik képén is megjelenő „kékruhás nő”. Feltűnő hasonlóság fedezhető fel a képen látható férfialak, Csontváry korai, vitatott hitelességű önarcképe és a Mária kútja Názáretben című kép vízöntője között. Hasonló kékruhás nőalak bukkan fel a Hídon átvonuló társaság című képen. A Széchenyi emlékmű előtt álló emberpár ilyen értelmezése kapcsán magától adódik a program: a nagy magyar életművének folytatása, hozzá hasonlóan, kéz a kézben, élete párjával.

A puttó egy selyemlepke hernyó, aki már a lepke szárnyát is hordozza. A valóságban a selyemlepke hernyójának teste fehér, kerek fejpajzsa világosbarna. A lepke szárnya is fehér. A puttó-hernyó a támfal mögül mászik elő, ahol a gyümölcsfák is gyökereznek. A titokzatos kerék pedig innen, a támfal mögül gombolyítja le a láthatatlan gubókról a selymet. Selyemgombolyító kerék. Széchenyi támogatója volt a selyemiparnak. Könyvet is írt a hazai viszonyok bemutatásáról és fejlesztéséről.** Önéletrajza szerint Csontváry pár évtizeddel később beadványt készített a selyem termesztéséről a kormánynak, mert kulcsfontosságúnak tartotta Magyarország fellendüléséhez. Tehát ez a kép valóban találkozás, de nem a szerelmeseké, hanem Csontváry találkozása Széchenyi lelkületével, aki az ország és a nemzet felvirágzását helyezte mindenek fölé. Ez tehát Csontváry randevúja.

A képet 1922-ben se Lehel György, 2006-ban pedig Molnos Péter és Kieselbach Tamás sem értette. Pedig mindannyian látták nemcsak a képet, de ismerték az egész életművet is. Vagy ennyire különleges lenne a Trianon utáni Magyarországon az Al-Duna, a Széchenyi- út, a selyemszövés és selyemgombolyítás? Ennyire más nyelvet beszélnénk már a 20. század sorozatos magyar tragédiái után? Csodálkozunk hát azon, hogy külföldön nem értik Csontváryt?*** Hiszen mi sem értjük. És talán már meg se tanuljuk megérteni, mert se Al-Dunánk, se Széchenyi utunk, nincs Széchényi emlékünk, és selyemgombolyítónk sincs.

Jegyzetek: *Molnos Péter és Kieselbach Tamás: Csontváry, szerelem. Budapest, 2006, Kieselbach galéria, Idézet a 12. oldalról. ** Széchenyi István: Selyemrül. Pest, 1840, Trattner és Károlyi ny. *** Földes András: A világ nem érti, mit szeretünk Csontváryn. http://index.hu/kultur/2010/11/01/a_vilag_nem_erti_ mit_szeretunk_csontvaryn/