Előző cikk Következő cikk

Hojdák Gergely: E.T. hazatelefonál...

Kőbe vésett kinyilatkoztatás helyett a modern ember hite: állandó kockázatvállalás, fogadás Istenre, amelyben egyaránt fontos szerepet játszik az emberi élet megóvására és megkönnyítésére (vagy épp elpusztítására) alkalmas tudomány, valamint az elődeink (és talán önmagunk) legbensőségesebb létélményeiről – reményeiről és félelmeiről – regélő vallás.

Isten/42

Habár az egyre szekulárisabb Európában szinte dogmának számít, hogy „a vallás magánügy”, a vallásos fiatalok körében még mindig megszokott (vagy legalábbis értelmezhető) kérdés: milyen az istenkapcsolatod? Egy olyan fiatal viszont, aki nem kapott vallásos nevelést, valószínűleg teljes értetlenséggel áll egy ilyen kérdés előtt. Elsőre talán egy hosszú fehér szakállas nagypapát képzelnek maguk elé, a felhők közül dörgedezve kikandikálót, mint a Monty Python nagyszerű Szent Grál-paródiájában (magyarul a Gyalog galopp néven fut). Ha ilyesmivel találkozom (amibe persze a másféle szocializáció mellett gyakran vegyül tudatos provokáció), újabban egy elsőre mulatságosnak tűnő hasonlattal próbálom megvilágítani, hogy a magam részéről mit is értek „istenkapcsolat” alatt: E.T. hazatelefonál… Adott egy kissé „hendikepes” figura (és ugyan melyikünk nem az…?), egy hamisítatlan marslakó, aki érzi, hogy a legjobb szándéka ellenére egy számára mindig idegen (gyakran barátságos, de olykor kifejezetten ellenséges) világban mozog, és akinek legtitkosabb, de ugyanakkor legégetőbb vágya, hogy valamilyen módon felvegye a kapcsolatot az igazi hazájával. Tudományos világmagyarázatokhoz, komoly filozófiai megokoláshoz szokott beszélgetőpartnerem erre talán azt találja mondani: kinőttünk már abból a korból, mikor még az efféle dajkamesékkel (és bárgyú hasonlatokkal) meg lehet etetni minket. Elvégre is az életünk és a világmindenség miértje azért mégiscsak valami komoly dolog, aligha érhetjük be egy olyan szűkszavú válasszal, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak című sci-fi paródia szuperszámítógépe, hogy: 42 (bár egyes tudósok, mint például a méltán elhíresült Stephen Hawking, egész komolyan keresnek erre a kérdésre tisztán matematikai alapú válaszokat). De ha nem 42, akkor mégis micsoda?

A játszma tétje

Nos, számomra éppen ezen a ponton lép be a képbe az istenkapcsolat fogalma, amelynek különös ismertetőjegye, hogy egyszerre valami mélyen szubjektív (és emiatt nehezen kommunikálható), másrészt szervesen kapcsolódik egy olyan kulturális hagyományhoz (képekhez, szövegekhez, viselkedési szabályokhoz, építészeti emlékekhez stb.), amelyet nemzedékek százai „eszkábáltak” össze a maguk saját istenkapcsolata alapján. Amíg például a sokistenhívő görög vallás a maga ember alkatú isteneiben örökérvényű személyiségmodelleket hagyományozott ránk (vö. pl. Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istenek/istennők, és hasonló munkák), addig a monoteista zsidó-keresztény vallás tele van olyan emberek történetével, akik a maguk otthontalanság-érzetével, hibáival és gyengeségeivel mégiscsak nyitottak voltak, és végül meg is találták – olykor igen tekervényes és kulturálisan szokatlan módon – életük végső és egyetlen értelmét: Istent. Megjegyzem, maga az elnevezés talán nem sokat számít (a Biblia Istene például így mutatkozik be Mózesnek egy égő csipkebokor képében: „vagyok, aki vagyok/veletek leszek”), sőt egyeseket a kulturális konnotációk (az Ő nevében elkövetett tettek) miatt kifejezetten idegesít – ám puszta megléte (és egyszersmind számunkra léte!) mégis bizonyos minőségi különbséget sejtet: személyességet és valamely élő közösséghez tartozást, szemben az absztrakt 42-vel, ami ekképp valóban a modern ember istene.

Rejtett erőforrás

Karl Jaspers, a 20. század első két harmadában alkotó filozófus és pszichológus Bevezetés a filozófiába című könyvében a modern ember nyelvén – annak olykor ambivalens léttapasztalatán keresztül – fejezi ki az istenkapcsolat, mint a történelmi ember alapeszméje vagy érzése mibenlétét: „Annak az embernek, aki átlátja az élet homályát, az Isten minden eshetőséget elébe tár, beleértve a reménytelen megsemmisülést is. Aztán minden helyzet feladattá válik az ember szabadsága számára, amely e feladatok megoldásán áll vagy bukik. A feladat persze semmi esetre sem a földi boldogság keresése. Világosan csak a transzcendencia, az egyetlen realitás megvilágításában érthető meg, mint a benne feltétlen megnyilatkozó szeretet parancsa, mely a világ realitásaiban jelentésének erejéből végtelen világossággal látja és olvassa ki a transzcendencia szimbólumait.” Kőbe vésett – azaz szó szerint értelmezhető és merev együttélési szabályokká lefordítható – kinyilatkoztatás helyett tehát a modern ember hite: egy állandó kockázatvállalás, fogadás Istenre (Lucien Goldmann), amelyben egyaránt fontos szerepet játszik az emberi élet megóvására és megkönnyítésére (vagy épp elpusztítására) alkalmas tudomány, valamint az elődeink (és talán önmagunk) legbensőségesebb létélményeiről – reményeiről és félelmeiről – regélő vallás. E sajátosan emberi játék kockázata, tétje végső soron nem más, mint az, hogy sikerül-e életünk folyásának olyan medret szabni, amelynek partján „zöldellő növények teremnek, amelyek termést hoznak, és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön” (idézet a Teremtés Könyvéből). Karl Jaspers szavaival: „A feltétlen parancs úgy érkezik hozzám, mint igazi létemnek merőben mindennapi létemhez címzett parancsa. Önmagam tudatára ébredek, annak tudatára, aki vagyok, vagy akinek lennem kellene. Ez a felismerés eleinte homályos: csak feltétlen cselekvésem után lesz világossá. Mikor felismerjük a parancsot, nem problémázunk tovább, mert bizonyosak vagyunk létünket illetően, jóllehet idővel a kérdések újra kezdődnek, s az új helyzetekben a bizonyosságot mindig újra meg kell szereznünk.” Az ilyen döntés, habár „az időben fogamzik”, kifejlésének pillanatában „elsöprő erejűként” mutatkozik meg – vagyis nincs tekintettel a józan számítgatásra és az életösztönök mindenáron való kielégítésére, amint az szokványos, hétköznapi cselekedeteinknél lenni szokott. A fonákjáról ugyan, de hasonlót tapasztal meg a koncentrációs táborokat megjárt zsidó pszichológus, Viktor Frankl, aki visszaadta a csaknem halálra éheztetett és dolgoztatott foglyok életkedvét és reményét pusztán azzal, hogy életük céljára, értelmére emlékeztette őket, lássák azt megtestesülve akár a családjukban, egy szeretett helyszínben, egy megírandó könyvben stb.

Az istenkapcsolat kétarcúsága

Az istenkapcsolatnak tehát ez az alapvető irányultsága: az élet védelme, szolgálata és növekedése. Igaz, mint minden vallásban, a zsidó-keresztény hagyományban is akadnak olyan hősök, akiknek legfőbb személyiségjegye, hogy burjánzó életenergiájukat, miként a pusztító árvíz, a gonoszság elleni harcra összpontosítják: gondoljunk csak a zsarnokölő Juditra, aki szexuális vonzerejét (Istennek szentelt özvegységét) a népét fenyegető kegyetlen asszír vezér elpusztítására használja föl; a megvakított Sámsonra, aki elgyötört teste utolsó erejével az ellenséges nép fejére borítja a saját templomát (a megnövesztett, majd a felesége által levágott haj itt éppen az istenkapcsolat változásának szimbóluma – a zsidó felfogás szerint egy nazírnak, Istennek szentelt embernek nem lett volna szabad megházasodnia). A kereszténység talán leginkább az „Isten nevében harcoló” lovagok példáján tanulta meg, hogy az elvben jó (szent) ügyet szolgáló, de gyakorlatban mégiscsak pusztító életirányultság (a zarándokok védelme versus bokáig gázolni a muzulmán lakosság vérében) milyen kétes értékű valami, mennyire függ egy adott nép kulturálisan elfogult nézőpontjától. Sok igazság van Szentkuthy Miklós, a nagy magyar író sajátos keresztáhítatában, aki az éretlen istenkapcsolatot gyakorta fenyegető intellektualizmussal és ideologizmussal szemben azt a meglepő tanácsot adja: fordítsuk szemeink a Krisztus keresztfáját (pontosabban az annak alapanyagául szolgáló élő fát) már évszázadok óta kitartóan őrölő szúra, mely valószínűleg még évszázadokig folytatja szorgalmas munkáját anélkül, hogy a világot megrázó nagy eseményből („megváltás”) bármit is felfogna. Az érvelés másik oldala: e különös lénynek, akit embernek hívunk, és aki valamiért egy „távoli haza” ideálképét hordozza magában, ugyanilyen szervesen kellene tagozódnia a világ nagy körforgásába. A technika nyújtotta kényelem, biztonság és ingerek adományait élvező ember – anélkül, hogy ezek értékét direkte lebecsülnénk – talán túl könnyen fordul el az ilyen kérdésektől, s ölti magára az élet dolgaiban való abszolút jártasság („én tudom, hogy mi kell az embereknek”), a könnyelmű nemtörődömség vagy éppen a következetesen fenntartott irónia („minden relatív és minden ember sziget”) divatos páncélzatát. A hívő ember, aki az Isten angyalával csípőficamig (az önmagából való kifordulásig) birkózó Jákob, vagy éppen a csodálatos tanítását a kereszten megpecsételő Jézus példáját követi, elsősorban nem mások, hanem önmaga ellen harcol, a valószínűleg mindenki számára vonzó féligazságokkal, önzéssel, kényelemszeretettel.