Marton Árpád: „S a végtelenség összhangot zenél”

Juhász Gyula és Prohászka Ottokár párhuzamos életműve együttesen jelöli ki egy mindmáig megvalósulatlan társadalmi eszme, az evangéliumi szocializmus kereteit. Szellemi kapcsolataik föltárása új szempontokkal gazdagíthatja kettejük és a kor megértését.

jJuhász Gyula és Prohászka Ottokár. Azonos korszak szereplői, közös említésük mégis meglepőnek tűnik. Juhász, aki a piaristák váci noviciátusát hagyta ott a sajtó, az irodalom és a színház profán szentháromságáért, a szakolcai premontrei gimnázium tanáraként sem rejtette véka alá antiklerikális elveit, majd egyre nyíltabban elköteleződött a munkásmozgalom ügye mellett. Katolikus áhítata eközben mit sem veszített misztikus fényéből! Prohászka pedig? A feudális magyar egyház belső ellenzékeként a szociális gondolat apostola, az egyház reformjának, társadalmi felelősségének szószólója lett. Kritikus és felelős szellemiségükkel mindketten óvatos távolságtartást vívtak ki a maguk köreiben. Cikkeik olvastán néha nem könnyű eldönteni, a fehérvári püspök vagy a szegedi költő kiáltványát tartjuk kezünkben.

A biblikus képhasználat Juhásznál gyakran metaforikus. A Magyar karácsony legendája például Trianonvers, sejthető Márai-előkép. Hasonló példákra lelünk a Piros remény, a Májusi óda vagy az ugyancsak Biblia- parafrázis Köszöntő című költeményekben.

Hogy keresztény és forradalmi hit mennyire egybecseng Juhásznál, arra mi sem jellemzőbb, mint 1918-i karácsonyi cikkének címadása: Új szövetség. A Szentírás lehető legradikálisabb olvasatával találkozunk benne: „Mi lenne, ha a betlehemi gyermek, mint egy új Héraklész, megfojtaná kígyóit, és elnémítaná a szamár- és ökörbőgést? Mi lenne, ha a jóságnak és igazságnak szunnyadó ereje fölébredne, és megindítaná a hegyeket? Mi lenne, ha ez az új szövetség, a jóké és igazaké, nemcsak szentírás, de szilárd valóság lenne végre valahára?”

A legkeresztényibb költő

Juhász egyik legkeresztényibb költőnk. Reményik Sándor 1922-ben, Várkonyi Nándor 1928-ban regisztrálja: „A katolicizmus misztikus finomságait magával hozta költészetében, ott borzong és ott vigasztal ez a végtelen szépség szinte minden versében.” Rónay László is leszögezi: „Juhász Gyula volt a Nyugat nagy nemzedékének legkeresztényibb költője. […] Az ő Krisztusa, útszéli keresztjei vagy szenvedői a magyar tájból, annak érzésvilágából nőnek ki.” A legnemesebb értelemben vett keresztény idealizmus még a juhászi bánat-nosztalgia mögé is sajátságos, transzcendens horizontot von: És minden dolgok mélyén béke él

És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.
(Béke, 1912 – részlet)

A korai kötetek is már legalább három olyan kereszténység- aspektust kijelölnek, amelyek lényegében végig jelen vannak a juhászi világképben. Legszembeötlőbbek a galileai szelíd alakját a trecento festészet naiv szelídségével megfestő zsánerképek, mint Az utolsó vacsora, A Tábor hegyén, Föltámadás után – hogy csak a legismertebbeket említsük. Juhász A hegyi beszédet, ami a jézusi etika sommázata, s mint ilyen, a szegények és elesettek jogainak első védőbeszéde, pasztelles zsánerképben örökíti meg. A Bethániában illúzióival leszámoló, a Tudom már tehetetlenül függő ember-Krisztusa átvezet a hitkrízis verseihez.

A második verscsoportban nyilvánvaló a Nietzscheolvasmányok hatása. „Bibliai kereszténység, aztán emberhívő pogányság” – sűríti találó kontrasztba a Juhász- paradoxont Kosztolányi. Ezek a versek valamiféle kozmikus humanizmus előfutáraként tekintenek a Megváltó alakjára. Másrészt a vívódó, krízisbe jutott hit vallomásai – jobbára a Juhásznál mindig is elérhetetlen életöröm mérlegén. A hitkrízis a kétségbeesett ember kapaszkodásába fordul a Jó pásztor és A bűnös barát szerepversében, a magányos költő vallomásaként sír föl az aszketikus örökségre utaló Imitatio Christiben, az ugyancsak Krisztus-imitáció Búcsúban, Az olajfák hegyénben vagy a vallomásos Virginitasban: Szűzebb szivet e sáros élet

Nem dobogtatott még soha,
Mint az én szép, szomorú szívem,
Mely él vérezve és szelíden,
Melynek e tájék Golgota.

A harmadik típusba az iméntiek sajátos ötvözetét sorolhatnánk. Emberjobbítás, társadalomreformeri eszmék már a korai versekben egybecsengenek valamiféle szuperhumán krisztológiával – ebből az összejátszásból kerekedik majd ki a költő evangéliumi szocializmusa. Az Emberi hitvallás galileai férfija béke és igazság örök prófétája. Juhász „proletár egzegézise” a szocializmust is mindegyre az evangélium mérlegére helyezi. „A krisztusi gondolat győzelmét annak a nagy és mély demokratikus szellemnek köszönhette, amely a galileai szegény ács fiának minden szavában és tettében megnyilatkozott” – fogalmaz A mi hitvallásunkban. Ám még ugyanebben a cikkben nyomatékosítja: „Ez a szocializmus és ez a demokrácia, és ennek lényege a krisztusi tanítás is, a szeretet és testvériség tana.” A költő prófétai, profanizált szerzetesi szerepe több versben felötlik, gondoljunk csak A költő, a Calasantius vagy a Hiszek soraira.

E verscsoport vonatkozásában az evangéliumi szocializmus megjelölés a leginkább kifejező. A „szociális kereszténység”, illetve „keresztény szocializmus” szókapcsolatok használata azt sugallná, hogy Juhász kapcsolatot tartott a fent megnevezett katolikus reformmozgalmakkal, illetve hogy azok ihletet merítettek volna a költő életművéből. Erre azonban semmi sem utal. Épp ellenkezőleg! „Szociális érzékenységének másik – korában egyedülálló – vonása: népi katolicizmusa” – mutat rá Péter László irodalomtörténész. Eszerint a közös forrás evangéliumi. Az evangéliumi szocializmus szószerkezet érzékletesen fejezi ki Juhász Gyula eszmeiségének távlatait, amely prófétai módon egyesíti a korszellem távoli pólusait.

Krisztusi szolidaritás

Juhász sohasem visel harcot az egyház ellen, mint Ady, csupán a klerikalizmus elszánt ellenfele. Magyar tanárok című cikkében a világi iskolák klerikális befolyás alá vonása, S. O. S. verskiáltványában a hiteltelen kereszténység, az uszító vallási retorika ellen kel ki, a premontrei gimnázium világi alkalmazottjaként önérzetesen tiltakozik a miselátogatás kötelezővé tétele ellen, az ateizmus pedig legföljebb a századelő dekadens retorikájának szintjén érinti meg. De hisz gondoljunk csak bele: evangéliumi metaforái veszítenék érvényüket, ha megtagadná a Názáreti tanítását! Munkásmozgalmi szerepvállalása egyenértékű, sőt egybeesik evangéliumi hitével. „A kereszténység (,) a maga idejének a szocializmusa” – jelenti ki. Utópizmusát mutatja, hogy számára a zsinórmérték mindig a krisztusi szolidaritás: „Hogy emberek vagyunk mind, hogy testvérek vagyunk, hogy egy mennyei Atyának fiai, egy földi sorsnak részesei?” – olvashatjuk az Internacionálé című Juhász-cikkben.

Igen jellemző elszánt cikke a kommün után. „Kereszténység: kiabálják ma teli tüdővel és tele torokkal azok, akik konjunktúrát csinálnak az érzésből és gondolatból, akik hasznot húznak a szépségből és igazságból, akik kortesfogásra használják fel a lelki szegények áhítatát, és kockát vetnek a Krisztus köntösére. Kereszténység: kiabálják tele tüdővel és tele torokkal, és amíg a kereszténységet hajtogatják, tulajdonképpen a lelkük mélyén, szívük szerint bizony klerikálizmust, reakciót, fehér terrort, pogromot, politikát, koncot értenek alatta. […] Kereszténység? Én tudom, mi tudjuk, Prohászka Ottokár, e szó egész szépségét, igazságát, mélységét és jelentőségét. A kereszténység nagy dolog, a kereszténység nem jelszó, és nem taktika, nem köpönyeg, amit forgatni és eladni lehet, a kereszténység az a világnézet, amelyhez szenvedés kell, elmélyülés, öntudat, alázatosság, megtisztulás és fölemelkedés. […] De a tehetségtelenség és törtetés, a tudatlanság és gyűlölködés, a balekség és stréberség, a konjunktúrázás és politizálás álkeresztényeit és álmagyarjait, nemde, Prohászka Ottokár, nem szabad engedni, hogy kufárkodjanak az Eszme templomában.”

A vezércikk 1919. szeptember 14-én látott napvilágot a szegedi szocialisták napilapjában, a Délmagyarországban. E hasábokon szokatlan címmel: Prohászka Ottokárhoz.

Két rokon szellem

Bár az egyetemi barát, Kosztolányi írásaiból sejthető, hogy Juhász is jelen lehetett a lánglelkű püspök prédikációin a pesti egyetemi templomban, a két rokon szellem kapcsolata mindmáig föltáratlan. Prohászka kereszténysége éppoly zavarba ejtő volt a kor átlagkeresztényei számára, mint Juhász evangéliumi szocializmusa. Nem is csoda, hisz az 1911-ben, modernizmus gyanúja miatt egyházi indexre került főpap 1897-ben Az egyház demokráciája címen értekezik, Rómából hazatérve azzal kezdi, hogy magyarra fordítja XIII. Leó körleveleit, 1917-ben földreformot szorgalmaz és a kezdeményezésre saját birtokain példát is mutat, az őszirózsás forradalmat pedig úgy tekinti, mint amelynek során „édes hazánk önállósága és függetlensége valóra vált”, és eme nézetének egyházmegyei körlevélben ad hangot. A kommün alatt kelt pásztorlevelében a juhászi kereszténységgel teljességgel megfeleltethető útmutatást ad: „Hogy is volna pl. rossz a többigazságnak s nagyobb társadalmi s gazdasági egyenlőségnek térfoglalása? S föl akarja-e valaki közülünk tartóztatni a szükségesnek bizonyuló szocializálódást? Vajon a farizeusokkal akarnánk-e tartani – mondották már régen s hirdetik ma is buzgó egyházi férfiak – s nem a vámosokkal –, a jóllakottakkal-e, s nem az éhesekkel, a gazdagokkal-e s nem a szegényekkel?! […] Vajon azonosíthatta-e magát az Úr Jézus szolgája valamikor a letört vezető társadalommal, melyet kereszténynek hívtak ugyan, de hitetlen volt a lelke s piszkos az erkölcse? […] A múltért tehát nem lelkesülhetünk s nem vállalhatjuk, hogy az utolsó századok kultúrája keresztény lett volna.” A klérussal szemben sem elfogult: „kereken kimondom, hogy a papság bizony sehol sem tett eleget a szocializmust megteremtő gonoszság és pogányság ellen.” Naplójegyzetei bővelkednek az evangélium szellemében fogant rebellis elvekben: „Lehet-e most egy nagybirtokos egyház? Lehet-e most az óriási különbségeket feltüntető beneficiális rendszer? Értik-e az Isten gondolatait, kik a mai világban azt akarják, hogy változatlanul megmaradjanak minden egyházi javadalomnak ingó és ingatlan vagyonai? Nem, ezek a holdban élnek, s a világ majd rendet csinál az ingó és ingatlan javak körül!” „Teljes gőzzel a szociális, gazdasági átalakulásba.” Ezek a passzusok bízvást beilleszthetők egynémely Juhász- vezércikkbe! Prohászka egyik legavatottabb szakértője, Szabó Ferenc SJ márpedig a II. vatikáni zsinat előfutárának nevezi Prohászkát. „Modern eszméi fél évszázaddal megelőzték a II. vatikáni zsinatot” – állítja. Megkockáztathatjuk, hogy Juhász szociális elkötelezettsége és ebből forrásozó antiklerikalizmusa ugyancsak a korabeli klérusénál haladóbb kereszténységre vall?

Az egyház társadalmi tanításának fejlődését látva a föltételezés csöppet sem túlzó. Ismeretes, hogy a szociális kérdésre elsőként reflektáló pápai megnyilatkozás, a Rerum novarum (XIII. Leó, 1891) tragikus késedelemmel igyekezett visszaterelni a munkáskérdést az egyházi diskurzus berkeibe. A polgári szabadságeszmék a francia forradalomtól fogva ateista mellékzöngékkel artikulálódtak, s ekképpen elszakadtak evangéliumi gyökereiktől. A II. vatikáni zsinatnak kell elérkeznie, hogy az evangélium sürgető szociális üzenete deklarált egyházi irányelvvé váljék. A magyarországi helyzet még inkább lesújtó: „a főpapság helyzetét mind katolikus, mind protestáns részről jelentősen meghatározta nagybirtokos mivolta. Ennek egyik súlyos következménye volt az ipari munkásság elvesztése az akkor még ateista és keresztényellenes szociáldemokrácia javára” – összegez Muzslay István SJ. A Prohászka Ottokár, Zichy Nándor gróf, Giesswein Sándor, Bangha Béla, Kerkai Jenő szellemi útmutatását és szervezőmunkáját dicsérő keresztény szocialista mozgalmak kibontakozását végigkísérte a felsőpapság gyanakvása. „A hivatalos állami és egyházi körök inkább csak megtűrték, de alig támogatták őket. […] Az 1919-es Tanácsköztársaság után vált először közéleti erővé a keresztény szociális gondolat, amely azonban a nagy úttörők szellemétől fokozatosan eltávolodott, és az ún. keresztény kurzusba torkollott” – jelenti ki Muzslay. Prohászka védekezésre kényszerült: „Voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van az emberhez méltó életre.”

Az evangélium egyszerű örömében

Juhász eszmeisége karakteres, bátor, egyéni gondolkodóra utal, akit elvei a kor leghaladóbb elméivel állítanak egy sorba! Kurzusok érkeztén-elmúltán megingathatatlanul kitartott szolidáris krisztushite, evangéliumi szocializmusa mellett. 1919-ben (!) megjelent kötetének ezt a címet adta: Ez az én vérem. A kommün bukása után születnek szociografikus és evangéliumi realitást egybekristályosító, legerőteljesebb versei, mint a Tápai Krisztus vagy a havibúcsús népi szakralitás lenyomatai versben (A Fekete Mária), riportként. Az inkább szociografikus, semmint bukolikus szándékú Zarándokok között befejező cikksora forradalmi csóvát vet a búcsúsok hajnalába: „A kakas elsőt kukorékol: vigyázók, virrasszatok!”

Keresztény és szocialista humanizmus legmegrendítőbben a Búcsúfia szívbemarkoló epizódjában összegeződik: A tanyáról jött Tandari Valér

Öreg szülékkel a nagy búcsúra.
A pöttöm szöszke lány most lát először
Világi vásárt és templomi oltárt.
Künn a tanyán csak Isten napja süt
S Isten szegénye őrzi a libát.
Egy léggömböt vett az egész rokonság
A kis Valérnak, szép piros szinűt,
Mely ott lebeg a szöszke fej fölött.
A vén templomba is bevitte persze
Az új jószágot a boldog gyerek
S amíg ő némán, tátott szájjal ámult
A túlvilági tündöklő csodákra,
Az arany és ezüst barokk mennyország
Szentjeire és angyalaira
S amíg hallgatta repeső szívével
A magasságok orgonaszavát,
A búcsúfia léggömb hirtelen csak
Elszállt kezéből és repült vígan,
Pirosan, mint az élet és öröm
A mennyezet felé, hol régi mester
Remekén hódolnak három királyok
A betlehemi gyermek jászolánál.
Öreg szülék és Tandari Valér
Ijedten látták szállani a gömböt.
– Istentelen! – csattant föl egy mogorva
Templompribék. Vörös! – zúgott a másik.
Valér szepegve és szipogva állott
És kicsi szíve riadót dobolt.
A piros üdvözlet pedig mosolygón
Suhant, suhant a hívő nyáj fölött
S a kis Jézuska ölében pihent meg.
A kis Jézuska áldást adva nézte
És úgy tetszett, hogy néki kedvesebb
Ez áldozat, mint arany, mirrha, tömjén
És szinte mintha szólott volna ajka:
– Ne félj, kis hívem, Tandari Valér!

A kései Juhász-példázatban együtt van mindaz, ami annyira időszerűvé teszi a költő evangéliumi szocializmusát: őskeresztényi, derűs hit az evangélium egyszerű örömében, a keresztény műtörténetből ismert naiv hozzáállás és az elesettekért, kicsinyekért vállalt prófétai részvét. Márpedig „nem jézusi az a politika, amely a gazdagoknak, a vezető osztálynak, a kiváltságosoknak kedvez, hanem az a politika jézusi, amely a szegényekkel megtapasztaltatja, hogy ők is emberek, Isten által szeretett és létükben akart emberek. A társadalmi igazságosság előmozdítása, nemcsak a politikai, hanem a gazdasági »emberi jogok« minél szélesebb körű érvényesítése, a védtelenek (magzatok, betegek, öregek stb.) védelme és felkarolása felel meg a szegények pártján álló Jézus politikájának” – írja Nemeshegyi Péter SJ. Nem más, mint József Attila állítja a Szerkesztői üzenetben: „A szabadság, egyenlőség és testvériség a kereszténység fő eszményei. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember.” Prohászka majdnem szóról szóra ugyanígy vall: „Szabadság, egyenlőség, testvériség nem az evangélium elvei-e?” Juhász és Prohászka idejében az efféle kijelentések a rebellió vádját vonták megfogalmazóik fejére.

Korjellemző paradoxon, hogy egyik legkeresztényibb költőnk a szocializmus célkitűzéseiben lelt rá annak visszaigazolására, amit katolikus neveltetése ültetett el a lelkében. Gondolatai rokonok Prohászka eszméivel, aki a kommün bukása után pásztorlevélben hirdette: „ha égő s vágyó szemmel tartunk szemlét a magyarság jövőjének valamit érő tényezői fölött: akkor ezeket elsősorban a munkásrétegekben, az ipari munkás- s a földműves-osztályban reméljük föltalálni”. A proletárdiktatúra küszöbén pedig nem tétovázott kijelenteni egy levelezőpartnerének: „Legyen bizalma s nagy hite a forradalmak által is a haladást szolgáló Istenben!”

Juhásznál is megbékül a kétféle credo:

[…] és a régi kispap
Ma új hitében, hitvalló keményen
Azt hirdeti, mint evangélium:
Hogy szent az élet és jóság az Isten
S elmúlnak föld és ég, de az Ige,
A Szeretet marad s győz. Ámen, Ámen.
(A régi kispap)

Irodalom: • Borbély Sándor: Tükörkép Juhász Gyuláról. Budapest, 1999, Gladiátor. • Juhász Gyula válogatott művei. Budapest, 1981, Szépirodalmi. • Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Budapest, 1977, Szépirodalmi. • Péter László: Juhász Gyula. Budapest, 2002, Argumentum. • Prohászka Ottokár: Modern katolicizmus. Budapest, 1990, SZIT. • Rónay László: Erkölcs és irodalom. A magyar irodalom rövid története. Budapest, 1993, Vigilia. • Rónay László: Isten nem halt meg. A huszadik századi magyar spirituális líra. Budapest, 2002, SZIT. • Vörös László: Át kell-e értékelni Juhász Gyulát? In Lengyel András (szerk.): Milyen volt. In memoriam Juhász Gyula. Budapest, 2009, Nap Kiadó.