Henter Anna: Határidős az élet

Kemény Ágnes kisgyermekkora óta ül kerekesszékben. Élete hatvan éve során bélyegfüzet- ragasztóként dolgozott, majd zenetörténeti és egyházzenei tanulmányai után a Zenetudományi Intézet munkálataiban segédkezett. Ezen kívül alkalomszerűen komolyzenei szakkört is tartott. Vak gyerekekkel, nyári táborukban mese- és énekmondóként vett részt. Az itt következő interjúban e hivatalos bemutatkozó-kategóriáktól elvonatkoztatva kérdeztem őt hitéről, Istennel való kapcsolatáról.  

Milyen családba, környezetbe születtél?

Nem nevelkedtem hitben, nem tudok róla, hogy szüleim bármiféle hitet gyakoroltak volna. Amióta eszemet tudom, azóta béna vagyok. A legelső élményeim nem családból, hanem kórházi környezetből származnak. Nem volt köztünk szó az Istenről. Valószínűleg mindig is tudtam, hogy van Isten, de olyan természetes volt, hogy nem is gondoltam bele. Egyik kórházi emlékem gyerekkoromból, hogy a mellettem lévő ágyon volt egy kislány, akinek épek voltak a kezei. Minden nap felhúzta magát a rácsos ágy végébe, és imádkozott. Mindig azzal fejezte be, hogy „Kérlek Jó Istenem, gyógyítsd meg beteg kis lábaimat.” Én meg azon gondolkoztam, hogy ő beszélget valakivel, legalábbis mondja a magáét, és biztos, hogy az a Valaki meghallgatja. De ha mégsem, akkor milyen csalódás lesz neki, hogy nem gyógyul meg. Én sose beszélgettem Vele, de tudtam, hogy létezik az a Valaki, akivel ő beszélget.

Az otthonról milyen élményeid vannak?

14 évesen kerültem ki a gyerekkórházból és gimnazista koromban hosszú időt töltöttem otthon. A szüleim reggel elmentek dolgozni, este hazajöttek, napközben a házmester néni adott enni s aztán visszazárta rám az ajtót. Tanévben reggel eltoltak az iskolába, aztán vagy az osztálytársaim, vagy a fűtő haza tolt, s aztán estig vártam a szüleimet. Úgy gondoltam, ez a dolgok természetes rendje, hogy az ember, ha nagyobb, akkor már egyedül van. Jóval később váltam felnőtté, mint általában a kortársaim, a szeretetről viszont sokat gondolkoztam: szüleimnek belőlem semmi örömük nem lehet, egy állandó kudarc vagyok, aki nem áll lábra, aki nem lesz felnőtté, akire mindig gondot kell majd viselni. S mégse adnak intézetbe, nem tesznek túl rajtam és minden bizonnyal nem csak kötelességből: szeretnek. A szeretetet, ami az Isten lényege, a szüleim közvetítették anélkül, hogy tudtunk volna róla, vagy beszéltünk volna Istenről.

Mi vezetett közelebb Istenhez?

A zenével való találkozás... biztos, hogy ez sem véletlen, mert nincsenek véletlenek. Otthon sok komoly- és könnyűzenei felvételünk is volt. Az első élményeim közé tartozik, hogy megtanultam kezelni a nagy orsós magnót. Később a lemezjátszót is rám bízta az apukám. Kaptam egy nagy doboznyi lemezt, amire az volt írva, hogy Máté passió. Nem tudtam, kicsoda Máté, mi a passió, de hallgattam. Négynyelvű szövegkönyve volt: az eredeti német, az általam értett magyar, és még két másik. Így tanultam „németül” és „istenül”. Szinkronban néztem a két szélsőt, és nagyon hallgattam.

Hogyan került kezedbe a Biblia?

Ahogy említettem, a Biblia nekem elsőként Bachhal nyílt ki. Később, olyan húsz éves lehettem, mikor anyukám kórházba került. Egy „álruhás” apáca egy bibliával ajándékozta meg, amiről valahogy tudomást szereztem. Elkértem, mert azt hittem, hogy egy könyv. Az eleje nagyon olvasmányos volt, aztán egy idő után elakadtam, nem értettem. Elkezdtem lapozgatni, és a könyv második felében rátaláltam Bach Máté passiójára is.

Hogy alakult a kapcsolatod Jézussal?

Jézus isteni mivolta számomra úgy sejlett föl lassanként, hogy elgondolkodtatott a személye: egy nagyon szeretetteljes, rendkívül bölcs és türelmes ember. Ez a passiótörténet nem mondja ki konkrétan Jézus istenségét. Csak annyit, hogy értünk halt meg, a mi bűneinkért sebezték meg. Ott van az a csütörtök éjszaka, amikor három tanítvánnyal elvonul, és őket is otthagyva még messzebb megy. Imádkozik, halálfélelme van, vért verejtékezik – mindazáltal az Istenre hagyatkozik. Visszamegy, és a tanítványok alszanak. És akkor azt mondja, hogy „jóllehet, a lélek kész, de a test erőtlen”. Ahogy ezt olvastam, azt gondoltam: vajon honnan ismer engem ennyire? Valami emberfölötti ember lehet, aki ennyire ismeri az embert. Rálátása van, tehát nincs benne. Valami tehát gyanús volt. Akkor kezdett lassan összeállni a kép, amikor tovább olvastam a bibliát: az evangéliumokat, és a többit. Szent Pált különösen is szeretem, mert hihetetlenül hasonlónak érzem magamhoz: tudom magamról, hogy mennyire erőtlen vagyok, és mégis milyen erős. Egyébként nem mindig értem a bibliát, de tudom, hogy amit nem értek is, úgy van. Lehet, hogy nem szó szerint úgy történt minden, de ha az Isten akarná, miért ne történhetett volna úgy? Akkor meg nem mindegy? Ő azt mondja, amit akar, és kész. Az az én gyarlóságom, hogy ebből mit fogok föl – nekem szó szerint működik. Biztos tele van szimbólumokkal, de én csak eddig jutottam.

Miért mondod, hogy „csak”?

Mert mások olyan okosak, mindig tudják, hogy mit akar az Isten mondani. Lehet, hogy igazuk van. De ezt beszéljék meg ők a Főnökkel. Ismered Devecseri Gábor Csak című versét? Gyakran jut eszembe. Egy ilyen kis nyomorék életnek, hogy hányszor merültem bele a szépbe, hányszor jutott el hozzám az Isten szeretetének üzenete. Hát nem éltem hiába. Mindig úgy képzelem, hogy van egy hatalmas zsák, amire az van írva „istenül”, hogy boldogság. S ezeket a pillanatokat Isten begyűjti oda. És ez a zsák győzi le a sátánt. Mert lehet, hogy a sátán mindent megad, csak a boldogságot nem tudja megadni. Ahogy ő próbálja adni, az kapzsivá tesz. Ahogy Isten adja, az hálássá. A megelégedett boldogság. Azt hiszem, én a boldogság feliratúba rengeteget tettem – ami nem az én érdemem.

Milyen számodra a boldogság?

A boldogság nincs állapothoz kötve (fizikaihoz sem). Én nem csak béna voltam az életemben, én ismerem a fizikai fájdalmat, a bánatot, voltam gyerek, kamasz, felnőtt. Végigéltem egy teljes életet így, ahogy látsz: kicsin, torzan, púposan. Azt hiszem, azok a morzsák érnek valamit, amiket Isten kegyelméből be tudok tenni a zsákba. Például a gyerekeket – szeretek gyönyörködni bennük. Nem csinálok semmit, csak figyelem őket. A kerekes székemben alacsonyan ülök, így abban a világban mozgok, onnan látom a dolgokat, ahonnan a gyerekek. Valószínűleg előbb volt kész Isten tervében a lelkem, mint a testem. És talán úgy gondolta, hogy ad ehhez a lélekhez való testet. Számomra minden gyerek szeretete külön ajándék. Persze a felnőtteké is. De a felnőtt másképp lát engem. Egy gyerek még úgy lát, hogy az számára természetes, komplex.

Mióta jelentenek neked ennyit a gyerekek?

Amióta eszemet tudom. Azokban a magányos kamasz éveimben olyanról álmodtam, hogy majd feleségül fogok menni egy olyan emberhez, akinek sok gyereke van, de elvesztette a feleségét. És akkor én majd szeretni fogom őket, mint egy anyuka, és mesélni fogok nekik, és én fogom simogatni őket. Mert nekem biztos nem lehet gyermekem a hasamból, és biztos, hogy sok árva van.

Kokas Klára néni zenemozgásos foglalkozásain hogyan élted meg a gyerekek közelségét?

Hú, először nagyon féltem. Mindentől, amit nagyon szerettem, nagyon féltem. De valahogy úgy, hogy közben tele voltam bizalommal. Azt gondoltam, hogy majd csúfolni fognak, de igazuk lesz, mert ők mindig igazat mondanak. De volt bennem egy eltökéltség, hogy bármi lesz, én akkor is szeretni fogom őket. És akkor előbb-utóbb ők is szeretni fognak. A legelső fázis azonban elmaradt, nem csúfoltak.

Hogy viszonyultál az állapotodhoz?

Az állapotomba belenőttem. Eszembe nem jutott, hogy békétlen legyek. Ez nem egy természetes sors. Elfogadtam, hogy biztos nem véletlen, nekem ez a pálya jut. Ha jött volna a jó tündér, és azt mondja, hogy kívánhatok egyet, akkor biztos, hogy nem fölállni akarok, hanem harmonikusan együtt élni a szüleimmel. Én mindig a békességre vágytam. Ami nagyjában persze megvan, aprajában azonban nem feltétlenül. Kisebb súrlódások, amiken lehet, hogy a másik már rég túllép, vagy akkor se érzi annak, nekem fájnak. Azt mondják, mindenhez hozzá lehet szokni – nem igaz. Vannak dolgok, amikhez sosem lehet. Nekem ilyen a békétlenség. Nem értem, miért jó az embereknek, hogy gyűlölködnek. Amerre nézel jártadban-keltedben, nagy szamárságokat tudnak mondani puszta indulatból. Mindegy, hogy merről merre. Talán az ő vérnyomásukat ez tartja szinten, ezért nem alszanak el menet közben. Engem azonban egészen más tart ébren, s ezért fáj, amit hallok. Ha belegondolok, nekem gyerekkorom óta a békesség hiányzott.

Milyennek érzékeled azt a világot, amiben a körülötted levők élnek?

Nyughatatlannak. Nem érnek rá örülni, mindenki szaladgál. Én meg csak ülök a villamoson, és nézek: arcokat, tekinteteket, gyerekeket. És nem hiszem, hogy kevesebbet tettem, mint aki még a villamoson is dolgozik. Neki biztos határidős munkája van. Nekem meg egészen biztos, hogy határidős életem. Bár mindenkinek az, legfeljebb nem tudnak róla.

Mindig olyan egyedi, ahogy egy élet története összeszövődik Istenével, ahogy valaki megtalálja Istent.

Ahogy hagyja magát megtalálni az Istentől. Én biztos semmit nem teszek, csak vagyok. Ennyi erővel egy másik áram is elkaphatott volna, pl. a diszkó világa, vagy akár a kábítószer, és akkor azzal megyek. Az már egy külön kegyelem, hogy hagytam magam megtalálni. És itt jön az, hogy a Lélek valószínűleg nagyon csendben dolgozik. Most már tudom, hogy szükség van közösségre is – de én egyedül „találtam rá” az Istenre.

Később pedig bekerültél egy evangélikus gyülekezetbe.

Igen. Bár a vallást az ember találta ki, gondolom, mindenképp azzal a szándékkal, hogy Isten útmutatása szerint éljen. De emberek vagyunk, feltehetőleg sok hiba csúszott bele. A vallás nem kötelező, de egy keretet ad. Közösség, az Istent keresők közössége. Amire pedig szükség van, ezt maga Isten mondja. Pál apostol ezért alapított ennyi gyülekezetet. Egymás hite által épülünk. Tehát nem a keret a rossz önmagában, hanem... úgy szoktam mondani, hogy ha a képviselőből (képmásból) próbáljuk megismerni a képviseltet (az Igazit), az gondot okozhat. Mert az gyakran elég messze van az eredetitől – a hívek nem az Isten. Épp ezért a híveknek megvan a felelősségük, még ha sokszor nem tudatosítják, nem is élnek vele.

Az Istenbe vetett bizalommal hogy állsz?

Benne eddig még mindig meg tudtam bízni. Olyan persze volt, hogy pöröltem vele. De ugyanúgy mindennap olvastam a Bibliát, akkor kötelességből és hűségből. A hűség az egy olyan dolog számomra, aminek feltehetőleg én vagyok az ura. Minden más ki van szolgáltatva. A szeretet például már bonyolultabb. Attól tartok, hogy amit az ember ért rajta, az inkább érzelem: valami esendő, nagyon változó dolog, a puszta fáradtságunknak is ki van szolgáltatva. Amit az Isten ért szeretet alatt, az meg egy viszonyulás. Mi gyakran félreértjük a szeretetet. Mindenesetre, adatott olyan élethelyzet, amivel hihetetlenül nem tudtam megküzdeni és megvigasztalódni belőle. Nem vádoltam Istent, de elég boldogtalan voltam. Éreztem, hogy komolyan neheztelek. Igencsak jogos lett volna, hogy megdorgáljon, amiért számon kérem. Csak mondtam a magamét rendesen. De nem büntetett meg érte, hanem tényleg megvigasztalt – egy jó idő után. Az Isten szeretete és irgalma biztos, hogy nagyobb a mi bűnünknél. Ami nem azt jelenti, hogy vissza lehet élni vele, hanem hogy bármilyen bűnnel odamehetsz hozzá. Egy éjszaka, amikor mindenki aludt, csak én nem, forgolódtam és bőgtem, akkor arra gondoltam, hogy valójában senki nyugodt éjszakájáért nem adnám az én bánatomat, mert énnekem volt egy olyan emberem, akiért érdemes. Akkor jöttem rá, hogy mit jelent a veszteségért hálát adni, pontosabban a veszteségben fölismerni, hogy mit jelent a „mindenért hálát adjatok”. Sok ilyen emberem van. A legelsőnél még pöröltem, később már nem.

Szerinted Isten hogyan lát téged?

Jézuson keresztül, a világosságban. Nem úgy, mint én magamat. A megváltottság kapcsán eszembe jut a feltámadás kérdése: nekem a Hiszekegyből problémát okoz az a félmondat, hogy testben támadunk fel. Ez a kérdés valószínűleg már rég megoldott, csak én még nem látom át. Mert tudom, hogy megdicsőült testben, de mikor Jézus feltámadt, meg tudta mutatni a sebeit. Tehát minden bizonnyal én is a sérüléseimmel együtt fogok feltámadni. Hát hogy fogok tudni ennek a testnek örülni odafönn? Mert tudom, hogy itt csak pár évtizedig tart. És vajon akkor ez a test nem fog fájni? Mert most is épp fáj egy kicsit. Mindegy, majd elválik, ha ott tartok.

Számodra milyen Jézus feltámadása?

Pilinszkynek van egy kisprózája, amiben így ír: „Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt – csúszott ki a számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi.” Ugyanakkor ott van Bachnál az „Et resurrexit”, egy hihetetlenül „hangos” tétel… Sokáig gondolkodtam azon, hogy egyik a másikának pont az ellentéte, mégis mindkettő hiteles és igaz. Hogy lehetséges ez? Aztán rájöttem, hogy Pilinszky isteni perspektívából beszél, azt a feltámadást mondja, amit a Biblia: hajnalra a sír üres volt, senki nem hallott vagy látott semmit, nem volt villámlás, mennydörgés – csöndes volt. Bach pedig emberi szempontból közelít, a mi örömünket mondja e fölött, ami tényleg egy hallelujás, hangos örvendezés.

Hogy tartod a kapcsolatot Istennel?

Reggelente fölkelek, előveszem a Bibliát, elolvasom az útmutatót, imádkozom. Az egész napot azzal a szemüveggel élem, amit a sok évtizedes bibliaolvasás tesz a lelkembe. Valószínűleg az olvasás a legkevesebb az Istenkapcsolatomból. Nekem leginkább nem akkor szól az ige, amikor olvasom, hanem egy-egy élethelyzetben, ahogy eszembe jut az épp odaillő. Vagy van, hogy csak fekszem az ágyon. Kívülről nézve úgy tűnhet, hogy a plafont bámulom. Valójában azonban azt hallgatom, ahogy a csendben az igék beszélgetnek bennem egymással – ahogy Isten beszélget magával bennem.