Kipke Ágnes: Bizonyos esélyek

A 2015-ös év legjobban várt magyar köteteként is beharangozott, Bartis Attila: A vége című regénye inkább tán felnövés-, mintsem fejlődésregény. A 20. század markáns díszletei, családi traumák és traumatikus szerelmek közt egy önsorsrontásra hajlamos művészalak bolyong. A kötelezően váratlan fordulatok, a nagyon is tudatosan játszatott érzelmek láttán szabad persze fanyalogni is – de a szöveget olyan hiteles erejű érzések és kétségek sodorják, hogy az olvasó nemigen tehet mást: a főhőssel (és az előző Bartis-regény, A nyugalom recenzensével) együtt – legfeljebb némi távolságtartó, flegma józansággal – tudomásul veszi saját megrendültségét: „Ha giccs, na és.”

„Elöljáróban annyit még tisztáznom kell, hogy nem hiszek Istenben. Sokáig nem így gondoltam, de ezt most már tisztán látom. Ez természetesen nem Istenről szól, hanem rólam. Nincs bennem hit. A hit nélküli remény pedig nem más, mint bizonyos esélyek számolgatása. […] // Ennek ellenére látnom kell azt is, hogy hiába nem vagyok alkalmas annak okát kétségbevonhatatlanul Istenben találni, a világban mégiscsak jelen van valamiféle gondviselés. Lehet, hogy hatalmasabb nálunk, lehet, hogy belőlünk fakad. Ezt senki nem fogja eldönteni. // Kornél azt mondta, írjam le az életem, ha az ember ránéz egyben az egészre, az ilyesmi el szokott dőlni magától.” Így s ezért, e tisztánlátásnak nevezett, tiszta bizonytalanság jegyében fog önéletrajzba Szabad András ötvenkét éves fotográfus, egy halálos diagnózis árnyékában; ellenpontjául talán annak a naplónak is, amelyben szerelme- szeretője hat éven keresztül egyetlen szóval sem említette a létezését soha. Hogy a gyorsforgalmi út kutyatetemének képével kezdődő szöveg és beszélője épp az írás-íródás folyamatában próbáljon valamiféle, változásaiban és változataiban, egyensúlyvesztéseiben, zuhanásaiban is fenntartható önazonosságra találni, az egykori anyai intelem szerint: „kisfiam, ha nem akarsz belebolondulni ebbe, el kell hidd, hogy a kis Kutyus te vagy. Bármi történik veled az életben, az mind te vagy.” A szöveg minduntalan (fény)képeket s (fény)képekben beszél – ahogy gép híján a kisfiú Szabad András is „szóban” készítette, komponálta a képeit. Mindez tehát tán nem is annyira narratív módja az identitásteremtésnek – inkább mint önmagunkat állítani egy New York-i reklámplakát szemérmetlen nyilvánosságában, túlságosan is nagy karriert befutott önmagunk elé: meztelenül, anyánk perzsabundájában, az önarckép egészalakos kiszolgáltatottságában. S aztán megint másképp, „jobbról akác, balról szovjet nagykövetség, középen egy feketefehér nő nyitva felejtett ajka”; „jobbról kredenc, balról mittudommi, középen a tudomásul vehetetlen mulandóság”. Hiszen a könyv sok apró fejezete is mintha állóképek volnának: fotográfiák sora, melyeket mi látunk egybe és eggyé, körívvé vagy párhuzamossá, személyesen komponált kiállítássá a világűr falán. A hatszáz oldalas regény világának túlburjánzó gazdagsága a valóság hanyag bőkezűségét idézve ragad meg s ejt el szálakat; emel ki egyes párhuzamokat s hagy homályban másokat: váratlan névegyezéseket, motivikus áttűnéseket, melyek „valamiképp, mint a sorminta, megismétlődnek újra meg újra. Egy sima, egy fordított, egy sima.” Mert a Bartis-beszéd ilyen: bőbeszédű, felszíni köznapisága (és alkalmi, nagyon is mélynek szánt túlírtságai, amelyek persze akár az elbeszélőfőhős stilisztikai túlkapásaiként is olvashatók) – ez a hullámzó fecsegés hordozza azt a nagy erejű motivikus telítettséget, amely azonban nem lehet nyilvánvalóvá az olvasó nagyon is aktív közreműködése nélkül. Hiszen Szabad András is tudja, „hogy ezek az ismétlődések milyen alamuszin bújnak el, néha évtizedekig láthatatlanok.” S bár megválaszolhatatlan, hogy az állandó, kombinatorikus értelmeződésnek kiszolgáltatva mi, elbeszélők, olvasók felfedezzük-e őket vagy kitaláljuk – meglehet, így is, úgy is „csak idő kérdése megtalálni a párhuzamot”. Bármiben. Zongorára dőlve jajgató nők alakja közt. Beomló vakolat és leszakadó tükör apokalipszise közt. Egy rúzzsal körülrajzolt délután, egy öngyilkos náci tiszt filozófiaórája, konyakok, ügynökök, cipőkopogások, Bergman-filmek, álmok és almák egymásba montírozódó képei között. A halál és a fényképezés között.

Közel a halálhoz, mint a fényképezés

„Az űrnél nincs nagyobb ellensége a léleknek, kedvesem – tanulja András a szomszédjába költöztetett idős grófnőtől. – Soha nem az a baj, ha valamit elvisznek az államosítók. Hanem ha űr marad utánuk.” Pedig üresség bőven jut majd ennek a fiúnak, aki 1960-ban frissen szabadult, élőhalott apjával és holtan talált anyja emlékével érkezik egy kietlen budapesti lakásba, egy lepusztult évtized államosított perspektívái közé. S ekkortól, mozduljon azután bármerre, „jött velem ez a semmi is”. Mert aki kiskamaszként a pinceablakon át gondolatban már végigfényképezte egy Imolka semmibe futó történetét, a fölhajtott otthonkától a végső spárgahurokig, annak a halál mint az abszolút üresség, az abszolút távollét megélhetetlen tapasztalata ott kísért majd a valódi képein s valódi élethelyzeteiben is egyre. A tizenhét évesen fotózott udvari poroló magányától a latyakos járdán mintha az életéből távolodó Éva képéig: az örökkévalóságba pusztuló pillanat. Hiszen „én is azt nézem három évtizede egy fényképezőgép keresőjén át, amit nem érek el soha”. Ebből az elérhetetlenből máskülönben meg is lehet élni, az igazolványképeket készítő vén Reisz inasául szegődve, akinek hite szerint a mindig csak csűrt-csavart, kétes eredetű írással szemben – „messziről jött ember azt mond, amit akar”, legyint az öreg a kőtáblákra hivatkozó András ellenvetésére – az első fényképet maga Jézus Krisztus készítette, „ráadásul kontaktot. Egészalakos kontaktot, önmagáról”: a torinói lepellel. Mindebből „magának azt kell megtanulnia, hogy nem istentelenség képet készíteni. Hogy nincs, amiért szégyellje magát.” Csakhogy aki élete első felvételét a halott anyjáról készíti, s aztán – épp az öreg Reisztől – azt is megtanulja, hogy még egy ócska igazolványképen is oda kell ülnie magának a fényképésznek, bele a másikba, hiszen már ott van eleve minden képén ő maga is, pucéran a Leica keresője előtt; azt a szorongás úgy markolja, hogy nem is akarja majd kiléptetni magát a kényszeres (ön)megfigyelés bűvöltségéből mások figyelmének nyilvánosságába. Mások emlékezetének galériájába; a megörökítődés hullamerevségébe.

A végtelenre a legkönnyebb beállítani az élességet

„Ma azt gondolom, van, amit kell értenem, és van, amit nem. Ha az ember se a véletlenben, se az Úristenben nem hisz, akkor muszáj elfogadnia, hogy az okok néha a semmiben lebegnek. Mint tonnás acélgömbök a súlytalanságban. Van, akinek ezt könnyebb elfogadnia, van, akinek Istent. Bár azt hiszem, Istent könnyebb. […] Ezeket a tonnás acélgömböket elég nehéz egy életen át lebegve tartani.” Mert az Évával való végzetes találkozás előre megálmodott, szürreális városligeti éjszakája olyan magyarázhatatlan, abszolút tényként áll az oksági kapcsolatok egyébként is mindig újramondott és újraértett, bomlékony láncolatában, mint ami a kérdések feltételét is eleve értelmetlenné teszi. Mint ami eleve rábízza magát valami kétesélyes, ugyancsak kompromittált transzcendenciára. András amatőr csillagász apja azért kapja az első belügyes pofont, mert a felhőkről készült fotóit vizslató tisztnek azt találja mondani, az Úristent szeretné lefényképezni, hogy megmutassa végre az elvtársaknak. S a technika fejlődése és egyéb „istentelenségek” iránt szemtelenül és szenvedélyesen érdeklődő grófnő arra tanítja az elbeszélőt, úgy figyelje Gagarin és Armstrong útjait, meg a fényképhez hasonlóan halott csillagokat, mint akit a legszemélyesebben érint mindez. A kilépés bátor őrültsége. A gravitáló kapcsolódás híján az erőtől is megszabadult súlytalanság iszonyata, kísértése. A semmibe vetített s forgatókönyv szerint megtagadtatott Úristen – „Nem tudom, Hruscsov belegondolt-e, adott esetben hogyan fogja Gagarin teljesíteni az utasítását, ha véletlenül majd ott áll szemtől szembe. Persze, erre kicsi volt az esély, ezt Hruscsov helyesen gondolta, na de mégis. […] Felelőtlen volt, na.” Csak hát így, a végeredmény ismeretében végül mégis „arra gondoltam, hogy tulajdonképpen semmit nem ér a fényképezés. Ahogy Apám képeiről is folyton lemaradt Isten, ugyanúgy én se fogom soha azt a gumik füstjében kódorgó kutyát lefényképezni. Ahol az Úristen egy pillanatra látható, ott kiszakad a film.”

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.