Nemeshegyi Péter SJ: Isten közelsége a Bibliában

A Szentírás szerint az Istennel való találkozás az Isten szabad, kegyes leereszkedése révén jön létre, aki egyes kiválasztott embereket megszólít, és szolgálatára hív.

iIzrael népében, főképpen az isteni kinyilatkoztatásban részesülő nagy próféták működésének jóvoltából, fokozatosan kialakult a tiszta egyistenhit (monoteizmus): az Úristen, akinek nevét a JHVH betűkkel jelezték a Bibliában, az egyetlen Isten, rajta kívül más isten nem létezik, ő pedig mindent felülmúló, transzcendens, személyes Isten, aki szent akaratával kormányozza a mindenséget.

Az így felfogott Isten nagyon különbözik a többi ókori nép „isteneitől”. Ezeknél a politeista népeknél ezer meg ezer „istent” tartottak számon, és mindegyiknek megvolt – e népek felfogásában – a maga helye és hatásköre. A neves japán vallásfilozófus, Vacudzsi Tecuró (Watsuji Tetsurō) mutatott rá arra, hogy a politeizmus és a monoteizmus kialakulásában az illető népek természetes környezete is szerepet játszott. Így például a barátságos és változatos környezetben élő görög és ázsiai szigetek lakói sok istent tiszteltek: minden fának, hegynek, folyónak stb. megvolt a maga istene. Előszeretettel ábrázolták is ezeket az isteneket szobrokkal és képekkel. Ilyen „istenekkel” könnyű volt találkozni: csak el kellett menni valamelyik szent ligetbe vagy hegyre, meg kellett látogatni valamelyik isten szobrát őrző szentélyt, és ott a hívők már közel érezhették magukat isteneikhez.

Az egyistenhit kialakulásának viszont kedvezett a sivatagi környezet. A kopár sivatag fölött emelkedő nagy, kék égboltozat mindent átkarol. Onnan jön az életet segítő fény, meleg és eső, de onnan jönnek a pusztító viharok és mindent kiégető, perzselő hőségek is. Az izraeliták az Istent az egy, mindenható Úrként tisztelték, akit szigorúan tilos volt faragott képekkel ábrázolni. A vele való közvetlen találkozás pedig életveszélyesnek számított. Izajás próféta, aki a jeruzsálemi templomban Isten látomásában részesedett, rémülten kiáltott fel: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (Iz 6,5)

Isten embereket választ

A Biblia szerint az Istennel való találkozás az Isten szabad, kegyes leereszkedése révén jön létre, aki egyes kiválasztott embereket megszólít, és szolgálatára hív. Ez történt Ábrahámmal, akit az Isten személyesen megszólított, megáldott, és kihívott megszokott környezetéből. (Ter 12,1kk) Ábrahám elkezd vándorolni, és Isten ismételten megszólítja, és szövetséget köt vele és utódaival.

A pátriárkák történetében szerepel Ábrahám unokájának, Jákobnak híres látomása is, aki bátyja elől menekülve, Hárán közelében tölti az éjszakát: álmában lát egy létrát, melynek teteje az eget éri, és Isten angyalai fel és le járkálnak rajta. Isten a létra tetejére támaszkodva megszólítja Jákobot, neki ígéri a földet, amelyen alszik, sok utódot ígér neki, és azt mondja, hogy őbenne és utódjában nyer áldást a föld minden nemzetsége. (Ter 28,10kk) Jákob reggel emlékoszlopot állít, és a helyet elnevezi Bételnek, vagyis Isten (=El) házának (bét).

Izrael történetében az Istennel történő legfontosabb találkozás Mózes nevéhez fűződik. Ő életét mentve elmenekül Egyiptomból, és Mádiánban talál új otthonra. Itt, a Hóreb hegynek is nevezett Sinai hegynél megjelenik neki az Úr egy égő, de el nem égő csipkebokorban. Mózes nem látja az Istent, de hallja a hangját. Isten megbízza őt az izraeliták kivezetésével Egyiptomból. Mikor pedig megkérdezi az Isten nevét, megkapja a titokzatos választ: „Én vagyok az, Aki vagyok”. (Kiv 3,14) A zsidó és keresztény gondolkodók mind a mai napig kutatják, hogy e válasz mit jelent, és sokféle magyarázatot adtak rá. Mindenesetre azt emeli ki ez a „név”, hogy Isten titokzatos, őt manipulálni nem lehet, ő az Úr, ő a rendíthetetlenül örökké Létező, aki irgalmas jóságával kíséri azokat, akiket megszólít.

Mózesnek Istennel való találkozása még közvetlenebb lesz, amikor a népet Egyiptomból kivezetve eljut velük együtt a Sinai hegyhez. Itt Mózes egyedül megy fel a hegyre. Mennydörgés, villámlás és harsonazengés jelzi Isten közeledtét, és sűrű, sötét felhő fedi be a hegyet. Mózes behatol a felhőbe, és ott beszél Istennel, aki válaszol neki. (Kiv 19,1kk) Isten szavait közvetítve Mózes elmondja a hegy alatt várakozó népnek a tízparancsolatot és Isten egyéb parancsait, és egy áldozati szertartással szövetséget kötnek Istennel. (Kiv 20–24)

Ezután készítteti el Mózes a szövetség sátrát, amelybe csak ő és a felszentelt papok léphetnek be, az Isten közelségét jelző felhőoszlop ugyanis betöltötte a sátrat. Mózes arca ragyogott az Úrral való beszélgetés miatt, ezért fátyolt borított arcára, és ezt csak akkor vette le, amikor bement a sátorba, hogy beszéljen az Úrral. (Kiv 34,34)

A transzcendens Isten jelenlétét a szövetség sátrában tehát a felhőoszlop jelentette, amely együtt vándorolt a sivatagban az Isten népével. Ebben a sátorban Istent ábrázoló szobor vagy kép nem volt található, hanem csak a tízparancsolat kőtábláit tartalmazó szövetség ládája. Ezt a szövetség ládáját Dávid király viteti fel Jeruzsálembe (2Sám 6), és elhelyezteti az ott felállított szövetség sátrába. A sátor helyett azután a fia, Salamon építtet egy pompás templomot (1Kir 5–7), és abba helyezik el a szövetség ládáját. (1Kir 8)

A jeruzsálemi templom, mint Isten háza

Ettől kezdve a jeruzsálemi templom lesz az izraeliták számára az Isten által kiválasztott találkozási hely az Istennel. Sok zsoltár zengedezi e találkozások vágyát és reményét. Példaképpen idézzük a 42 (41) zsoltárt:

Az Isten által kijelölt találkozási hely helyett a politeisták módjára „magaslatokra”, vagyis hegyi szentélyekbe menni, és ott imádkozni szigorúan tilos volt az izraeliták számára. Amikor azonban Izrael országának kettészakadása miatt az északi királyságban lakó izraeliták már nem mehettek Jeruzsálembe imádkozni, Isten megmutatta, hogy jelenléte nincs egy meghatározott helyhez kötve. Isten az északi királyság területén is támasztott prófétákat, akiket megszólított. Különösen érdekes Illés próféta esete. Az isteni látogatás az ő esetében hasonlít is, meg különbözik is a Mózesnek adott isteni látogatástól. Illés Jezábel királyné elől menekülve, Isten parancsára elmegy Hóreb (Sínai) hegyére. Ott a hegyen, hegyeket forgató, sziklákat zúzó szélvész támad, és halad az Úr előtt, de „a szélvészben nincs az Úr”. A szélvész után földrengés keletkezik, de a földrengésben sincs az Úr. A földrengés után tűz támad, de a tűzben sincs az Úr. A tűz után végre enyhe szellő susogása hallatszik. „Ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiállt a barlang ajtajába”, hogy meghallja az Úr szavát, aki új küldetést adott neki. (1Kir 19,1–18) Az Isten szabadon választott közelsége tehát megmutatkozhat félelmetes zivatarban is (Mózes) és enyhe szellő susogásában (Illés) is.

Isten jelenléte nincs földi templomhoz kötve

Amikor pedig a babilóniai hadsereg földig rombolta a jeruzsálemi templomot, az Úristen, transzcendens királyi fenségében megjelenik idegen földön, a számkivetésbe hurcolt Ezekiel prófétának. (Ez 1–2)

A babilóniai fogság után az elhurcolt izraeliták egy része visszatérhetett földjükre, és nemsokára Isten kívánságára újra építették a jeruzsálemi templomot. A szentek szentjében azonban nem helyezhették el a szövetség ládáját, mert a babilóniai háborúban annak nyoma veszett. A jeruzsálemi templomi zarándoklatok azonban újra éledtek, és a nép vallási életének csúcspontjává lettek. Egyre erősebb lett azonban az a tudat is, hogy Isten jelenléte nincsen még a szent jeruzsálemi templomhoz se kötve. Az Isten által újjá teremtett „tiszta szív igazságát” szereti az Isten. Ezért így imádkozott az ájtatos hívő:

(Zsolt 51(50),18–19)

Az újszövetségi Bibliában lesz aztán egészen világossá, hogy a transzcendens Istennel való találkozás nincsen helyhez vagy épülethez kötve, hiszen az Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő szabta meg az emberek tartózkodásának helyét és idejét, „hogy keressék Istent, hátha megérzik őt, és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,25–28)

A transzcendens Isten jön egészen közel hozzánk Fiában, Jézus Krisztusban. „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus, aki odaadta önmagát váltságul mindenkiért.” (1Tim 2,5–6)