Török Csaba: Látni azt, amit látni kell

„Látta és hitt”

Az egyik szemtanú, János elbeszélése elgondolkodtató. Ő (a fiatalabb) futva hamar odaér a sírhoz, az idősebb Péter csak lassabban követi őt. János mégsem lép át egyedül a küszöbön. „Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be” (Jn 20,5). Érzékeli, hogy valami más, mint amilyennek lennie kellene, ám nem akar egyedül szembesülni a helyzettel. Bevárja a másikat – megerősítést, támogatást remél, vagy éppenséggel tiszteletet mutat iránta? Bármi is az indok, végül előbb Péter, majd kisvártatva János lép be, s érzékeli az ürességet, a hiányt. Az evangélista így írja le a szeretett tanítvány reakcióját: „Látta és hitt” (Jn 20,8). Az indoklás elgondolkodtató: „Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból” (vö. 9). Az, hogy nincs ott a holttest, megértést szül bennük. Mintha egy összekevert puzzle darabjai egyszerre egész képpé állnának össze, mert megtalálták a hiányzó elemet, amely elbújt a szőnyeg alá. Valami hiányzott még, s ahogy megkerül, rögtön elrendez mindent. A furcsa az, hogy a két apostolnak a hiány hiányzott. A sírban halálnak, rothadásnak, pusztulásnak kellene lennie – ehelyett üresség, béke van, e nyugalmat hangsúlyozzák az összerakott gyolcsok, illetve a külön, akkurátusan összehajtott arckendő. Nincs az, aminek lennie kellene – tehát csakis az lehet, amit eddig lehetetlennek tartottak.

„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”

János beszámol még több húsvéti történésről is. Jézus a sír nyitott, „negatív” jele után pozitív jeleket is ad: megjelenik a tanítványainak, megmutatja nekik kezét és oldalát, mintha csak igazolná személyazonosságát (Jn 20,19). Tamás azonban nincs a többiekkel. Neki nem elég a látás, neki a tapintás, a lehető legközvetlenebb anyagi tapasztalás kell. A Feltámadott nem tér ki előle: egy héttel később megmutatja, megfoghatóvá teszi magát. A kételkedő apostol leborul s ennyit mond: „Én Uram és Istenem!” (Jn 20,28) – gyönyörű hitvallás. Jézus így válaszol neki: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (vö. 29). Mi a különbség Péter és János, valamint Tamás látása között? Az első kettő hiányt lát, de ebben a hiányban túllát a pusztán érzékelhetőn: látva, hogy nincs mit látni, elkezdi látni azt, amit látni kell. Ezzel szemben Tamás látása csak az érzékelhetőben képes megragadni az érzékelhetőn túlit. Az evangélium ezeket a jelenéseket és találkozásokat „jel”-nek nevezi (vö. 30) – azt is mondhatjuk, hogy Péter és János képes a saját szívében, lelkében a jel értelmezésére, Tamás esetében azonban a jelnek kell önmagát felfejtenie.

A kételkedő ember

A világ tele van jelekkel, s ezalatt nem összeesküvés- elméletekre, nem is a „Biblia kódjára” vagy más agyszüleményekre gondolunk, hanem arra, hogy a valóság mindig több a pusztán adottnál. Az ember mint homo symbolicus ösztönszerűen kódolja és dekódolja a realitást, amely körülveszi. Értelemmel, gondolattal, érzéssel, üzenettel, jelentéssel, céllal tölti meg a fizikai valóságot – innen ered a művészete, a kultúrája, de még az olykor személytelennek tűnő technológiája is. Ebben nincs különbség hívő és nem hívő között. A különbséget egy magától értetődő kérdés felvetése okozza: amikor jelként írjuk és olvassuk a mindenséget, akkor csak mi ügyködünk, csakis a mi kreativitásunk jut szóhoz, vagy esetleg van egy Másik, egy Szó, amely már előttünk ott van a dolgok, a valóság mélyén? Lehetséges, hogy amikor jelentéssel ruházzuk fel a világunkat, annak részeit, akkor öntudatlanul is ezt kutatjuk? Másként fordítva a kérdést: csak rajtam múlik, hogy minek mi az értelme és üzenete, szabadon és tetszőlegesen alkothatom meg a magam szimbolikus univerzumát, vagy van egy értelem, egy ige, egy Logosz, amely minden jelszülő és -befogadó ténykedésem mércéje és viszonyítási pontja? Az igazi kétely mibenléte itt ragadható meg. A nem hívő biztos nemmel, a hívő biztos igennel felel a fenti kérdésre. Az első ezért úgy véli, csakis az ember ad, mégpedig önmaga kivetítéseként, értelmet a dolgoknak, legyen szó tárgyakról, etikáról vagy éppenséggel esztétikáról. A második ellenben belső bizonyossággal kijelenti, hogy minden értelem, érték és szépség egy a valóságon túli forrásból ered, önmagán túli megalapozással bír. A kételkedő sem egyiket, sem másikat nem vallja. Kételye azt mutatja, hogy nem képes feltétel nélkül, ösztönszerűen válaszolni, csupán azt érzi, hogy minden értelem, érték és szépség kérdőjeles. Mire mutat rá ez a kérdőjel? Egyfelől arra, hogy az előre adott nem elégíti ki az embert, nem nyugtatja meg, nem csitítja benne a vágyat és a kutatást; másfelől pedig arra, hogy akár még szavakba sem öntve, ésszel ki sem mondva, de úgy érzi, hogy van valami más, valami eltérő, valami, ami nem engedi bezárni magát a kész panelek, a konzerv megfogalmazások és leképezések rendjébe. Ez a sejtése azonban önleleplező: nevezhetjük Jaspers-szel rejtjelnek, hívhatjuk a klasszikusok nyomán vestigiának, nyomnak. Van itt még valami, ami mozog, ami hat, ami él, s ha a kételkedő nem is ismeri, nem is látja, de biztos benne, hogy ott van.