Mihályi Anikó: Megállni a rútnál – elidőzni a szépnél

Akinek kertje van, minden pillanatát élvezheti a létezésnek: virágokat ültethet, öntözhet, füvet nyírhat, fákat metszhet, gyomlálhat, vagy egyszerűen csak élvezheti magát a kertben. Élvezheti az állandóságot és az állandóan változót kertjében. Találkozhat a földdel, morzsolgathatja kezei között az ős-anyagot, begyűjtheti annak erejét. Észrevétlenül belesimulhat a teremtett világ rendjébe, ahol lassan minden a helyére kerül és elcsendesedik.

eEmberként a kertben lenni és a kertnek bennünk lenni a leggyönyörűségesebb élményünk – maga az áldás. Mint ahogy kiűzetni a kertből, és nem találni belső kertünket a legfájdalmasabb emberi tapasztalatunk – az átok maga.

Belül és kívül – meghittség és intimitás szemben a kitaszítottsággal és egyedülléttel – létezésünk legmélyebb titkainak kulcsszavai. Hogyan juthatunk oda, ahol a közelség már-már fáj? Miért kerülünk megint kívül, ahol ennek a fájdalomnak negatív vetületét tapasztaljuk? Nem az-e a Teremtés könyvének legmélyebb tanítása, hogy a kívül és a belül folytonos hullámzásában, állandó feszültségében létezünk? Nem az-e közös emberi tapasztalatunk, hogy kiűzetünk és beengedtetünk, elveszíttetünk és megtaláltatunk, elhagyatunk és visszafogadtatunk? S ha ez így van, vajon nem az állandó keresés – úton levés – legmélyebb valóságunk? Vajon a kívül-levés elviselhetetlen tapasztalata (a belül-lét negatív lenyomata) mikor indít el bennünket belülre? Hányszor kell megtennünk az utat, milyen és mekkora köröket kell leírnunk, hogy belülre jussunk? Mi mutatja nekünk az utat? Nem foghatjuk-e föl a művészetet is olyan segítségként, amely megtart bennünket az állandó útra kérdezésben?

Heidegger A műalkotás eredete című tanulmányában azt a megállapítást teszi, hogy „a műalkotásban a létező igazsága lép működésbe”.* Számára is problémát jelent azonban, hogy mi is az igazság, hiszen a köznapi használatban „igazságon többnyire az egyik vagy a másik igazságot értjük”. A filozófiában azonban az „igazság… a megismerésnek a dologgal való megegyezését jelenti”, azaz a szó eredeti jelentésében el-nem-rejtettségként határozhatjuk meg. A műalkotással való találkozás tehát Heidegger szerint abba a mélységbe visz bennünket, ahol a lényegi történések zajlanak, ahol nincs mellébeszélés, föltárul a lét a maga szépségében és intenzitásában. Paradoxonnak tűnik, de az elnem- rejtettség nem a látványt jelenti, hanem éppen azt, ami mögötte húzódik, azaz nem látható.

A szenvedés megjelenítése a keresztény művészetben az egyik leggyakrabban előforduló téma, amely a kereszten függő, majd a halott Krisztus ábrázolásában realizálódik. A képtárgy tehát rútnak mondható, ám az ábrázolás szépsége a szemlélődés csöndjében képes befelé fordítani a nézőt.

Andrea Mantegna A halott Krisztus siratása című képén a test a maga brutális valóságában tárul föl: nincs dicsfény, a talpon és a kézfejeken látszó sebek vezetik a szemlélőt a fájdalomtól eltorzult arcig. Hans Holbein Halott Krisztus című képe oldalnézetből láttatja a sírban fekvő csontsovány Krisztust. Az ábrázolás életnagyságúnak mondható, ugyanis a festmény hosszabbik oldala kétszáztíz centiméteres: hangsúlyozza Krisztus ember voltát. Ugyanerre hívja fel a figyelmet a test, a sebek naturalisztikus ábrázolása.

A Mantegna-kép fölfelé nyíló terével szemben a Holbeinkép a földi térbe zárja a testet. A nyitott száj és szem a halottat a maga valóságában ábrázolja, a feltámadás üzenete egyáltalán nincs a képbe kódolva. Krisztus sebei mindkét ábrázolásban középpontba kerülnek: egyszerre vonzzák és taszítják, hívják és rémisztik a szemlélőt. A sebek annak a felfoghatatlan szenvedésnek jelölőivé válnak, amelyek a nézőt is önmagán kívülre lökik, elmossák a határt kint és bent, élő és halott, természetes és természetellenes között. Ám éppen ebben a határhelyzetben szembesülhetünk saját halálunkkal, amely ráirányíthatja figyelmünket életünkre, és elindíthat bennünket befelé: ki vagyok én, aki itt állok, és nézem ezeket a képeket? Hol fekszem így kiterítve, sebekkel átlyuggatva? Nem vagyok én is halott? De a sebek titka tovább is vihet a szemlélődésben, és megnyithat a Krisztussal való azonosulás felé, azaz a rút képtárgy szemlélése elvihet a szenvedés misztériumába, ahol kilépve önmagamból részese lehetek a megváltás titokzatos eseményének.

A műalkotással való találkozás mindezek alapján nem a műtárggyal köti össze a szemlélőt, hanem azzal a láthatatlan valósággal, amely az ábrázolt valóságon keresztül nyílik meg. A rút tárgy az ábrázolás szépségében megszólíthatja a befogadót. Kívül állásunk érintettségünkkel belső történéssé válik. Hagyni, hogy a kérdések megtaláljanak bennünket, azt jelenti, hagyjuk bevezetni magunkat abba a kertbe, ahol lehetőséget kapunk a bensőséges együttlétre, megélve azt a dosztojevszkiji gondolatot, hogy „a szépség váltja meg a világot”.

Akinek kertje van, minden pillanatban részese lehet a beteljesülésnek: észlelheti az élet születését, fölveheti a növekedés ritmusát, örülhet a termés szépségének és jó ízének. Tanúja lehet az élet folytonos megújulásának, amely egyszerre képes hordozni teremtettségünk nehézségét és könnyűségét (vö: Ter. 2,6–7).

* Heidegg er, Martin: A műalkotás eredete. ford. Bacsó Béla. Budapest, 1988, Európa Kiadó, 65. p.