Előző cikk Következő cikk
FotóGaléria

Tatár Sándor: Anyámnak

’másik kései

Tudtad, drága Anyám, hogy kit és mire hagysz itt,
mikor leintetted a túlra vivő taxit?
A lelkiismeret-kín, mondd csak, utolért?
 
Vagy neveltem volna magamat én keményre,
mit váltig takargattál, észrevéve –
a nem gonosz is lakol mindenért.
 
Nappalom bujkálás, és gyógyszer hozza álmom:
teher, sőt átok ül e lankadt, kósza árnyon;
ha szép szót lel, biztos, hogy hazudik:
 
a mondhatatlant bűvészkedi szóvá,
mije a rábízottból maradt, azt is szerteszórná
(nem ezt ígérte valaha a huszadik…)
 
Nem nyafogok, hisz most már késő;
nevemmel terhes már a véső
– ha ugyan állítanak sírkövet…
 
Mit meg kell járnom még, az út, tán pár arasznyi –
figyelmem lassan már csak arra tud tapadni,
hogy onnan milyen hívás, hír jöhet.