Mihályi Anikó: Pillanatfelvétel a keresésről

„A »nyelvben létezni« csodálatos, gazdagító és boldogító dolog, ám azt senki ne képzelje, hogy a nyelvbe emigrálhat a valóság: sok tekintetben saját döntéseinek következményei elől.” Tatár Sándor költő, műfordítóval költészetéről, hagyomány és újítás viszonyáról, választásainkról, az írás öngyógyító erejéről, a nyelvben létezésről beszélgettünk.

Tatár Sándor (1962) költő, műfordító, az MTA Könyvtárának munkatársa. Magyar–német szakon végzett az ELTÉ-n. Eddig négy magyar és egy kétnyelvű (magyar–német) verseskötete jelent meg: Végtelenül egyszerű lenne minden (1990), A szénszünetre eljött a nyár (1999), A végesség kesernyés v… / Endlichkeit mit bittrem Trost (2006), Requiem (2006), Bejáró művész (2007). Költészetét 2010-ben József Attila-díjjal, 2012-ben Salvatore Quasimodo-emlékdíjjal jutalmazták. Feleségével és fiával Törökbálinton él.

Izgalmas kísérlet költészetedet vizsgálni, értelmezni, hiszen első és második köteted között hosszú idő, mintegy kilenc év telt el. A bemutatkozás, kibontakozás versei után ismét hét, illetve nyolc évet vártunk, amíg újabb művekkel jelentkeztél. A hallgatást a keresés, érlelődés időszakaiként, vagy/és inkább elbizonytalanodásként értelmezhetjük?

Úgy képzelem, kérdésedben Te is az „inkább”-ra helyezed a hangsúlyt – bizonyos, hogy az első versgyűjteményemben (amelyet ezzel együtt úgy, amilyen, vállalok) sok még a nyers, áthasonítatlan hatás, a hangpróba, ám az „érlelődés”, „fejlődés” ezzel együtt jámbor remény; ha akad olyan olvasó-értelmező, aki a régebbi és a kevésbé régi darabokat egymás után olvasva ilyet vél megállapíthatni, annak nyilván örülök, ha ezt valamennyire meggyőzően ki (vagy be) is tudja mutatni a szövegeken, annak még inkább, de hogy mennyi érvényük és hitelük van az egyes verseknek, az, úgy hiszem, (leszámítva a saját hang, az alkatra szabott lehetőségek keresésének nyilvánvalóan imitációs szakaszát) ritkán szokott a költő életkorával, „gyakorlottságával”, teljesítmény-előzményeivel összefüggni. A (hol nagyobb, hol kisebb amplitúdójú) „elbizonytalanodás” pedig – bár amikor épp terméketlenség a következménye avagy a megnyilvánulási formája, akkor nehéz örülni neki – előfeltétele… hajlok azt gondolni, hogy a „puszta” költői folytatásnak is, bárminemű megújulásnak meg még inkább. Amúgy meg lehet, hogy nem vagyok elég ambiciózus vagy szorgalmas: a költő azt a nagyobb-ívű, egész kötetet átfogó szerkesztést, amelyet egy regény- vagy drámaíró (legalábbis a „hagyományosabb fajtából”) részben előzetesen, részben az alkotás/kidolgozás közben elvégezni tartozik, elég sokáig halogathatja, illetve leszűkítheti az egyes darabokra, amikor azonban az évek során egymásra rétegződött verseiből válogatva, strukturálva, a versek polifón beszédét fölismerve és lehetőleg felerősítve ki kell raknia egy kötet-puzzle-t, akkor ez a munka könyörtelenül behajtatik rajta. És itt az idő meg a múzsa a rest ember ellen dolgozik: minél több vers gyűlik föl két „kötet-stáció” között, annál nehezebben szánja rá magát az ember erre a rendvágásra, illetve szerkezet-„megálmodásra”.

Kosztolányi és József Attila végigkísérik költészetedet, de feltűnő az a tág költészeti univerzum, amelyben mozogsz. Mit jelentenek Neked az elődök?

Egyrészt biztató cinkosságot, ha tetszik, megerősítést, hogy tudniillik (ha mégoly sokak szemében lúzer is az, aki ignorálja a többség hagyományos sikermutatóit illetve -mércéit) lehet ezt is választani: a szavakkal, e különös, sokarcú teremtményekkel szövetkezve, felebarátaink többségénél sokkal inkább rájuk szorulva, de rájuk is támaszkodva leélni az életet. (Azt egyébként egy pillanatig sem állítom, hogy ebbe a fajta önigazolásba, önérzetbe, netán – s nyilván már ez a szó is árulkodó – kárpótlásba nem vegyülhet savanyúszőlő-íz.) Másrészt, gondolom nyilvánvaló, hogy költő-, íróember (ahogyan szerencsés esetben senki más sem, ám a mi esetünkben ez talán evidensebb) nem egyszer tanulja meg az anyanyelvét, hanem folyamatosan tanulja. (Sajnos – de ez alighanem a dolgok természetes rendje – felejti is.) Ha a „suhanctól a rosszul öltözöttől”, a piaci kofaasszonytól, a brókertől, a focidrukkertől, horribile dictu: a szónoki igyekezetében a nyelvet kerékbe törő politikustól is tanulja, és ezt a zsákmányt kreatívan, sikerrel olvasztja be, az nyilván szerencsés eset és hiteles nyereség, ám alkalmasint magyarul is, de versül mindenképp, elsősorban mégis elődeinktől, illetve – ha vannak ilyenjeink – mestereinktől tanulunk. Egyébként ők minden bizonnyal akkor is vannak, ha mi magunk nem ismernénk föl, miért, mivel vagyunk adósaik.

Továbbá itt vannak persze a bújtatott idézetek, intertextusok, allúziók (szintén a „húnyt [vagy épp kortárs] mesterek” öröksége) – hogy ezekhez nem a divat okán vonzódom, azt bizonyíthatja, hogy a 80-as évek második felében keletkezett verseimből összeállított, 1990-ben megjelent első kötetemben is elég sokkal találkozni. Köztudott, hogy a szavak, egyes szókapcsolatok saját primér jelentésükön kívül sok mindent behoznak még a szövegekbe, a versekbe talán még inkább. Az intertextuális utalások valahogy úgy működnek, mint a világhálón olvasott szövegekben a linkek: rájuk kattintva („kattanva”) új utak, tartományok tárul(hat)nak fel: minden ilyen értelmezői kalandozás, „kitérő”, része az adott (tehát az utalásokkal élő) művet gazdagító, vagy szerénytelenebbül: gazdagságát kibontó kreatív olvasatnak.

Költészeted egyszerre fordul a klasszikus versformálás és az ezt kifordító, talán avantgárdnak mondható, a versek látványát is a középpontba állító hagyományhoz. Ez a kettősség azonban Nálad nem posztmodern játéknak tűnik, hanem inkább valami egzisztenciális mélység kifejeződésének… ahogy írod: „Így fér meg konvexszel a konkáv. / Férne… – ha nem érezném harcukat, / de egymás ellen lobognak a kották; / félő: üt egyik én a másikon lyukat.”

Ez (nem ironizálok) olyan szépen hangzik, hogy félő: bármi, amit hozzátennék, csak azt leplezné le: meg nem érdemelten ért a dicséret. Mindazonáltal: azt is tudom értékelni, ha valaki nagyon markánsan kitüntet és követ-továbbfejleszt valamely hagyományt, illetve nagyon határozott elképzelése van arról, milyenek (legyenek) a művei, s ezekből a karakteres választásokból, döntésekből homogén(ebb) összkép adódik. Én hol ilyen, hol olyan hívást vélek érzékelni – egy-egy szó, szókapcsolat, mondat vagy kép szeretné általam, pontosabban a közreműködésemmel megtalálni a helyét valamely nagyobb szövegegységben –, s arra indulok, amerre az aktuális impulzus épp ösztönöz. Aztán vagy megérkezem valahová (vagy megérkezik a kiinduló nyelvi képződmény, esetleg vizionált kép egy végül késznek nyilvánított versbe), vagy nem.

A kettősség állandó tartalmi feszültsége is szembetűnő verseid világában. A meglepetéseket tartogató út szembeállítása a komfortos megérkezéssel a választás feszültségében égeti költészeted. Ugyanakkor a versbeli énekeknek mintha nem lenne választásuk, mert bensejükből fakad az úton levés, illetve a megérkezés. Van választásunk?

Nem tudom, sejtetted-e, mennyire elevenembe vágó kérdést feszegetsz… Persze, számos szinten avagy dimenzióban lehet elhelyezni/értelmezni a választás (voltaképpen a szabad akarat) kérdését. Én most, a sokaknál jelentkező életkoradekvátnál „kicsivel” mélyebb és gubancosabb belső válságba navigálván magamat, hajlamos vagyok mindenhez (így a szabadsághoz, a determináltsághoz, a boldogságesélyekhez, az önsorsrontáshoz stb.) a pszichológia felől közelíteni. Márpedig ez épp ezt a kérdést illetően aligha veszélytelen elfogultsággal (de legalábbis szemüveggel) jár. Talán nem fejezem ki magam nagyon érthetetlenül, s talán valóban sikerül pillanatnyilag legérvényesebb meggyőződésemet szavakba önteni, ha úgy fogalmazok: eredendően számos tekintetben meglehetősen nagy szabadsággal rendelkezünk, ámde sokszor (főként gyerekként illetve fiatalon) a választási helyzet sem tudatosul bennünk, így nem (lehetnek) tudatosak a döntéseink sem; a sors ezzel együtt előbb-utóbb többnyire kikanalaztatja velünk a saját főztünket. Azaz meglett emberként számos tekintetben a korábbi, nem tudatosan hozott döntéseink kijelölte kényszerpályá(ko)n mozgunk. Ezt akár alibinek is meg lehet próbálni használni, ám az én tapasztalatom az: nem fog működni.

A nyelvhez való viszonyulás állandó szereplője költészetednek. Egyrészt folyamatosan pontosítasz, próbálsz közelebb kerülni ahhoz, amit ki akarsz mondani, másrészt ez a kísérlet mintha eleve kudarcra lenne ítélve. Mit jelent Neked a nyelvben létezés?

Már az előző kérdésed is az „átmenetiség” és a „végérvény” kettős erőterében helyezett el. Ezt egyáltalán nem vélem a magam specifikus helyzetének; eléggé nyilvánvaló, hogy ez mindnyájunkra érvényes. A „sikerült”, a hitelesnek, „neadjisten” elemien, magától értetődően hitelesnek érzett vers talán annyiban kiváltságos, hogy – mintegy „megállítva a pillanatot” – el tudja feledtetni önnön mulandó érvényét, viszonylagos voltát. Jó pillanatban készült (másfelől: épp ezért csalóka) pillanatfelvétel a keresésről.

S ha egy mondat erejéig szabad visszatérnem gyarló személyemhez és kritikus élethelyzetemhez: ma is vallom, hogy „nyelvben létezni” csodálatos, gazdagító és boldogító dolog, ám azt senki ne képzelje, hogy a nyelvbe emigrálhat a valóság: sok tekintetben saját döntéseinek következményei elől.

Műfordítóként a német irodalmat ülteted át magyar nyelvre. Mennyiben más fordítani, mint írni? Gazdagítja-e az írást a fordítás?

A műfordítókat ugyan sokan tartják (tőlünk nyugatra még inkább, mint a mi, igen becses és roppant színvonalas műfordítás-hagyományokkal rendelkező kultúránkban) „pusztán” mesterembereknek, ám aki az eredeti lehető legnagyobb fokú megközelítésének s egyben önmagában élvezhető célnyelvi szöveg létrehozásának igényével művelte/műveli a fordítást, jól tudja: ugyanúgy alkotás, mint maga az írás. Lényeges különbséget tételezni a kettő között – bajosan igazolható. Bizonyos tekintetben elismerésre-méltóbb a jó műfordító teljesítménye a jó szerzőénél: annak a felelősségnek tudatában kell alkotnia, hogy az illető írót-költőt egyedül az ő hangján hallhatja, ismerheti és ítélheti meg a célnyelvi közönségnek a mű eredeti nyelvét nem ismerő része.

Az írást, mint tudjuk, számos tényező, impulzus gazdagíthatja. Hogy ezek között kitüntetett hely illeti-e meg a fordítást, nem tudom eldönteni. Annyi bizonyos, hogy az írót és alkotótevékenységét potenciálisan (akár a techné, akár a fordító alkotó belső világnak dúsítása avagy kiterjesztése értelmében) gazdagító források között ott van a műfordítás.

Min dolgozol mostanában?

Amin dolgoznom kell: elsősorban magamon. Éspedig (nem panaszképpen mondom, mert – bár tudnám az ellenkezőjét hinni, de nem tudom – magamnak köszönhetem) mostoha feltételek között. Több mint három tucat, alkalmasint közölhető verset írtam a depresszióról/-ból; nyilván meg kellett születniük, de semmiféle kimondás – magam sem tudom, reméltem-e ezt; azt hiszem, igazában nem – nem hozott megváltást. Ez nem bizonyíték arra, hogy nyelvmágia (írásterápia) márpedig nincs, de annyi minden bizonnyal megállapítható: nem így (így nem) működik. Így az utóbbi időben jóval ritkábban is fordul elő, hogy vers kerüljön ki a billentyűzeten zongorázó kezem alól. Fordítani, amennyire a mindenkori munkaképességem meg az erre fordítható időm megengedi, folyamatosan fordítok. Mostanában jobbára magamnak, illetve az adathordozóimnak, de bízom benne, hogy ez távolról sem lesz mindig így. Egyáltalán: (bocsánat, ha netán öntelten hangzik; az eddig elhangzottak talán képesek hitelesebb akusztikával felruházni) nem sok nálam hívebb tanítványa lehet Madáchnak: Küzdök és bízva bízom.