Előző cikk Következő cikk

Lázár Kovács Ákos: Kicsiny fejünk véres talp alatt

A jó műalkotás segít az élet egyensúlyának megtalálásában, kiállít a magaslataira, picit megpöccint és eljuttat a lebegésig, majd onnan hirtelen a mélybe ránt. Ebben a legelső zuhanó pillanatban kell tehát szállást keresnünk, mert a műalkotás éthosza itt székel, itt üldögél mindaz, ami miatt érdemes írni, játszani, olvasni, szemlélni és (mű)bíráskodni.
 
A művészet Arisztotelész szerint képes feltárni az emberi cselekvésben rejlő lehetőségeket – ezek a meredek lejtők, vagy akár szakadékok Simone Weil értelmezésében legurítanak, leejtenek bennünket a műalkotás dramaturgiai, pszichológiai lejtőin úgy, hogy közben mégsem veszünk oda. Ott is vagyunk, de nem is – lelkünk, szellemünk belemegy a kalandba. A műalkotás (lehet más is, de most) egy szellemi lejtő, és minél jobb a műalkotás, annál meredekebb a lejtő lejtési foka. Amikor „kilencven fokos” lesz, érezzük, hogy nem tudunk többé megállni, megülni a lejtőn – minden megmozdul bennünk. A zenemű, a színház, a regény, a vers, a film ilyenkor úgy viselkedik velünk, mint a hullámvasút – amikor a holtponton még minden egyensúlyban van, egy ereket kitágító pillanatig mindent a várakozás ölel át. Ilyenkor egész életünket védettnek érezzük, egy pillanat erejéig a gravitáció nélküli lebegés életerőnket kitágító állapotába kerülünk és azt hisszük, hogy lebegünk, hogy repülünk. Aztán jön az ocsúdás, átváltunk valódi zuhanásba – szellemi lelkünk a műalkotás által életre keltett „koordináták nélküli” zuhanásba kezd, magával rántva életünket. A jó műalkotás kilencven fokos zuhanással idéz elő szédülést, sehová kapaszkodni nem tudó szellemi-lelkes zuhanást. Minden elolvasott oldal, minden megnézett másodperc ennek a kilencven foknak töredéke, és a „töredék foglalatában” mindezek egy pillanat alatt egésszé állnak össze, más minőséget hoznak létre: olvasókból, nézőkből, befogadókból szereplőkké változtatnak át. Már nem veled történik amit írsz, amit filmezel, hanem velem, már nem neked hazudnak, nem te hazudsz, hanem én – nekem. Elindul a „szellemi vastüdő” zihálása – rákapcsolódunk valami idegenre, valami nagyra, ami nélkül nem élhetünk, ami nem ereszt, és ami mégis lehetővé teszi, hogy éljek, hogy érezzek, hogy gondoljak. A jó műalkotás segít az élt egyensúlyának megtalálásában, kiállít a magaslataira, picit megpöccint és eljuttat a lebegésig, majd onnan hirtelen a mélybe ránt. Ebben a legelső zuhanó pillanatban kell tehát szállást keresnünk, mert a műalkotás éthosza itt székel, itt üldögél mindaz, ami miatt érdemes írni, játszani, olvasni, szemlélni és (mű) bíráskodni. Az éthosz arisztotelészi olvasata az, hogy értelmi képességünk feltartóztathatja ösztöneinket. Az éthoszos mű képes lehet arra, hogy benne értelmi képességeink feltartóztassák ösztöneinket. Analógiásan továbbgondolva: a vallásos mű képes arra, hogy ösztöneinket a vallási tapasztalatban is adott értelmi képességeink feltartóztassák. Arisztotelész számára az etika nincs túl jón és rosszon és nem is moralizálgatás, nem erkölcsösködés, nem is szöveg, magyarázgatás, hanem éthosz. Ezért is a görög mondás: „az éthosz az ember sorsa”, vagyis, hogy mi a sorsod, azt az éthoszod határozza meg, a feltartóztatásod minősége. Úgy vagy „erkölcsös ember”, ahogyan értelmeddel fel tudod tartóztatni ösztöneidet. Ez nem mennyiségi kérdés, hanem a feltartóztatás mikéntjének a minősége. Nyilván egy szerencsésebb ösztönháztartású embernek más feladatot ad az éthosz, mint annak, akinek viszont bőven van mit önmagában, önmagán feltartóztatnia.
 
 

Zuhanás

Az első zuhanó pillanatban tehát a műalkotás éthosza nyílik fel, pontosabban az az irány, az a vektor, melynek távlatában az ösztön, az élet, a szenvedély, az érzelmek, az akarati élet lehetőségei bemutatásra kerülnek. Rálátunk a műalkotás feltartóztató (vagy nemfeltartóztató, de ezt most hagyjuk) mechanizmusára, követjük az alkotó éthoszát, megyünk, gurulunk, zuhanunk vele a lejtőn. A háború utáni filmtörténetben az ötvenes évek közepéig azzal voltak elfoglalva a rendezők, hogy ébresztgessék, visszaadják a valóság értelmességébe vetett hitünket – hogy érdemes lesz belekezdenünk valami újba: lakótelepet építeni melósok által a melósoknak, iskolákat a gyerekeiknek, egyáltalán, munkát adni a közkatonáknak. Az ötvenes évek végétől a rendszerváltásig az emberi lehetőségek aprólékos feltérképezése zajlott – a különböző filmes mozgalmak más-más regiszteren kísérleteztek, ki a pszichológiai horizont, ki a bűn, ki a társadalmiság, ki a nemi szerepek, ki a szabadságvágy határait feszegette, és eközben a lehetőségek tárházában hátrébb szorult az a típusú gondolkodásmód, amelyik az éthosz radikális jelentőségére épít. A téma-piacon a radikálisan éthoszos beszédmód lehetősége, ennek feltárása joggal vált a többség számára érdektelenné: folyamatosan visszaéltünk és visszaélünk a másik, a magunk ösztöneivel, szellemi-lelki-testi életével. Aki erkölcsi plakát-üzenetté akarja silányítani az ösztönök értelemmel történő feltartóztatását, az lehet kommunista, ökomessiás, kereszténydemokrata, szocdem, liberális vagy náci, de nem a műalkotások hullámvasútjain remegő lélek, emberlélek. A kilencvenes évek közepétől, amikor is egy időre leszámolhattunk mindkét általunk szült és ezért-azért kedvelt politikai démonunkkal (kommunizmus – nácizmus), és ahogyan kimerültek „a másikkal és magammal bármit megtehetek” élvezkedései, a közös jóllakottság és émelyítő telítettség évei után újra (és újra) fontossá vált a művész számára az értelmével is élni kívánó ember, az arisztotelészi éthosz, az ösztön feltartóztatásának lehetősége. Nem moralizálgatás, nem erkölcsösködés, hanem az ösztönök feltartóztatása szellemi-lelki-testi feladatának őrzése. A piacon végre mindent lehet már kapni, eljött az idő, hogy a demokráciában értelmetlenségekkel házaló ajánlatok közé besorolhasson az értelemvágy, mint egy lehetőség a sok közül. Ez is egy a posztszekuláris ajánlatok közül – ahogy Arisztotelész mondaná: az emberi cselekvésben rejlő lehetőségek feltartóztató erejű feltárása. A valóság teljes lehetőség-horizontjába (melynek feltárása a művészet feladata is) beletartozik ez is.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.