Előző cikk Következő cikk

Michael J. Buckley SJ: Elég gyönge vagy-e ahhoz, hogy pap legyél?

A kaliforniai jezsuita teológiai főiskola lapja 1972-ben jelentette meg az akkori rektor, Michael J. Buckley SJ levelét, amelyet azóta is sokan olvasnak újra, idéznek és küldenek tovább, nem pusztán szentelésre készülő papnövendékeknek. A konkrét címzetteket nem, de a szemléletmódot, amellyel a levél vitába száll, annál inkább ismerhetjük. E cikk nem a papságra való alkalmasság objektív kritériumait vitatja, hanem spirituális értelmezést akar adni egy egzisztenciális és hivatásbeli kihívásnak, amivel a legtöbb pap találkozhat élete során. 

Levél a szentelésre készülőkhöz

Kedves Testvéreim! Szentelésetekre készülve azon kapom magam, hogy papi jövőtökön gondolkodom, a mélységes misztériumon, amelyre hivatásunk szól és amely az egész életeteket összefogja. Három éve vagyunk együtt. Egyszerre jöttünk a teológiára, együtt kezdtünk itt a Berkeley-n. Amerikai mentalitásunk szerint természetes dolog, s a józan ész és a jól bevált gyakorlat is azt kívánja, hogy valakinek az alkalmasságát egy adott szakmára vagy pályára az illető erősségeivel mérjük fel. Ha Adél jól beszél, értelmes, tehetséges vezető és ügyesen érvel, akkor remek ügyvéd lesz. Ha Lajos ítélőképessége és tudományos érdeklődése is kiemelkedő, ügyes a keze és igazán emberséges, akkor kiváló sebész lesz belőle. Nem ritka, hogy ezt a gondolkodásmódot visszük át a papságra is: a jelentkezőt adottságai és talentumai alapján mérjük fel, felsorakoztatjuk eddigi teljesítményeit és hogy még mire lenne képes, és hivatását személyisége, vagy a kegyelem teljesítményeinek függvényében ítéljük meg. Ha komolyan veszi a hitét, imádkozik, jó kapcsolatokat tud kialakítani másokkal, szellemileg nyitott, állhatatos és becsületes, van józan esze és ráadásul keményen dolgozik is, akkor kifogástalan pap lesz. Ezt az értelmezést katasztrofálisnak tartom. A kérdés nem ez, hanem egy másik, ami a papság lényegére vonatkozik, sőt talán kizárólag a papságra érvényes: Elég gyönge-e ez az ember ahhoz, hogy pap legyen? Elég sok hiányossága van-e ahhoz, hogy ne legyen képes kizárni életéből a szenvedést, hogy együtt kelljen élnie valamennyi kudarccal, hogy érezze, mit jelent átlagos embernek lenni? Átélte-e a zavarodottságot, önmaga megkérdőjelezését, a belső szorongást? Kellett-e szembenéznie félelmeivel, megbirkóznia frusztráltságával, belenyugodnia, hogy alább kell adnia elvárásait? Döntő kérdések ezek, s a gyöngeségre kérdeznek rá. Miért éppen a gyöngeség? Mert a Zsidókhoz írt levél szerint ebben a hiányosságban, belső elégtelenségben, gyöngeségben rejlik Krisztus szolgálatának és papságának hatékonysága. „Mivel ő maga is elszenvedte a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek. […] Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, bűn nélkül. […] Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel” (Zsid 2,18; 4,15; 5,2). Döntő kérdés számunkra, hogy komolyan tudjuk-e venni ezt a kinyilatkoztatást, az összefüggést papság és gyöngeség között, hogy a hiányosságot hivatásunk részének tekintsük! Életünket egyébként vágyak és képességek egyvelegévé szekularizálhatnánk, és gyöngeségünkben csak fenyegetést látnánk papságunkra. Mintha a gyöngeség azt üzenné, hogy újra kell gondolnunk, amit korábban elhatároztunk. Mintha tünete lenne annak, hogy a hivatásunk sohasem volt valódi, és hogy nincs erőnk véghezvinni, amit egyszer életfeladatunknak gondoltunk, ami egykor megszólította nagylelkűségünket és hűségünket.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.