Bárdosy Éva: Nyitott szívvel

Isten közelében. Ezt a címet adta a könyv szerkesztője, Szabó Ferenc jezsuita a
Mócsy Imre jezsuita lelkigyakorlatos vázlataiból, illetve a szerzőnek korábban megjelent Nyitott szívvel című munkájából összeállított kiadványnak, amely a nagy jezsuita bibliatudós születésének századik évfordulójára jelent meg.  

aA vázlatot szó szerint kell értenünk; ne is számítson könnyű lelki olvasmányra senki. Az alcím felhívja a figyelmet, hogy amit a könyvben találunk, azok Lelkigyakorlatos elmélkedések. Mégpedig az elmélkedéseknek sem abból a fajtájából, amelyek szelíden vezetik gondolatainkat Isten közelébe, hanem egy-egy lelkigyakorlatozó személyt igyekeznek kalauzolni abban a világban, amelyet Loyolai Szent Ignác után minden jezsuita rendszeresen bejár, amikor a harmincnapos lelkigyakorlatot élete legnagyobb fordulópontjai előtt elvégzi.

Mócsy Imre helye a szentírástudomány legnagyobbjai között lenne, „legszebb éveit” mégis hazai börtönökben, illetve internálótáborokban töltötte. Sorsában osztoztak azok a magyar jezsuiták is, akik itthon maradtak a szerzetesrendek feloszlatása után, hiszen az elöljárók csak az előírt tanulmányok elvégzése céljából küldték külföldre a fiatal rendtagokat, ők viszont – életük delén vagy délutánján – ezen általában már túl voltak. Mócsy atya börtönéveiben is hihetetlen szellemi munkát végzett. Internált fiatal rendtársainak és a más rendbe tartozó szerzeteseknek 1949 és 1953 között sajátos teológiai főiskolát szervezett. Sikerült tankönyveket behozatniuk, a tanárok előadásokat tartottak a teológia minden tárgyában, a diákok pedig tanultak, és le is vizsgáztak annak rendje és módja szerint. A vizsgákat későbbi tanulmányaik idején a külföldi intézmények el is ismerték.

A szellemi növekedés mellett Mócsy atya nagy gondot fordított a raboskodó szerzetesek lelki fejlődésére is. Nem valószínű, hogy bárkinek sikerült volna az internálótáborban harmincnapos lelkigyakorlatot végeznie, de a nyolcnapos, évente előírt lelkigyakorlatot mindenki elvégezte. Talán azokban az években érlelődött meg Mócsy Imrében ennek a lelkigyakorlatos segédanyagnak a vázlata, amelyet ma minden érdeklődő kézbe vehet.

E bevezetővel igyekeztem elejét venni mindenfajta csalódásnak, amelyet a könyvben sűrűn előforduló latin idézetek, az egyértelműen papoknak szóló vezetés, a II. vatikáni zsinat előtti stílus esetleg kiváltana az olvasókból.

A fundamentum és alapigazság

Loyolai Szent Ignác nagy lelkigyakorlata elvileg négy hétre tagozódik, s a négy hét elmélkedéseit megelőzi az úgy nevezett Fundamentum és alapigazság Isten és az ember viszonyáról, az ember rendeltetéséről, a cél és az eszközök összefüggéseiről. Mócsy atya a fundamentumról szólva kijelenti: „Lényeges, hogy közelebb hozzam magamhoz az Istent, helyesebben a tudatom közelebb jusson hozzá.” (Talán épp ezért kapta a könyv az Isten közelében címet.) Majd hozzáteszi: „Egy értelmi és egy hangulati út alkalmas erre.”

És amikor belevetnénk magunkat az értelmi út várhatóan intellektuális kalandjába, a szerkesztő lábjegyzetben közli, hogy ezt a vázlatpontot a szerző nem dolgozta ki. Megvolt rá az oka: Aquinói Szent Tamás öt útját szánta volna ide, és úgy vélte, azokat a lelkigyakorlatozó már jól ismeri. Így azután mindjárt a hangulati úton találjuk magunkat, az pedig nem más, mint érdekes időutazás visszafelé. Korunktól indulva a történelem előtti időkig, az őskáoszig, és ahogy „elrobognak mellettem az évszázadok”, kiviláglik, hogy Isten az egyetlen, aki mindig ugyanaz. Örökös jelenidőben. Ezt az időutazást a filmforgatókönyv írók is nagyra értékelnék, mert olyan részletekre is rávillantja a szemünket, hogy: „Nini, elölről töltik a puskát”. Ebben az alapozásban alaposan el kell mélyülnie a lelkigyakorlatozónak; e célból több fejezeten át kíséri őt a szerző. Mire való hát az ember? Ismerje meg alaposan Isten minden művét. Teljesítse az Ő akaratát. A két alapigazság (Isten a cél, a többi a hozzá vezető eszköz) összefüggése. Korunkban jó volna igazán hinni abban, hogy ebben a világban minden fejlődik. Az talán számunkra is egyértelmű, hogy ebben a világban minden összefügg, de nagy nyitottság szükséges ahhoz, hogy meg is lássuk, mekkora szellemi örökség birtokosai vagyunk, és tisztelettel csodáljuk meg ezt az összefüggést és a világ gazdagságát. Persze, ha így van, miért nem éri el minden a beteljesülést, miért van annyi kudarc is? Mert a teremtmény: Isten üzenete, adománya és tőle kapott feladat egyben. Itt, a fundamentum megimádkozása közben tér ki Mócsy atya az imádság fogalmára is. Furcsa arról olvasni, hogy a hatvanas évek elején már az imádság krízisét emlegeti. Már akkor elkezdődött volna? Igen, és a lelkigyakorlat a legjobb alkalom az imaélet megújítására.

Ha úgy érezzük, már nem tudunk imádkozni, akkor kell leginkább imádkozni. Az imához nyugalomra van szükség, de a nyugalmat az imádsággal kaphatjuk meg. Példát hoz erre, történetesen egy zeneszerző vallomását: amikor Joseph Haydn nagyon elfáradt, imádság közben nyerte vissza energiáját. Az ima válságának okát az áldozattól való húzódozásunkban leli meg. Papoknak szólnak ezek a sorok is: a hűségesen végzett zsolozsmázás és a szentmise gyógyítja meg leghatékonyabban ezt a válságot. Sorsom, rendeltetésem és a szabadságom sem állnak kibékíthetetlen ellentétben egymással: Isten adja kezembe a nekem szánt hangszert, de én játszom rajta.

Szent Ignác lelkigyakorlatos útja Istentől Istenig

Az első hetet Szent Ignác aszkézisének is nevezhetnénk. Sokan kifogásolják, és a pokolról szóló elmélkedéseket a legtöbb lelki kísérő el is hagyja. Igen, Ignác végigjárta ezt az utat: az ember önmagára tekint, azután Istenre: megborzad az áthidalhatatlan távolságtól, pedig ezt a távolságot Isten már áthidalta. Jézus az Üdvözítő. Mócsy atya azért nem hagyná el a pokol átélését minden rendelkezésre álló érzékünk bevetésével, hogy annál nagyobb legyen bennünk a hála amiatt, hogy Jézus ettől szabadított meg bennünket. Ezen a héten végezték a halálról való elmélkedést is, és itt mutatja be a szerző Szent Ignácnak azt a kedves imamódját, amelyet egzámennek nevezünk. Nekem úgy tűnik, hogy ezt is erősen zsinat előtti stílusban teszi, egy mai lelki kísérő valószínűleg másként fogalmazna. Ezt a változatot is említi Mócsy atya: vannak, akik elsősorban a jót, a hálaadásra hívó részleteket nézik végig az eltelt időszakban, mert ez segíti elő, hogy minden apróságban észrevegyük Isten jeleit, de hozzáteszi: Ignác maga mindig csak negatív egzámen partikulárét (részleges „lelkiismeret-vizsgálatot”) végzett.

Jézus születése és útja a szenvedéstörténetig

A második és harmadik hét témájához egy újfajta imamódot kell megismernie a lelkigyakorlatozónak: az ignáci szemlélődés imaformáját. Ekkor már nem elég minden érzékünket bevetni, hanem valamiképpen az események részesévé válva kell közelednünk Istenhez. A szemlélődésben pedig a legfontosabb a jelenlét. Az események nem valamikor régen történtek, hanem itt és most. A jeleneteknek vannak szereplői, akik mondanak is, tesznek is valamit. Urunk születésének jelenetéről így szemlélődik példaként a szerző: „Jeruzsálemi koldusgyerekként ott állok az úton, amint jönnek Betlehembe Dávid sarjai. (Zúgolódnak Augustus rendelete miatt.) Egy jegyespár szerénysége feltűnik nekem. Hozzájuk szegődöm. El is felejtek alamizsnát kérni. Beszélgetek Augustus rendeletéről. Különféle szállásokra vezetem őket. Ahol nem adnak helyet. Végül a barlangot mutatom meg nekik. Szalmafekvőhelyet készítek, majd fát szedek Szent Józseffel. Visszajövet meglátom a kisded Jézust. Leborulok előtte, és bevallom, hogy Istennel szemben mindig koldus vagyok, és gyermek akarok lenni minden embertársammal szemben, az ő szolgája. Megköszönöm a megtestesülést, a megváltást stb. Elénekelek egy karácsonyi éneket.”

A lelkigyakorlat e szakaszában ezután az ún. elmélkedés a két zászlóról következik. A választás ténye jelen van a teljes lelkigyakorlat során, s persze korántsem csak a jó és a rossz között, hanem egyre inkább a jó és a még jobb között kell választani. Jézus életének eseményeiben továbbhaladva elmélkedik a lelkigyakorlatozó az ő keresztségéről, a pusztában végzett lelkigyakorlatáról, megkísértéseiről, majd radikális programja, a hegyi beszéd következik, amely után megint el kell dönteni, akarok-e ezen az igazán keskeny úton járni mégis Jézus Krisztus nyomában. Ha igen, és persze, hogy igen, akkor melyik embertípus módján? A „milyen jó is volna!”, az „engedelmeskedem, de csak ha az én akaratom szerint járunk el”, vagy a valóban engedelmes, egyben tettre kész ember szokásai szerint?

Keresztutak

A Lelkigyakorlatos elmélkedések alcímet viselő kézirat nagyszombat sötétségéig vezeti a lelkigyakorlatozót. Komoly, férfias elmélkedések következnek a nagycsütörtöki vacsora hangulatáról, a Getszemáni kertben a gyötrődő Jézust magára hagyó tanítványokról, akiket hiába kérlelt az Istenember: virrasszatok és imádkozzatok! A keresztútról, de nemcsak Jézus, hanem az én és az embertársaim keresztútjáról is, és magáról a keresztről: „Egy régi kép. A kereszt fája száraz, amelyből szőlővesszők nőnek ki. Igen, az Úr szőlője a keresztből sarjad. Tehát a kereszt a szőlőtő? Az áldozat kapcsol bennünket Krisztus áldozatához?

Nem egészen, mert maga Krisztus kapcsol minket magához a keresztségben, de nekünk a keresztség misztériumát meg kell valósítanunk.”

Út az egyesülésbe

A lelkigyakorlatozó a célba jutásakor is számíthat Mócsy atyára, mert a szerkesztő egy későbbi kézirata alapján kiegészítette a művet. A stílus is kicsit megváltozik: még vázlatosabb lesz, de ezeket a sorokat már mintha nemcsak képzett, sokat lelkigyakorlatozó jezsuiták számára írta volna a szerző. Minden kitágul, még az olvasók tábora is. Átelmélkedhetjük a feltámadás utáni találkozásokat, felszabadulunk az örömre, a hálára és a szeretetre. Mert ez is a negyedik hét feladata: „csak a szeretet maradjon enyém…” Átélhetjük a Szentlélek kiáradását, és jelenlétét az egyházban és bennünk.

S újra ott vagyunk, amit kezdetben is átelmélkedtünk: minden dologban megláthatjuk Istent. Csakhogy ez már maga a kegyelem, mert ezt nem csupán átelmélkedjük, hanem folyamatosan szemléljük és át is éljük. Szent Ignác szavait idézve: „A tökéletesek azáltal, hogy folytonosan szemlélődnek, és értelmük így mind jobban megvilágosodik, jobban szokták meggondolni, hogy a mi Urunk, Istenünk lényegénél, jelenléténél és hatalmánál fogva jelen van minden egyes teremtményben.” (Lelkigyakorlat, 39/2)

Mócsy Imre: Isten közelében. Lelkigyakorlatos elmélkedések, Szent István Társulat, Budapest, 2007.