Előző cikk Következő cikk

Bakos Gergely OSB: A válság filozófiája és a filozófia válsága

Karl Jaspers szerint a filozófia sokszor nem ad nekünk biztos tudást: csak ráébreszthet, emlékeztethet, és bizonyossághoz, kitartáshoz segíthet. Szerinte a filozófiában megértjük, amit voltaképpen már tudunk. S ez nem is kevés.

Az emlékeztető mód

A filozófiának Hérakleitosz, Szókratész és Platón óta lényeges mozzanata az emlékeztetés: önismeretre, az önelfeledettség fölfedésére, elmélyülésre, az igazság szemlélésére, a minket körülvevő valóság és saját magunk mélyebb megismerésére, s e mélyebb ismeret szerinti életalakításra – egyszóval filozófiai megtérésre hív. Általában minden ókori filozófus úgy gondolta, hogy e megtérés az igazi emberi átalakulás egyedüli záloga. A filozófia ezen emlékeztető módja felel meg emberi életünk felejtő módjára. A megtérés pedig Martin Heideggerrel szólva nem más, mint átmenet a nem tulajdonképpeni jelenvalólétből a tulajdonképpeni jelenvalólétbe. Vajon a válsággal kapcsolatban mi volna a filozófiai megtérés útja? Mi lehet a rá adandó tulajdonképpeni, hiteles válaszunk?

 Válság és filozófia?

 Gyakran beszélünk ma gazdasági és lélektani válságról, azonban az ilyesfajta válságról való filozófiai gondolkodás – legalábbis első hallásra – nem magától értetődő. Korunk különböző tudományterületei ugyanis legalábbis eszményi szempontból egymást kizáró halmazok kívánnak lenni. Felségterületeik kölcsönösen pontos lehatárolása mögött jól fölfogott és érthető hatalmi, gazdasági és társadalmi érdekek húzódnak meg. E megközelítésben például a lélektan, a szociológia, a közgazdaságtan és az orvostudomány egymástól jól megkülönböztethető s megkülönböztetendő tartományok. Ugyanakkor nyilvánvaló e fölsorolt tudományok érintkezése.

Első pillantásra e képben a bölcseletnek aligha jut hely. Például a pszichológia, a filozófia és a spiritualitás vagy vallás a mi kultúránk közelmúltjában nemcsak kölcsönösen idegenek, hanem kimondottan ellenségesek voltak egymással szemben. Sigmund Freud vallásellenessége közismert, az viszont kevésbé, hogy a pszichoanalízis atyja még a vallásnál is rosszabb véleménnyel volt a bölcseletről. Másrészt az analitikus filozófusok sem voltak jó véleménnyel a pszichoanalízisről.

A mai tudományok pontosan fölparcellázott területén a filozófiának azért is nehezen jut hely, mert úgy tűnik, a többi tudománnyal szemben sem kézzelfogható, közvetlenül hasznosítható eredményekkel, sem szigorú módszertannal nem rendelkezik. Ráadásul mindettől többé-kevésbé függetlenül maguk a filozófusok szintén fölteszik saját maguknak a kérdést: Tudomány-e a filozófia egyáltalán?

 A filozófia mint válság?

A helykeresés oka a válságban található: sem a tudományok, sem a filozófia nem biztosak abban, hol a helye ez utóbbi diszciplínának korunk (tudományos) kultúrájában. Kultúránk kezdetétől fogva sok-sok évszázadon át a filozófia egyetemes bölcsességet, általános világmagyarázatot jelentett. A klasszikus görögség polgárai kimondottan büszkék voltak a filozófiára, mint sajátosan görög kulturális teljesítményükre, s jóval később új fizikai elméletét Isaac Newton még természetfilozófiának nevezte. Ma már a filozófia és a tudomány fogalma ennyire szorosan rokon s egymással fölcserélhető értelemben aligha használható.

Az elmúlt két évszázad filozófiáját áttekintve az a kellemetlen benyomásunk támadhat, hogy a legújabb kori bölcselet folyamatos válságban van. E válságot a közelmúlt nagy filozófusai mind érzékelik. E tekintetben például Edmund Husserl és Martin Heidegger életműve összecseng. Ezen összecsengés kettős figyelmeztetést rejt számunkra: az igazi gondolkodás elfeledése állandóan fenyegető veszély, ezen túl pedig az igazi bölcseletnek az életről s az élethez (is) kell szólnia.

A válság mint esély?

Husserl nemcsak nagy művet írt Az európai tudományok válsága címmel, hanem magát a kortárs (1920-as évekbeli) filozófiát szintén válságban lévőnek látta: „Igaz, vannak filozófiai kongresszusaink, melyeken ugyan összejönnek a filozófusok, de filozófiáik sajnálatos módon már aligha” – írta. Husserl világosan látta, hogy gondolkodásunkat újra meg újra fenyegeti a kifáradás, az elhomályosulás veszélye, amikor már nem igazán gondolkodunk. Ezért vissza kell térnünk gondolkodásunk történeti forrásaihoz, a nagy kezdetekhez: e fordulópontokat mélyen megértve mi magunk elkezdhetünk végre igazán felelősen gondolkodni. A korunkra megfáradt filozófiai gondolkodás oly módon tehet szert új lendületre, úgy érthetjük meg magát az újkori bölcseletet, ha visszakanyarodunk az újkori filozófia kezdetéhez.

A tudományok válsága alapvetően meghatározza Heidegger fő műve, a Lét és idő kérdésföltevését is. Heidegger úgy látja, korában (az 1920-as években) a matematika, fizika, biológia és a történeti szellemtudomány alapfogalmait tekintve egyaránt válságban vannak. Érdekes módon e körülmény számára mégsem egyszerűen veszteség, sokkal inkább lehetőség, hiszen „a tudományok tulajdonképpeni »mozgása« saját alapfogalmaik többé-kevésbé radikális és tudatos revíziója”. Azaz a tudományos gondolkodás a valósággal találkozva újra meg újra föl van szólítva arra, hogy szükség esetén csiszolja, pontosítsa saját alapvető fogalmait s az ezekből kiinduló kérdésföltevését. Alapvető válságuk tehát az egyes tudományokat éppenséggel sajátos föladatukhoz vezeti vissza.

Heidegger fő tárgya természetesen maga a lét (das Sein), melynek igazi arcát szerinte sok-sok filozófiai torzítás homályosítja el tekintetünk elől. E „létfelejtés” (Seinsvergessenheit) végighúzódik egész nyugati bölcseletünkön, s Heidegger tolla alatt emberi jelenvalólétünk alapvető jellemzőjeként lepleződik le. Azonban a szorongás (die Angst) kimondottan válságos tapasztalata, a Semmivel (das Nichts) való találkozás esélyt ad arra, hogy megnyilatkozzék, s föltáruljon előttünk a lét igazi arca, s ennek köszönhetően elkezdhetünk immár „tulajdonképpeni módon” (eigentlich), azaz felelősen élni.

Mindkét gondolkodó a filozófia emlékeztető módját műveli. A tudományokat, a filozófiát, magát a gondolkodó embert emlékeztetik ama eredetre, amelyhez vissza kell térnie a megújulás érdekében. A bölcselet eredetét – jóllehet másképp látják azt – mindketten meghatározónak tekintik. A visszatérés az eredethez, az eredetből folyó történeti sors megértése, az ebből fakadó eredmények és torzulások átlátása mindkét gondolkodó számára saját gondolkodásunk gondozásának szükséges föladata.

A bölcselet eredete

Amennyiben korunkból a filozófia eredetét fürkészve a múltba tekintünk, akkor szembeszökő az ókori görög bölcselet egy olyan vonása, mely mindkét fölidézett újkori gondolkodó számára a filozófia lényegéhez tartozott, mely azonban éppenséggel a mi kultúránkban már valóban elhalványult. Ez pedig a bölcselet életvonatkozása: Platónnal szólva a filozófia a lélek gondozása.

A tudatos életbölcsességi irányultság a fokozatosan kialakuló ókori görög filozófia alapvető jellegzetessége, megjelenése után gyakorlatilag a görög filozófia végéig meghatározza annak művelését. Közismert jelképe e filozófiafölfogásnak Szókratész alakja, aki saját személyes történeti sorsán messze túlmutató módon egyetemes erkölcsi és filozófiai példaképpé vált a görög kultúrában. Az ókori görög-római kultúrában jellemző módon azt tekintették igazán filozófusnak, aki valóban bölcsen tudott élni, nemcsak beszélt a bölcsességről.

Ezért tulajdonképpen a lélektan, bölcselet és spiritualitás vagy vallás a közelmúlt kölcsönös ellenségeskedései ellenére jó szövetségesek is lehetnek, hiszen alapvető mozgásuk, célkitűzésük és eljárásuk hasonló: közös a gondjuk. Szókratész joggal tekinthető nemcsak kultúránk első filozófiai ikonjának, hanem az első pszichoanalitikusnak is: ártatlannak tűnő kérdéseivel hozta zavarba athéni kortársait, hogy azokat igazi önismeretre és mélyebb gondolkodásra vezesse el. A megtérés nemcsak a bölcseletben, illetve a vallásban alapvető jelentőségű, hanem az élesen vizsgálódó tekintet előtt a lélektani terápia valódi céljaként lepleződik le.

Visszatérés, megújulás, gyümölcsök

Kortárs hazai bölcseletünk – sajátos történeti és kulturális okok miatt – válságban van. A filozófia nemcsak a Nemzeti Alaptantervből tűnt el, nemcsak pályázatok, kinevezések és nyugdíjazások körüli viták rengették meg a közvéleményt, hanem valóban hiányzik az egységes célkitűzés és a tudatos közös építkezés. A válság kihívás és fölszólítás a gondolkodó közösségnek: közös gondunkat, a gondolkodást gondoznunk kell.

Korunk bölcseletének megújulása pedig aligha képzelhető el az életbölcsességhez való visszatalálás nélkül. A válság ilyesfajta megoldásának több áldásos gyümölcse lehet. Egy ilyen visszatérés nyugati filozófiánk eredetéhez mindenekelőtt elmélyültebbé és hitelesebb emberekké tehetné magukat a filozófusokat.

Tisztázná továbbá a filozófia társadalmi szerepvállalásának kérdését, amennyiben a gondolkodás ilyesfajta gondozása hozzájárulhat a segítő foglalkozások (tanító, tanár, lélekgyógyász, orvos, stb.) emberképének és célkitűzésének tisztázásához. Ilyesfajta közérdekű, közösen átgondolandó s közös gondot jelentő, az egész társadalom számára fontos szempontrendszert képvisel például az új Nemzeti Alaptanterv emberképe.

Végül pedig e visszatérés nemcsak a bölcselet önértelmezését határozná meg, hanem olyan széles és elmélyült szakmai párbeszédet nyithatna meg a segítő foglalkozásúak között, amelyben a filozófus bátran otthon érezheti magát. Ez komoly lépés volna a tudományok szoros, emberközpontú párbeszéde irányába, s a nagyobb tudományos közösségre is jótékony hatást gyakorolna.

A kamionsofőr kérdése és az igazság

Egy filozófuskollégám nemrégiben külföldről utazott haza stoppal. Egy kamionsofőr vette föl, aki kisvártatva föltette a kérdést: „Mivel foglalkozol?” Némi jó szándékú köntörfalazás után emberünknek be kellett vallania, hogy ő bizony filozófus. „Ugye, az olyasmi, mint a pszichológus?” – jött erre a válasz. Filozófus kollégámnak magyarázkodnia kellett, hogy ő nem úgy foglalkozik a lélekkel, mint a pszichológusok. „Ugye, akkor olyasmit csinálsz, mint a teológusok?” – hangzott a következő kérdés. Megint csak tiltakozott, hogy ő nem úgy foglalkozik az Istennel, mint a teológusok. A sofőrnek több kérdése hirtelenjében nem akadt. Kínos csönd lett a vezetőfülkében…

Valójában a derék és egyszerű sofőr rátapintott az igazságra. Mind a filozófia, mind egész kultúránk szempontjából igencsak lényeges igazság ez. A filozófust, a lélekgyógyászt és a hittudóst összeköti közös föladatuk és közös felelősségük. Más-más szempontból közelítve munkájuknak ugyanaz a tétje. Mindannyian az emberi lelket gondozzák. Mindannyian önreflexióra és megtérésre vannak fölszólítva. Anélkül, hogy föl kellene adniuk sajátos mivoltukat, közös gondjuk akár barátokká is teheti őket. Közösen pedig többet tehetnek embertársaikért s az egész emberiségért.

A bármely válságba nyert lényegi belátás fölveti saját válságunk kérdését. A filozófus úgy értheti meg a válságot, ha az számára nemcsak egyszerűn vizsgálati tárgy, hanem egzisztenciális valóság. Az út a válság filozófiájától ezért a filozófia válságához vezet, s visszavisz bennünket a filozófia eredetéhez. A filozófia válsága pedig a valóság válságának mozzanata, ahol a valóság változó arca mutatja meg magát. A válság mindig esély a valóság önlelepleződésére. Avagy Mezei Balázs hazai vallásbölcselőnk szavait kölcsönözve: A fordulat kinyilatkoztatás.

Fölhasznált és ajánlott irodalom: Hadot, Pierre: A lélek iskolája. Lelkigyakorlatok és ókori filozófia. Budapest, 2010, Kairosz, 203–213. p. Heidegg er, Martin: Lét és idő. Budapest, 1989, Gondolat, 96–100. p. Husserl, Edmund: Karteziánus elmélkedések. Budapest, 2000, Atlantisz, 15. p. Jaspers, Karl: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1987, Európa, 55. p.