Radóczy Jusztina: Hegyek magasából

A Börzsönyben található Kopasz-hegy csúcsa 538 méter magas, melyet közel fél óra túrázással lehet megközelíteni. Amint felérünk a legmagasabb pontra, a feszület mellett körülnézve megnyílik a horizont. A panoráma szinte 360 fokos, ahonnan a Visegrádi hegység, a Dunakanyar, sőt az Esztergomi Bazilika kupolája is látható. Itt joggal érezheti az ember, milyen aprócska teremtmény és ilyen magasságból, mintha közelebb kerülne Istenhez is. A közel egy óráig tartó gyönyörködés után
Vizi Gábor András pálos szerzetes és a vele tartó maroknyi csapat átszellemülve bandukolt lefelé a hegyről…  

Azt hallottam, hogy szinte minden csoportot, vendéget, aki Márianosztrára érkezik, felviszel a Kopasz-hegyre. Miért fontos számodra ez a hely?

Én már gyermekkoromban is nagyon szerettem a hegyeket, de van ennek egy lelki oldala is. Amikor felérünk egy hegy csúcsára, akkor minden olyan szép, olyan gyönyörű, ugyanakkor felülről nézve minden nagyon pici is. Eltörpülnek az óriások, az épületek, a fák, az utak. Úgy érzem, az életünkben is valahogy így kellene rátekinteni az eseményekre. Amikor bajokkal, gondokkal küzdünk, akkor mindezek olyan óriásinak és nehéznek tűnnek. Ilyenkor fel kell menni a hegyre, akár képzeletben is, és onnan tekinteni az eseményekre. Akkor talán megérezzük, hogy a küzdelmek nem is olyan nagyok, mint amilyennek érezzük. Az embernek meg kell pihenni, körülnézni, és akkor láthatja, hogy mennyi minden van még a bajokon, nehézségeken kívül. Nem szabad, hogy ezek az események meggátoljanak minket abban, hogy felemelkedjünk és felfelé, az Istenre tekintsünk. Izajás próféta szavaival összefoglalva: „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Iz 40,31)

A hegyek nem véletlenül a kedvenceid, hiszen a felvidéken, Szlovákiában születtél. Többször említetted, hogy gyermekkorodban sok nehézség adódott, amiből legtöbbször a foci segített ki. Focista szerettél volna lenni?

 Egy kis faluban nőttem fel, ahol nem volt túl sok szórakozási lehetőség, így jött a focizás. Sajnos sokan úgy vélik, hogy ez egy buta sport, amiben csak egy labdát kergetnek 22-en, de ez nem igaz, mert nagyon közösségépítő. Egy focistának igencsak figyelni kell a másikra. A középpályásnak különösen sokat kell segíteni a többi játékosnak. Be kell látni az egész pályát, erősítenie kell a védelmet, ugyanakkor a csatársort is segíteni kell. Nagyon megszerettem a játékot és a közösséget is. Sokat utaztunk, együtt voltunk, együtt mozogtunk, így el kellett fogadnunk egymást. Meg kellett tanulnunk, hogy egymásért vagyunk, és csakis együtt tudunk győzni. Lefordítva ezt a jelenlegi helyzetemre, ez így van a lelki életben is. Össze kell fognunk, hogy gólt rúgjunk a sátánnak és ebben az igazi edző az Isten. Milyen szerepe volt Istennek az életedben? Gyermekkorodban is fontos volt, vagy inkább már a felnőtté válás idején találtál Rá igazán? Inkább már a felnőtté válás után kezdtem Istenhez fordulni. Bár már 6 éves koromtól rendszeresen ministráltam társaimmal és lelki atyám is sokat foglalkozott velünk, sőt különböző jutalmakkal inspirált minket, de amikor elkerült a plébános a falunkból, kicsit lanyhult a lelkesedésünk is. Az igazi, Istennel való kapcsolatom a katonaság után indult el, amikor már felmerültek bennem a nagy filozófiai kérdések, mint például az élet értelme, Isten létezése, vagy a szerzetesi élet lehetősége.