Bereczki Szilvia SA: Keress engem magadban!

Isten mindenütt ott van – mit jelent számomra ez a mondat? Azt, hogy Isten itt és most jelen van számomra. Ezért érdemes nekem is megtennem az olykor hosszú belső utat, hogy megérkezzem én is abba a térbe, ahol éppen tartózkodom és abba a pillanatba, amelyet éppen ajándékul kaptam.  

a Akit szeretünk, annak szívesen vagyunk a társaságában, és jó érzés olyasvalakit tudni a közelünkben, aki szeret bennünket. Nagyszerű vele együtt dolgozni, szórakozni, de még fenségesebb együtt sétálni, csak úgy elidőzni, beszélgetni, hallgatni, belélegezni a közelségét; együtt nevetni az élet komikumán, de még inkább együtt örülni a mindennapok ajándékainak, élvezni az élet jeleit, és ha úgy adódik, megosztani a bánatot, a csalódottságot, a sebzettséget, kisírni vállán magunkat. Ha él bennünk ennek a vágya, teszünk is érte: hányszor utazunk órákon át, szervezzük át programunkat egy röpke együttlétért, vagy ha a személyes találkozást a távolság és a körülmények meg is akadályozzák, telefonálunk, írunk, csakhogy kapcsolatba kerüljünk – és ez így van jól, bárcsak tennénk gyakrabban!

Talán érdemes megkérdeznünk magunkat: kik ezek a fontos emberek az életemben, és mit szeretnék még tenni a kapcsolatunk érdekében?

Most pedig hadd faggatózzam eggyel tovább, képzelt párbeszédet folytatva magammal, mással:

Mit tesz Isten és mit teszek én a közeledés érdekében?

Ő türelemmel és vágyakozással vár rám, közeledik, Jézus személyében társul szegődik, istenségét sem kímélve keres („Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell” – olvassuk a Filippi levélben: Fil 2,6), olykor szólongat, mint egykor Ádámot: „hol vagy?” (Ter 3,9), a pusztában „lelkemre beszél” (Óz 2,16), ajtómon kopogtat (Jel 3,20) – leleményességének nincs határa.

A mindig aktuális találkozási pont: itt és most

Isten mindenütt ott van – mit jelent számomra ez a mondat? Azt, hogy Isten itt és most jelen van számomra, azaz az „itt és most”-ban vár rám. Ezért érdemes nekem is megtennem az olykor hosszú belső utat, hogy megérkezzem én is ide: abba a térbe, ahol éppen tartózkodom, és abba a pillanatba, amelyet éppen ajándékul kaptam. Ezért érdemes minden eszközt megragadnom, ami segíthet erre az oly közeli és mégis oly távoli találkozási helyre való megérkezésben, az oda való visszatérésben: a testem érzékelése, a légzésemre való figyelés, hiszen ők valóban itt vannak, de akár a teret betöltő hangok, vagy az égő gyertya, egy kép, egy falevél – nem célként, hanem eszközként, hiszen, ha megérkezem – bárminek „a szárnyán is” – máris létrejöhet a találkozás. Mi több, a zavaró, figyelmemet elvonó körülményeket is szövetségesemmé tehetem: hiszen az utca zaja, vagy a szomszéd kalapálása itt van a jelenben, így elkalandozásaimból visszahozhat, és aztán elengedhetem azt, a lényegre figyelve.

Az érzékelhetőségen innen és túl

Ez a találkozás, amely bár megmarad az egészen másnak, érzékeinken túlinak, mégis olykor azt eredményezi, hogy egy pillanatra látni, hallani kezd a szívünk, érzi, amint finoman megérinti valaki, és a pillanatnak íze, illata lesz. Talán egy felismerés adatik meg, vagy egy mély érzés: béke, öröm, de olykor fájdalom, vagy az, amit Szent Ignác a „könnyek adományának” nevez.

Máskor azonban úgy tűnik, száraz ez a találkozás, mintha Isten nem is lenne jelen: telnek a percek, és látszólag semmi sem történik. Ilyenkor talán elfognak a kétségek: érdemes itt „tennem a semmit”, várakoznom arra, aki lehet, hogy el sem jön? Ilyenkor van szükségem arra a hitre, hogy Ő akkor is jelen van számomra, amikor nem akarja annak érzékelhető jelét adni, a reményre, hogy Ő ilyenkor is „dolgozik” bennem, rajtam és a szeretetre, amely hűséges és kitart akkor is, amikor (legalábbis látszólag) nem kap ajándékot. De vajon hányszor jár úgy velem a jó Isten, mint a bújócskát játszó gyerek, akit egyszer csak elfelejtenek keresni, és amikor előbújik rejtekhelyéről, egyedül találja magát?

Máskor úgy tűnik, Isten csak átvonult: nem tudom, mi történt, hiszen nem érzékeltem semmit, csak utólag veszem észre, hogy valami megváltozott bennem. Vagy, mint Mózes, én is „csak hátból” látom őt (Kiv 33,23): érzékelek valamit, de nem megragadható az élmény, olyan, mint egy átsuhanó árnyék.

Ismét máskor küzdelmet érzékelek, és Jákobhoz hasonlóan „sántítva” kerülök ki belőle, de előbb-utóbb tapasztalhatom áldását is. (Ter 32,23–31)

Mindezek közepette „… olykor elfog a / szeretet tériszonya és / kicsinyes aggodalma”, amint azt Pilinszky János Azt hiszem című versében szerelmének vallja. Igen, ott van, ott lehet, mindkét érzés az imában is: a „tériszony”, amely magasságokat idéz, és a „kicsinyes aggodalom”, amely az egészen hétköznapit szólítja be a találkozásba. És ezek mellett „… a természet éjfél idején, / hangtalanúl és jelzés nélkül”-i félelme. A hiány érzetéből fakadó félelem, vagy ennek a minden elképzelést felülmúló közelségnek a kapcsán a fascinosummal, az elbűvöltséggel együtt járó tremendum, megrendülés? Bármelyikről is legyen éppen szó, ha bátorkodunk egészen a mélyéig hatolni, valamikor, egyszercsak (újra) meglátogathat az Istennel való életre szóló szövetség, összetartozás átalakító hite.

Az Igévé lett Személy, a Személlyé lett Ige

Isten a csenden túl Igéjében is közel akar lenni hozzánk. Igéjében, ami – nem: aki – maga a megtestesült második isteni személy. Évszázadokkal ezelőtt leírt szaván át ma is, engem is személyesen akar megszólítani, velem, velünk lenni: egy lelkigyakorlaton vagy egyszerű hétköznapi elmélkedés során egyszer csak megelevenedik a leírt történet, bevon, részévé leszek, és rajtam cselekszik, hozzám beszél az Ige: engem ölel magához a rég várakozó Atya, engem hív Jézus, hogy vele járjak, hozzám intéz életem velejét érintő kérdést, nekem mondja: „menj, hited meggyógyított”, tőlem akarja hallani, hogy szeretem-e őt, és rám bíz személyemre szabott küldetést...

Vagy egy százszor hallott mondattöredék, igevers egyszer csak egészen közel jön, megérint, mintha csak nekem szólna, éppen itt, éppen most: választ kínál egy kérdésemre, vagy erőt ad egy helyzethez, állapothoz, vagy csak „megigazítja” a terhet a vállamon, értelmet adva neki, új perspektívát mutatva. És ezt olyan erővel teszi, amilyennel holt betű sohasem, csak élő személy bírhat.

A leghétköznapibbra tekintve

Istent keresni mindenben: ez a szentignáci lelkiség egyik legfontosabb felhívása. Ez a keresés és rátalálás teszi imává az életet és életszagúvá az imát. Isten nemcsak templomokban vagy csendes zugokban akar és tud közel lenni hozzánk, nemcsak akkor figyel ránk, amikor imára kulcsoljuk a kezünket, hanem a legegyszerűbb történésekben is, a legzajosabb és legkoszosabb helyeken is. Hogy azonban az Ő látogatását, velünk együtt járását felfedezzük, szükségünk van arra, hogy olykor visszanézzünk egy napra, hétre, hosszabb időszakra, az „Ő szemével”, szerető figyelmességgel. És ekkor újraélhetjük, elmélyíthetjük az ajándékba kapott találkozásokat, de felfedezhetjük az ő lábnyomait ott is, ahol elmentünk mellettük, megérezhetjük, újra élhetjük, ahogyan „a valóságon keresztül ölelt át Isten” (Willi Lambert SJ).

Csak egy villanás, csak egy szó

Akárcsak egy tömegben egymástól elsodródni nem akaró emberek esetében, akik csak röviden megkeresik egymás tekintetét, vagy megszólítják egymást, olykor nekünk is elég egy rövid fohász vagy „feltekintés” az élet sűrűjéből, hogy ráébredjünk, Isten velünk van – és egy ilyen pillanat akár életre szóló élménnyé is lehet. Istennek nincs szüksége hosszú imáinkra vagy meditációs gyakorlatainkra, hogy közel jöjjön hozzánk, pontosabban a közelünkben maradjon. Minket azonban a gyakorlat tesz a figyelem, az észlelés és a tudatosság örökös „tanoncaivá”.

„Csöndesen és váratlanul”

Nemcsak Illés próféta tapasztalta azt, hogy Isten nem a szélvészben, mennydörgésben, tűzben jön el, hanem halk fuvallatban, mi is tapasztalhattuk már. Lábujjhegyen érkezik, és egy „néma, igaz öleléssel” (Ady Endre), vagy egy szívbe súgott szóval, gyöngéd érintéssel ajándékoz meg. De ezt csak akkor veszem észre, ha csend van körülöttem és/vagy bennem, ha elengedtem a zajba való kapaszkodásomat, és tekintetemet a múltba való nézésből és a jövő fürkészéséből, távoli horizontok kereséséből vissza tudom hozni a jelenbe.

Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, oly felfoghatatlanul közel, hogy néha talán éppen azért nem ismerjük fel, mert túl távol keressük őt.

Engedjük egyre mélyebbre csalogatni magunkat ebbe a kapcsolati kalandba, és hadd segítsenek ebben a minden korok egyik legnagyobb misztikusának, Avilai Szent Teréznek a sorai: