Török Csaba: Sorsom az Ő sorsába foglalva

A hívő számára létkérdés, hogy a hite, istenkapcsolata ne elmélet, hanem tapasztalati valóság, egyfajta kézzel foghatóság és gyakorlat legyen. Csak úgy tudunk megmaradni Őbenne, ha ott él bennünk Szent Pál apostol vallomásának a lényege: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.”  

e Eddigi életem során már jó párszor megkérdezték tőlem: „Miért lettél pap?” Mindig irigykedtem azokra, akik valamilyen okos válasszal tudtak erre a kérdésre válaszolni. „Hogy az embereken segítsek.” „Hogy misézhessek.” „Hogy így szolgáljam az Egyházat.” Egyik így megfogalmazott válasz sem az enyém, mindegyik idegen tőlem. Hiszen törekszem segíteni, vezetni a liturgiát, szolgálni – de nem ezért lettem pap. Rájöttem, hogy én csak ennyit tudok felelni: „Mert Isten ezt akarta.” Persze erre automatikusan megszületik a következő kérdés: „Honnan tudtad, hogy ezt akarja?” Itt megint elakad a szavam. Egyszerűen csak tudtam, legbelül ez számomra olyan bizonyosság volt, mint hogy talpam alatt a föld, felettem az ég. Honnan ez a meggyőződés? Nem emberi megfontolásból.

Volt egy pillanat, amikor az emberi okoskodásaim és mérlegeléseim érvényüket vesztették. Kamaszkorom egy nagycsütörtökén, az oltárfosztás (számomra mindig is döbbenetes erejű gesztusa) után ott maradtam a majdnem teljességgel üres templomban. Nemet akartam mondani a hívásra, ugyanakkor minden kimondott „nem” csak egyre zaklatottabbá, bizonytalanabbá tett. Ott és akkor valami furcsát éltem át: mintha tér és idő leoldódott volna rólam, s egy, az egész mindenségnél hatalmasabb csönd és béke vett volna körül. „Igen” – szaladt ki a számon, s a következő pillanatban kézzelfoghatóvá vált a Jelenlét.

Akkor sem, azóta sem tudom, miért akarja tőlem Isten, hogy pap legyek. Megannyi alkalommal beleütköztem korlátaimba, gyengeségeimbe. Próbáltam visszakozni. Kísérleteztem azzal, hogy kitépjem magam a kézből, amely megfogott és tartott – sikertelenül. Akármerre vitt az utam, akármilyen életfordulat ért, annak a pillanatnak a bizonyossága mélyen belém égett. Hogy van Isten, s hogy Őneki konkrét akarata van az életemmel, azóta tény, tapasztalat a számomra. Az én személyes hitemnek, létemnek ez lett a foglalata, a hitnek azzal a sokarcúságával, mégis egyetlenségével, amit a héber aman szó kifejez: Isten tart, kézbe vett és hordoz, ezért én biztos vagyok, az Ő tapasztalása nagyobb bizonyosság számomra, mint bármi, amit itt és most emberi kezemmel megfoghatok.

Létkérdés

Úgy gondolom, a hívő számára létkérdés, hogy a hite, istenkapcsolata ne elmélet, hanem tapasztalati valóság, egyfajta kézzel foghatóság és gyakorlat legyen. Csak úgy tudunk megmaradni Őbenne, ha ott él bennünk Szent Pál apostol vallomásának a lényege: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2,20) Ez a szentírási vers azért ejtett mindig is rabul, mert van benne egy olyan kijelentés, amelynek a súlyára talán fel sem figyelünk. Az a Pál mondja ki ezeket a szavakat, aki földi élete során, emberi mivoltában soha nem találkozott Jézussal úgy, ahogyan a többi apostol. A húsvéti események után 6-8 évvel élt át egy misztikus tapasztalatot a damaszkuszi úton, ez pedig a végső bizonyossággá vált számára. Milyen racionalitás alapján igazolható hát a kijelentése: „szeretett engem és feláldozta magát értem”? Miből gondolja? Hogyan jut el idáig? Honnan ez a mély személyesség és közvetlenség? Gyakorlatilag azt kell mondanunk, hogy Krisztus húsvétja után röpke pár esztendő alatt lejátszódott a teljes teológiatörténet, minden, ami ezután következik, csupán finomítás, alaposabb feltárás, újraolvasás. Egy zsidó férfi eljut saját életének tapasztalati világán belül arra a felismerésre, hogy a végtelen, örök, a mindenséget totálisan meghaladó Isten személy szerint őt, az egyszerű és egyedi embert szereti. Minden, ami Jézus megváltói tette, kezdve a megtestesülésen, folytatva a kereszthalálon, egészen a feltámadásig és a mennybemenetelig, őérte történik. Jóllehet testi valójában nem volt ott, nem volt részese az eseményeknek, azok a hitében mégis az „övéivé” váltak. Élete belépett Krisztus életébe (s viszont), és ez számára nem szép gondolat vagy valamiféle érzelem, hanem radikális bizonyosság volt. Olyan erő, amely a legmegdöbbentőbb emberi áldozatvállalásokhoz is erőt adott neki ettől kezdve egészen Rómában beteljesült vértanúhaláláig.

Bár nem ismerem az ezt követő korok vértanúinak utolsó gondolatait, fohászait, érzéseit, mégis úgy vélem, bennük is valami hasonló fogalmazódott meg. Nincs más értelmes magyarázat arra, hogy egészséges, egyáltalán nem fanatikus emberek miért vállalták fel a legborzalmasabb kínzásokat, miért mondtak igent mindenük, életük, földi jövőjük elvesztésére. Őbennük egésszé, létszintézissé áll össze az a három gondolat, amelyet a tapasztalás kapcsán megfogalmaz az Újszövetség. A Zsidókhoz írt levél szerint a hitre eljutó ember olyan, „aki egyszer már részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit”. (vö. Zsid 6,4) Hasonlóan fogalmaz Péter apostol első levele: „hisz tapasztaltátok, hogy milyen jó az Úr”. (1Pét 2,3) Szent Pál szerint pedig a hitben, a szeretetben élni annyi, mint gyarapodni a tapasztalásban: „Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretekben és a teljes tapasztalatban.” (Fil 1,9)

Mindig Ő az első

Ferenc pápa Szent Ignác ünnepén így prédikált erről a szent páli (de egyben szent ignáci, sőt egyetemesen keresztényi) tapasztalatról: „Azért keresem, azért szolgálom Jézust, mert ő már előbb keresett engem, mert meghódított engem: ez a szíve a tapasztalásunknak. Ám Ő az első, mindig. A spanyolban van egy szó, amely igen képletes, s jól megmagyarázza ezt: Ő »megelőz « minket, »El nos primerea«. Mindig Ő az első. Amikor megérkezünk, Ő már megérkezett, és vár minket.”

Igen, tapasztalásunk gyökere ez az isteni „Ő már előbb…”. Valahogy úgy, ahogyan azt Szent János első levelében is olvassuk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket.” (1Ján 4,19) Egészen megdöbbentő, ahogy Isten aláereszkedik az emberi valóság, a földi tapasztalhatóság birodalmába. Van Pál megtérése kapcsán egy másik apróság, amelyet szintén figyelmen kívül szoktunk hagyni, ám mégis rendkívüli fontosságú. A damaszkuszi úton ugyanis ezt mondja neki Jézus: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4) A kérdés „csele” összefügg azzal, amit már fentebb is említettünk: Pál soha nem találkozott Jézussal, nem tapasztalta meg őt emberi módon. Így hát nem is a názáretit üldözte – akiket ő zaklatott, azok egyszerű keresztény emberek voltak. De Jézus azonosult ővelük. Aki hisz benne, nem csak azt élheti át, hogy Isten szereti őt, de azt is, hogy minden, ami az ő életében történik, valamilyen módon személyessé, közvetlenné válik az Isten számára. Ami nekem fáj, az Neki fáj. Aki engem zaklat, Őt zaklatja. Jézus mondta az apostoloknak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el.” (Lk 10,16) A hitben ez egyetemes tapasztalássá válik mindannyiunk számára: ami velem történik, Vele történik. Az én sorsom az Ő sorsába van foglalva. Az én életem az Ő élete. Ezért a legnagyobb fájdalmamban, gyengeségemben, bűnömben, elesettségemben sem vagyok egyedül. Ő ott van. Ő már előbb ott van, mint én magam.

Ez a létezés lecsupaszodása az Egyetlenre. Azt is mondhatnánk, hogy a vallásos tapasztalás útja az önkiüresítés. Ezt már maga Szent Pál is hangsúlyozza: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. (…) Ő kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” (Fil 2,5.7) Ahhoz, hogy Őt mind jobban megtapasztaljam, meg kell szabadulnom mindentől, ami ebben a tapasztalásban gátolna engem. A legnagyobb akadály természetesen az, hogy én akarok a tapasztalatnak nem csak a befogadója, de bizonyos értelemben a forrása is lenni: valamit keresek a tapasztalásban, valamit várok tőle, valamit el akarok érni általa. De így soha nem az Isten felé nyitom meg az érzékeimet, hanem valami módon a boldogság illúziójával kecsegtető, de valójában csak sivárrá tevő önzés munkál bennem. Tudom, mit akarok tapasztalni! Tisztában vagyok vele, mit várok! Nem kiüresedem, hanem teletömődöm önmagammal, s ez végül teljesen érzéketlenné tesz, eltompít és elnehezít. Nem véletlen, hogy Isten igaz megtapasztalása a „lelki szegénység”, az önkiüresítő hit magatartását várja tőlünk. Eckhart mester tanítja az igazi hívőről: „Szegény ember ő, aki nem akar semmit, nem tud semmit, és nem birtokol semmit”. Ugyanez a gondolat (majdnem szóról szóra) visszaköszön Keresztes Szent Jánosnál. Ez visszhangzik Loyolai Szent Ignác imájában, amelyet itt nem a közismert verses változatban, hanem szó szerinti fordításban szeretnénk idézni: „Vedd, Uram, teljes szabadságomat. Fogadd el egész emlékezetemet, értelmemet és akaratomat. Mindazt, amim van, vagy amit birtoklok, Te juttattad nekem; mindezt teljességgel visszaszolgáltatom Neked, és egészen átadom a Te akaratodnak kormányzásra. Egyedül szeretetedet és kegyelmedet add nekem, és elég gazdag vagyok, ezeken felül semmit sem kívánok.”

A végső tapasztalás ez: a csönd, a kiüresedettség, a béke. A végtelenség tere, az örökkévalóság ideje, ahol Isten jön felénk. Ahol minden szó és gondolat, érzés és vágy tapasztalássá válik, olyan tapasztalattá, amely túlnő önnön emberségemen, s bevezet a Szentháromság életébe.