Zanati Zsófia: Út a sz éptől a jó képig

„Kortalan, nyugodt, mosolygós ember; azon kevesek közé tartozik, akik képesek derűt árasztani maguk körül hamis kedélyeskedés nélkül" – Szarka Klára fotótörténész Barbara Yoshidával készült beszélgetését vezeti fel ezzel a mondattal, de a citált jellemzés tökéletesen ráillik. Ez a derűs empátia végigvonul Klára egész életművén, bizonyára ez vonzza a pályakezdő fiatalokat – szekértáboroktól függetlenül –, ez tartja mellette a szakma legkiválóbbjait, és vitathatatlan szakmai hozzáértése mellett ez is sokat nyom a latban, amikor új meg új kiállítások kurátorának, illetve ösztöndíjak bíráló biztosságába hívják. Köteteire a tudós alapossága, és a történész hűsége mellett a fordulatos és gördülékeny stílus egyaránt jellemző, így olyan olvasókat nyer meg a fotográfia ügyének, akik eddig talán nem is érdeklődtek a pillanat művészete iránt.

Pályafutását a Műszaki Egyetem R klubjával kezdte, ahol fotógalériát hozott létre, s ahol pályakezdők és ismert fotográfusok egyaránt megfordultak. Sok lelkes fiatal mutatkozott be a galériában a pályája kezdetén. Talán innen ered szimpátiája a tehetséges kezdő fotósok iránt. Hogyan „szeretett bele” a fotográfiába?

A rádióban hallottam Féner Tamást arról mesélni a 80-as években, hogy nálunk nincsenek kifejezetten a fotográfiával foglalkozó galériák, miközben világszerte léteznek és sikerrel működnek. Ekkor találtam ki a Budapesti Műszaki Egyetemen – ahol munkát kaptam – az R Galériát, s nagy szerencsém volt, mert olyan szakemberekkel kerültem össze, mint Szalay Zoltán, akivel kitaláltuk pl. a Sajtófotó kiállítást. A gyermekem megszületése után a Magyar Hírlaphoz kerültem, amelyet épp akkor szerveztek át képes napilappá, s valamikor ekkortájt történt, hogy a TIT-nél szerveztek egy előadást, és előadóként meghívták a lapkiadós Habik Csabát (aki inkább sportfotósként volt ismert). Nagy kajánul elhatároztam, hogy meghallgatom – már csak azért is, mert el nem tudtam képzelni őt mint komoly előadót – és leesett az állam… Akkor jöttem rá, hogy miközben a fotósok úgy tesznek, mintha nem vennék magukat túl komolyan, milyen fantasztikus adottságokat, mekkora felkészülést jelent ez a hivatás, amelyeket az én kollégáim mind-mind beletettek a munkájukba, s mára a dokumentarista fotográfia meghatározó alakjai lettek – mint például Bánkuti András, Szigeti Tamás, Felvégi Andrea, Kaiser Ottó és mások. Az egyetemen történészként végeztem, így arra gondoltam, hogy ha érdekel a fotográfia születése és minősége, akkor érdemes komolyan foglalkoznom a történetével is. Azóta vagyok a lejtőn…

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.