Görföl Tibor: Elérhetetlenül közel

Megközelíthetetlen fényben lakozik – túl sokszor hallottuk már ezt az Istenre vonatkozó bibliai állítást ahhoz, hogy zavarni tudjon bennünket. De nem biztos, hogy megkezdte már a kereszténység gyakorlását, akit még nem rendített meg Isten felfoghatatlan távolsága. Ahogyan talán még annak is van mit tanulnia a kereszténységről, akit még nem lepett meg Isten érthetetlen közelsége. Hogy a közelség és a távolság feszültségétől soha nem mentesítheti magát a keresztény élet, az pontosan kitűnik a Názáreti Jézus alakjából és magatartásából.  

Jézus közelsége és távolsága: az emberek

„Mindenki téged keres” – az a válasz, amely az első evangélium első fejezetében erre a felvetésre érkezik, olyan világot nyit meg, amelynek bejárásához, megismeréséhez és belakásához menthetetlenül kevés egy élet. „Akkor menjünk máshová” – ezzel a válasszal Jézus betekintést enged abba, ahogyan az emberi életet, a teljes valóságot, Istent és a saját sorsát látja, egyszóval betekintést enged a saját belső világába, abba a térbe, amelyben a kereszténység évszázadai, a keresztény életek milliárdjai és végső soron minden emberi élet zajlik és kibontakozik. „Menjünk máshová” – nemcsak a királyt keresők, a gyógyulásra vágyók és a bölcs szavakat hallani kívánók félreértésekkel terhelt közeledésétől próbál távolságot venni az, aki eltávolodással válaszol az embereknek arra az igényére, amely alighanem inkább elégedettséggel töltene el minden más vallási tanítót, de saját magából is egészen sok mindent megmutat.

Már eleve az is mindennél jellemzőbb, hogy Jézus olyan területen jelenik meg, amely távol van a civilizált világ kulturális központjaitól. A civilizált világ egy eldugott sarkában mutatkozik meg az a látásmód, ismeret és tudás, amelyről az ember lényegét fürkésző ókori kultúra nagy központjaiban álmodni sem mertek volna. Az evangéliumi szövegek tanúsága szerint Jézus ugyanis mindent tudott az emberről, mindenkit ismert és tudta, mi lakozik az emberben. Nemcsak egyszerűen azzal az emberismerettel, amely minden érzékenyebb léleknek a sajátja, hanem olyan tudással, amely magának Istennek a látásmódját jeleníti meg a világban. Ő, aki hosszú időn át semmivel nem tűnt ki mások közül, nem keltett feltűnést, nem vonta magára a figyelmet, aki a folyónál úgy volt jelen a bűnbánó tömegben, mint akit nem ismernek – pontosan ő ismerte ízig-vérig az embert, pontosan ő volt a birtokában minden antropológiai tudásnak.

Éppen ezért hallatlanul közel volt az emberekhez. Senki sem látta még úgy az emberi nyomorúságot, elesettséget, kiszolgáltatottságot, rosszindulatot és képmutatást, ahogyan ő. Ahol jelen volt, ott semmi sem maradhatott változatlan, mert a jelenléte az emberi létezésnek addig a pontjáig hatolt el, amelyet addig senki nem tudott megközelíteni. Jézus túlságosan közel volt az ember általános lényegéhez, túlságosan közel élt az ember belső középpontjához, s ezért volt érthetetlen és (a Jánosevangélium kifejezésével) befogadhatatlan mindenki számára. Azon a ponton létezett, ahol minden embernek léteznie kellene – de mivel az emberek eltávolodtak saját lényegüktől, Jézus elérhetetlenül közeli volt számukra. Aki a középpontban lakozik, az nehezen talál megértésre azok részéről, akik a periférián rendezkednek be.

Ez alól a törvény alól még azok sem voltak mentesek, akik különben a legközelebb lehettek hozzá. Tanítványainak szűk körében az a különös tapasztalat valósult meg, hogy a Jézussal kialakuló közelséggel egyenes arányban növekszik Jézus alakjának távolsága. Minél hosszabb időt töltöttek vele, minél több esemény kapcsán figyelhették meg a magatartását (lakodalmaktól kezdve házaknál tartott fogadásokon át nyilvános vallási ünnepekig), minél világosabban megrajzolódtak előttük alakjának körvonalai, annál nyilvánvalóbb lett számukra, hogy mérhetetlen távolság választja el őket egymástól, mert Jézus egészen más, páratlanul egyedülálló és senkihez sem hasonlítható. A közelség tapasztalata a tanítványoknál a távolság felismerését hozta magával: akárhogyan is próbálták meghatározni mesterük lényegét, idővel kiderült, hogy önmagán kívül semmilyen más kategóriába nem illeszthető. A távolságnak ez a fokozatos felismerése végül olyan rémületbe torkoll, amely egyszerre világít rá Jézus páratlanságára és az ember periférikus létezésére: amikor igazán kiderül, hogy kicsoda Jézus (a szenvedéstörténet folyamán), amikor igazán belebocsátkozik abba az eseménybe (a saját „órájába”), amelyhez kezdettől fogva mindent viszonyított, akkor a tanítványok hanyatt-homlok menekülni kezdenek, mert nem akarnak ott lenni, ahol kinyilvánul Jézus lényege.

Jézus közelsége és távolsága: Isten

Az emberi lényeg igazi közelségében lakozó Jézust mindenki másnál magányosabbá tette az a páratlan tapasztalat, amelyet az emberről szerzett. Hogy is ne lenne magányos, aki a legvégsőkig hatolva megismerte az embert? Hogy is ne lenne magányos, aki azon a ponton él, ahonnan többé vagy kevésbé mindenki eltávolodott?

Jézus fokozhatatlan magánya azonban nem lenne érthető, ha nem abból fakadna, hogy egyben a legszegényebb is volt az emberek között. Nem volt semmije, és nem is akart mást, mint annak az akaratát teljesíteni, akit az Atyjának nevezett. Száraznak és unalmasnak tűnhet ez a kereszténység története során vég nélkül ismételt mondat, de mégiscsak egy olyan élettörténet szövődött ezen a talajon, amelynél nincs izgalmasabb annak, akiben érdeklődés támad Isten iránt. Jézus egész létezése egyetlen nyitottság volt az Atyára, egész létezésével teret nyitott az Atyának, és rendíthetetlenül bizonyos volt abban, hogy létezése közvetlenül az Atya közelségében valósul meg. Az ókori világ nagyjairól számtalan apró részletet tudunk – Jézus kedvteléseiről, hangjáról, szokásairól, külső megjelenéséről viszont semmi sem ismert számunkra, mert csak az mondható el róla, ami a nyitottsághoz kapcsolódik. Tudjuk, hogy szeretett éjszaka imádkozni: az Atya világában. Tudjuk, hogy csodákat tett: mert teljes szegénységében teljesen az övé volt az Atya hatalma. Tudjuk, hogy tanítványi kört szervezett maga köré: mert egybe akarta gyűjteni az Atya szétszórt népét. Mintha annak, aki ilyenolyan igényekkel közeledni próbálna hozzá, szüntelenül csak azt mondaná: „menjünk máshová”.

A magányos és szegény Jézus sohasem önmagára mutat, hanem arra, aki a legfontosabb neki. Ezzel az önmagától eltávolító gesztusával függ össze, hogy rendszeresen kisiklik az emberek keze közül: Jézus az, aki a végső óráig megfoghatatlan és megragadhatatlan. Már csecsemőként eltűnik azok elől, akik az elsőszülöttek életére törnek, majd első nyilvános beszéde után is eltűnik azok szorításából, akik le akarják taszítani a hegyről. Kivételes pillanatokban megérinteni ugyan lehet, megragadva fogva tartani azonban sosem.

Az emberek közelében élt egész élete azonban csupán egyetlen hatalmas előkészület a végső eltűnésére. A halál tapasztalatába bocsátkozva teljesen eltűnik az emberi tekintetek elől, olyan állapotba kerül, ahová senki sem követheti. És a kereszténység meggyőződése szerint egyáltalán azért került mérhetetlenül közel a földi élet körülményeihez, hogy teljesen eltávolodhasson tőlük. A zsidó felfogás számára pedig a halál egyúttal azt is jelenti, hogy az ember eltávolodik Istentől, s függetlenül attól, hogy ki miként értelmezi a Názáreti Jézus halálát, a legtöbben valószínűleg hajlandók komolyan venni azokat a szavait, amelyekkel Istentől való elhagyatottságát panaszolja fel a kereszten.

A harmadik nap eseményei után a közelség és a távolság újfajta mintája rajzolódik ki Jézus magatartásában, olyan mintázat, amely immár végérvényesen Isten vágyott közelségének és kínzó távolságának törvényeit tárja fel az emberiség számára. A feltámadott Jézus megjelenik, mindaddig jelen van, amíg fel nem ismerik, majd eltűnik. A felismerés és az eltávolodás szétválaszthatatlanul összefonódik azokban a történetekben, amelyeket a Feltámadottról ismerünk. Jézus úgy jelenik meg, hogy eltűnik, úgy bocsátja rendelkezésre magát, hogy meg foghatatlannak bizonyul, s ahogyan már földi élete során is úgy bocsátotta el magától azokat, akikkel találkozott, hogy feladatot adott nekik („menj, és ne vétkezz”, „menj, és mutasd meg magadat a papoknak”, „menj, és hirdesd, mit tett veled Isten”), most is konkrét feladatra ad megbízást, amikor eltűnik. Mintha az egy helyben toporgóknak és a tanácstalanoknak minden alkalommal azt mondaná: „menjünk máshová”.

Nyugtalanítóan kevés lenne azonban, ha jelenléte csak az eltávolodásakor adott egyházi megbízásban őrződne meg. Ennél sokkal jobb helyzetben vagyunk, mivel látható jelenlétének hiánya nyitja meg annak az újfajta jelenlétnek a lehetőségét, amely a Lélekhez kapcsolódik. A feltámadt Jézus a Lélekben van jelen a történelem folyamán, amiben a szentháromsági logika következetes érvényesülése fedezhető fel, elvégre az Atya akarata már földi élete során is a Lelken keresztül jutott el Jézushoz, s most azon keresztül valósul meg immár korlátlan jelenléte, aki az Atya korlátlanságát közvetítette számára.

A megmagyarázhatatlanul közeli és távoli ember

Az általános keresztény beszédmód és gondolkodásforma egyik nehezen érthető tényezői közé tartozik, hogy a jelek szerint egészen egyoldalúan szokás emlegetni a János-evangéliumnak azokat a szavait, melyek szerint a szél fúvásához (vagy a Lélek cselekvéséhez) hasonlóan kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen azoknak a magatartása, akik újjászülettek Istenben. A mondatból rendszerint csupán az az értelem marad meg, hogy a Lélek cselekvése teljesen szabad. A szöveg viszont egyértelműen a kereszténységet komolyan vevő ember létformájáról akar mondani valamit: a szélhez (vagy a Lélekhez) hasonlóan nem tudni, honnan jön és hová megy.

Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, mert a megjelenés és az eltűnés mintáját egészen egyedülállóan kialakító Jézus magatartásából óhatatlanul jelentkeznie kell valaminek annak az embernek az életformájában, aki a követésére vállalkozik. Normális esetben a keresztény emberben kell lennie valami megmagyarázhatatlannak, valami olyannak, aminek sem a forrása, sem a célja nem egyértelmű első pillantásra. A kereszténység talaján ugyanis már nem az a fontos, ami az általános emberi életformában (már persze ha van ilyen) fontosnak tűnik, az élet megszervezését már nem az irányítja, aminek az alapján az életet berendezni szokás. Normális esetben a keresztény élet eltávolodik az élet téves és hazug formáitól (ezeket nevezi az Újszövetség összefoglaló jelleggel világnak), hogy közel legyen mindazokhoz, akiknek segítségre van szükségük ugyanennek az útnak a megtételéhez (akik nemcsak a világban, de a világból is vannak).

Akinek volt már dolga az imádság embereivel, egyszerűségben és konkrét feladatok vállalásában élő keresztény lelkekkel, az szert tehetett arra a minden esetben újra és újra meghökkentő tapasztalatra, hogy az ilyen emberekben van valami megközelíthetetlen, már-már személytelen, s annál távolabbra kerülnek tőlünk, minél közelebb próbálunk hatolni a belsőjükhöz. Ahogy egyre többet tudunk róluk, ahogy egyre többször figyelhetjük és hallhatjuk őket, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nem tudjuk elhelyezni őket a számunkra ismerős kategóriákban. Az ilyen nagy lelkek megközelíthetetlenségében annak a Názáreti Jézusnak a megjelenő eltűnése és eltűnése révén felragyogó jelenléte tükröződik, aki mintha egyfolytában azt mondaná az életét bevett és kiismerhető pályákra irányítani hajlamos embernek: „menjünk máshová”.

Felhasznált és ajánlott irodalom:
• Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézusimába. Dobogókő–Kecskemét, Manréza–Korda, 1994. kül. 382–385. p.
• Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Kecskemét, 2002, Korda.