Madocsai Bea: „Nem vonakodom a munkától”
Ősz óta Veres András szombathelyi megyéspüspök a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke. A javában tartó Szent Márton-évben egyházmegyéje különösen is jubilál, hiszen annak védőszentje a tours-i püspök. Családról, Istenképről, mártíromságig menő hitvalló életről beszélgettünk…
Mennyire befolyásolja egy gyerek vallásosságát, további életét az otthonról kapott hit? Ön milyen családban nőtt föl?
Meggyőződésem, ha gyerekkoromban nem vallásos közeg vett volna körül, akkor egészen másképp alakult volna az életem. Amikor azt kértem a szüleimtől, hadd menjek a győri bencés gimnáziumba, először megijedtek a költségektől, mivel akkor még nem volt állami támogatás, és a tandíj édesapám fizetésének kétharmada volt. Amikor édesanyám felvetette, hogy menjek inkább Nyíregyházára egy szakközépiskolába, ami a szakmán kívül érettségit is ad, azzal pedig ha akarok, el tudok menni papnak, akkor én azt találtam mondani: „de édesanyám, ott azt is kiverik belőlem, amit eddig kaptam!” Ez győzte meg szüleimet, hogy minden áldozatot vállalva Győrbe engedjenek. Utólag is úgy látom, hogy aki bekerült az állami iskolák rendszerébe, az azért másfelé tájékozódott, másfelé fordult, és valószínűleg nekem is a bencés atyákra, a bencés gimnázium légkörére még nagy szükségem volt ahhoz, hogy a családból megkapott indíttatásokat megerősítsék. Egy tizennégy- tizennyolc éves fiatal életét döntően befolyásolják a középiskolás évek alatt kapott, kívülről jövő impulzusok. Emlékszem ebből az időből arra, ahogy a bencés atyák a tudományt elénk tárták. Mindenben megtalálták a vallással való kapcsolódást, és igyekeztek rányitni a szemünket, hogy mi a különbség az ateista és a hívő ember gondolkodása között, és ebből remek beszélgetések alakultak ki akár órán kívül is. Ezek nélkül az én hitem sem válhatott volna olyan mélyen intellektuálisan megalapozottá, ami szükséges volt ahhoz, hogy bátran, nem azt mondom, hogy felkészülten, de mégis nagyobb elköteleződéssel vágjak neki a kispapi, majd papi életnek. Mindig éreztem, pici koromtól, hogy a Jóisten erre hív, és amit otthon, majd a bencés gimnáziumban kaptam, az megerősített annyira, hogy erre a hívásra igent tudtam mondani az ateizmus korában is.
A szülei egyértelműen örültek, hogy a fiuk pap lesz?
Bár ők egyszerű, falusi emberek voltak, a józan gondolkodás jellemezte őket. Azt nagyon jól érezték, hogy nem kell a gyermek hivatásválasztásába beleszólni, de abban segítettek, amit szerettem volna tenni. Bennem határozott volt a vágy a papságra, és azt gondolom, édesanyám a szíve mélyén örült is ennek, és mivel mélyen vallásos asszony volt, imáival mindig támogatott. Édesapám nem szólt bele, hanem segített abban, amit szerettem volna elérni. Utólag megtudtam, hogy édesanyám sokat imádkozott értem, különösen, amikor kiküldtek Rómába tanulni. Bizonyára féltett, hogy mi van velem a messzi távolban: hiszen akkor nekünk még nem volt telefonunk, de egy évben egyszerkétszer egy ismerősünk által, akinek már volt telefonja, tudtunk egymással beszélni.
A fiatalok számára a hit sokszor nehéz szabályok sokaságának tűnik. A gyerekek Isten-képét lehet, hogy a szülők rontják el, amikor azt mondják: „legyél jó, mert úgy szeret majd az Isten” vagy „ne legyél rossz, mert megbüntet az Isten”?
Gyerekkoromra visszagondolva örömmel állíthatom, hogy ilyen fenyegetést sosem hallottam otthon, még akkor sem, amikor valamilyen csibészséget elkövettünk a szomszéd gyerekekkel. Egyenesen irtózom az ilyen mondatoktól és tiltakozom is, ha valaki így beszél a gyerekéhez. Mindig mondom: ne tegyék az Úristent mumussá! A gyerekeknek a szeretet Istenét kell megismerniük, mert „Ő nem az a véres Isten, az a véres Isten nincsen” – írja Babits. Nem lehet az Isten olyan valaki, akivel fenyegetőzni lehet! De még Isten szigorúságáról sem beszélhetünk, mert ő nem szigorú, legfeljebb igazságos, aki végtelen szeretetével akar bennünket meggyőzni! Ne mondjuk, hogy azért olyan nehéz a keresztény élet, mert Istennek nehéz törvényei vannak! A szeretet belső dinamikájához, a szeretet természetéhez tartozik, hogy a szeretett személyhez igazodunk, mert tudjuk, hogy a minket teremtő Isten akaratánál nincs semmi jobb, ami az életünket széppé tehetné. Tehát aki ismeri az evangéliumot és személyes kapcsolatban van Istennel, az egészen biztosan nem fogja nehéznek érezni a kereszténységet. Még ha bizonyos élethelyzetekben úgy is érezné, akkor is tudja, hogy „ez számomra a legjobb, mert Isten nem akarhat rosszat nekem”. Fontos tudni, hogy amit Isten vár tőlünk, ami az evangéliumban olvasható, az valahol az emberi természetben benne van. Még vallásosnak sem kell feltétlenül lenni ahhoz, hogy az ember úgy éljen, ahogy az evangéliumban látjuk, mert az ember belső természetéből fakadóan vágyik a jóra. Hogy ezt a kinyilatkoztatásból megismerhetjük, az a Jóisten ajándéka, hogy ne keserves próbálkozások által jussunk el a jó, az igaz, a szép megismerésére, hanem Isten mintegy tálcán kínálja számunkra az evangéliumban. Nagyon torz gondolkodásnak tartom azt, amikor az emberek úgy gondolják, hogy kegyetlenül kemény a keresztény élet. Nem! Maga az élet kemény, mert jelen van benne a bűn és a bűnre való hajlam. Gyengeségeink folytán éljük meg ezt nehéznek, és a bűnre való hajlam sajnos elvisz nagyon messzire, de a természetünk legmélyén ott van a szeretetre, a megbocsátásra, az áldozatvállalásra való késztetés. Ezt akarja bennünk az evangélium is megerősíteni. Világosan kell látnunk, hogy az emberi természetünkben benne van az az értékrend, amit az evangélium kész ajándékként elénk tár.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.