Vértesaljai László SJ: Az Egyetlen Élet Egészéről
A Rustici kódex élet-kerekének olvasása
Május 17-én mutatták be a Vatikáni Múzeum új konferenciatermében a világhírű Rustici kódex hasonmás, facsimile kiadását. Az eredeti kézirat készítője Marco di Bartolomeo Rustici, 1393-ban Firenzében született és 63 évesen, 1457-ben halt meg Firenzében. Kora alsó középosztályához tartozott, egyszerű, sőt alacsony származású, de ügyes kezű ötvösmester, akinek nem volt komolyabb műveltsége, latinul is éppen csak tudott, és nem maradt fenn olyan alkotása, mely az ötvösművészet remeke lenne. Nevét mégis szerte a világon ismerik és dicsérik a szakemberek. 1441-ben fog neki egy zarándoklásnak és lejegyzi azt. De inkább csak jegyzetel, rajzol egy nagy félméteres könyvbe. Ebbe pillantok bele és egy aquarellezett barna tusrajzánál megállok, cseppben a tengert szemlélem, mit mond az ötvösmester az emberélet időútjáról.
Egy nyolcküllős kerék a teljes emberi életet ábrázolja, a generatiótól, nemzés-születéstől a „coructióig” (corruptio), a test felbomlásáig. Rustici latinja vulgáris, írja, ahogy hallotta másoktól. Az ötlet sem az övé, mert a hét korszakra osztott emberi élet régóta ismert volt már az ő korában is, hiszen az ugyancsak firenzei Dante is említi és használja. Rustici annyiban érdekes, amennyiben a maga módján összerakja az emberi életet és beilleszti a saját keretébe. Itt helye és ideje van mindennek, a részek kapcsolódnak, naná, ő ötvösmester! Minden fölött és alatt, vastag fundamentumként ott áll a mély meggyőződése Istenről, ahogy azt korának hite számára is közvetítette. Ezért is kezdi könyvét, ezt a nagy imaginárius peregrinatiot, képzeletbeli zarándokutat a kezdetek kezdetével, a Teremtéssel. Számtalan formában láthatta éppen Firenzében, a művészetek városában a hatnapos teremtéstörténet apró kis részleteit is, ahogy a creatura-teremtmény önmagát, saját teremtőképességéből kiindulva, visszavetíti a kezdetekre. Rustici számára a hetednap lesz a fontos, a hat alkotó nap után a szombatnapi pihenés. Látja és lerajzolja a Teremtő Istent, amint fáradtan elvonul pihenni. A tökéletességet szimbolizáló körben leül, bal lábát a mindenségen pihenteti, bal karját térdére helyezi és kezével megtámasztva az arcát, őrködve szendereg. Olyan fenséges az aprócska rajz, hogy a szemlélő önkéntelenül is térdre ereszkedik, és elkezdi a legmagasabb rendű emberi tevékenységet, az Isten imádását. Istenből kegyelmi fénysugarak áradnak, a Teremtő fenn is tartja és gondját is viseli a teremtett világnak. Alatta a világ első rendezetten megépített városa, ahogy azt kora tudni vélte: Babilónia, Bábel városa, benne a toronnyal. Meredezik is a torony, de csonka, mert félbemaradt a megépítése. Helyette új város épült a földön. Jeruzsálem, a Béke Városa, a Megváltó otthona. A civitas-lakó Rustici ide akar elmenni, hogy ott hetednapon ő is megpihenjen. Az új és tökéletes városban, a mennyei Jeruzsálem földi másában, facsimile kiadásában, ahol a torony már nem Isten-kihívás és nem Isten-kísértés, hanem Isten-dicséret. Rustici a firenzei dóm kupolája építésének a lázában él, mint mindenki akkor abban a virágos városban (Firenze- Fiorentina-Fiore-Flora). Torony ez is, az első nagy a régi klasszikus kor után, másfélezer éve nem épült ilyen. Isten dicsőségére emeli Giotto harangtornya mellé, a Virágos Boldogasszony székesegyház oltára fölé a város, az ugyancsak órás-ötvösmester messer Brunelleschi vezérletével. Már majdnem kész minden, amikor Rustici mester útnak indul, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon. Útját leírja, útját lerajzolja, megjárva képzeletben Kairót, az Isten-találkozás Sínai-hegyét és végül a Szent Várost. De valójában körüljárja Firenzét, megfest minden városkaput és templomot, majd hazamegy, belép ismét a városába. Elnevezi: Jeruzsálem! Otthon talált rá az Istenre, mint a megkerült kisebbik fiú. Ekkor dicséretben tör ki. Rustici boldog ember. Látja az Istent, látja a teremtett világot. Látja benne az ember keze munkáját, az Isten dicséretére. És jóízűen él benne. Szárnyas angyal tartja a vállán a kereket, tehát itt nem egy örök körforgásról van szó, benne a reincarnatio lehetőségével. Az ember mászik fel a mozdulatlan kerékre, ahogy mutatják a kerékabroncsra tapadó alakok, és ez az örökös igyekvés valahonnét valahová tart. Indul és megérkezik. Nincs körforgás tehát, ellenben az ember élete beleilleszkedik más „Egészekbe”, az órákba, nappalokba- éjjelekbe, egész napokba, hónapokba, évszakokba, évekbe, a világ történetébe és végül Istenbe. A kerék fölött az évszakoknak megfelelő négyszárnyas angyal áll, mindegyik szárnya három-három hónapnak felel meg. Igaz, az idő megismétli a maga vissza-visszatérését, csak éppen engem talál megváltozva benne. Nem a hérakleitoszi idő-folyam változik, hanem az ember maga. Olvassuk a küllők feliratait! Az alsó függőleges szár maga a natura. Áll stabilan, mint Isten teremtménye. A creatura naturájának a sorsáról van szó, az embertermészet alakulásáról. Ez az a természet, natura, a görög füszisz, amit az Isten Fia magára vett megtestesülésében, az incarnatióban. Itt van incarnatio, de nincs reincarnatio! Távol-Kelet a maga módján épp fordítva gondolja! Ám ők is a „maguk módján” olvassák az Időt. Mezítelen igyekszik az ember gyereke fölfelé az életben, ő az infantia, a kisgyermekkor. Pajkosan néz fölfelé, lábát játékosan átveti az abroncson, két kezével kapaszkodik, minthogy járni még nem tud. A napszak első imaórája az övé, a prima, ő a hajnal gyermeke, reggel hatkor már kukorékol, fölveri a szüleit, hisz nem érzi az időt. Rustici természetesen ismeri kora szerzetesvilágának idő-metrumát. A nap ívét arányosan elosztva a szerzetesek rendszeres közös imára jöttek össze. A nap hasznos, alváson kívüli részét háromórás intervallumokra osztották, reggel hattól kezdve. Ez volt a prima, az első imaóra, amikor a reggeli dicséretet imádkozták. A latin számok innét kezdve három órával ugranak. A tertia (6+3) a kilencórai imádságot jelöli, a sexta (6+6) a déli imát, a nona (6+9) a délutáni három órai zsolozsmára vár. Itt átvált a rend, mert az este hat órai ima neve az esti dicséret, a vesperás-vecsernye. A kompletóriumot, a napzárást az éjszaka kezdetén imádkozták, és hajnalban a matutinumot. Ez a natura rendje, ezt az összes madár és állat tudta és tudja ma is kívülről, minden rigó fejből fújja, és régen ebben a rendben állt az ember a környezetével egyezően. Nem vált ketté embervilág és környezete, mint most, pláne ha még el is „toljuk” az időt. Lehet, hogy hasznos, csak éppen ezt a teremtéssel adott ősi rendet bolygatja meg. Csoda, hogy ettől megbolydulunk? Rustici rendjében van egy szép convenientia, egymásnak megfelelés az ember hét korszaka és a szerzetesrend napi hétszeres imádsága között. Minden nap, s annak minden kor-, azaz napszakában imádkozik egyet. Ezek után vajon lehet-e véletlen, hogy a szerzetesközösségek neve éppen az Ordo, a Rend? Ágoston és főként Benedek rendje, pontosabban rendszere, gondolkodása és világlátása Európát ébresztette és állította talpra. Nézzük tovább az életkereket. A pueritia a gyermekkor. Az ember itt igazán igyekvő, egyik lába még csúszik a keréken, de a másikkal már szilárd támpontot fog, kezeivel kapaszkodik. Ruhája felemás színű, mint maga a korszak, már nem magatehetetlen kicsi gyerek, de még nem is felnőtt. Övé a tertia, a kilenc óra, a délelőtt friss kezdete. Az előtte haladó ifjúra nem is tekint föl, messze van még tőle, sajnálja, hogy még nem olyan nagy. Siettetné ezt a kereket, kicsit el is keseredik, egy pillanatra át is adja magát bánatának, bal tenyere teknőjébe temeti az arcát és olyan játékosan szomorú, hogy még a hetednaposan szunyókáló Teremtő is megmosolyogja (de nem neveti ki!).
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.