Előző cikk Következő cikk
SzépÍrás

Toldi Éva: Az emberi sz olidaritás vértanúja

Gyóni Géza költészete a Nagy Háborúban

„Gyóni Géza 1914-ben a háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, s 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el...”
 
„Boldog, ki itt jársz, teéretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hirét, / De csak a béke katonája volt” – ekként foglalta össze Sírversében tragikus és küzdelmes, belső vívódásokkal terhes életútját Gyóni Géza (1884–1917) egy évvel halála előtt a szibériai fogolytáborban. Megcáfolva azokat a hangzatos irodalmi- politikai címkézéseket, melyeket a Nagy Háború idején aggattak rá. Hiszen nevezték őt „a háború egyetlen magyar költőjének”, sőt a „világháború Petőfijének” is. Igaz ugyan, hogy a zengzetes minősítések mellett a másik oldalon már kezdetben is kapott negatív, elmarasztaló kritikákat is bőven, melyek először költői mundérját igyekeztek megszaggatni, majd politikai téren támadták, hol háborúellenessége, hol háborúpártisága miatt. De talán nem véletlen mégsem, hogy igazi hírnevet, sőt világhírnevet, elismertséget két legismertebb háborúellenes versével – Cézár, én nem megyek és a Csak egy éjszakára… kezdetűvel – szerzett magának. Utóbbi jóval a halála után – 1934-ben – a Brit Irodalmi Társaság nemzetközi pályázatán első díjat nyert. Útkanyarjaiban, útválasztásaiban, reménységeiben és kiábrándulásaiban visszaköszönnek a történelem és a politika váltakozó hullámai, melyek hányták-vetették a kor emberét a nagyhatalmak alattomos érdekeinek megfelelően. Gyóni Géza költészete az idegen tollakat (adys versbeszédét, petőfis patetikáját) és a csapongó ideológiákat a galíciai fronton és a hosszú, kilátástalan szibériai fogság könyörtelen reménytelenségében vetkezte le, s ekkor tisztult le lírája, megtalálva egyéni sajátos hangját s emberbaráti, igazi küldetését is. De hát ki is volt Gyóni Géza, mit tudunk róla mi, mai magyarok?! Igen keveset, hiszen 1945 óta hallgatott róla az irodalom, a politika, s a pártállami igazságtalan csend némaságba fojtotta őt is. Érthetetlen, hogy miért történt ez, hiszen Gyóni 1917 júniusában meghalt, vagyis semmi olyan politikai „kompromittáltsággal” nem vádolható, amely alapot szolgáltathatott volna a szocialista ideológiai terror idején elhallgattatására. A legigazabban vélhetően Juhász Gyula írt Gyóniról, aki a társadalmi igazságtalanságok ostorozójaként láttatta: „Gyóni Géza 1914-ben a háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, s 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el...” Ez Gyóni életútja, költészete igazi mérlege, hiszen ez rámutat lelki és költői fejlődésére is. Arra, hogy miért lett az események hatására a háború költőjéből „a béke katonájává”, s halkult le hangja bűntudattal az ostromgyűrűbe zárt Przemyśl-erődben, mikor megvilágosodott előtte, hogy ez a háború nem a nemzet háborúja. Mikor átlátta, hogy odavetették a bakákat az ellenség fegyverei elé önző hatalmi érdekekből. Megfigyelhető: ahogy halkult Gyóni harcias hangja, úgy erősödött meg benne a hit, és szólalt meg az isteni parancs verseiben egyre súlyosabban: „Ne ölj!” Az első világháború 2014-ben kezdődött centenáriumi megemlékezéseinek eredménye, hogy országszerte a mementókon gyakran hangzik fel a költő neve és idézik verseit. Fontos, hogy a több évtizedes ismeretlenség homályából végre kibontakozhassék költészete, lelkisége a maga teljességében.
 
 
 

A versírás: menedék

Gyóni Géza (eredeti nevén Áchim Géza) szülőfaluja, Gyón iránti szeretetből választotta későbbi költői nevét. Apja Áchim Mihály evangélikus lelkész, anyja Bekker Gizella, pozsonyi tanító leánya, aki hat gyermeknek adott életet. Az egész családot az egyszerű emberek, a kisemmizettek iránti együttérzés, a szociális érzékenység jellemezte, olvasható életrajzában, s Gyóni e szellemi-lelki miliőben nőtt fel. Életének tragikus és későbbi útját is meghatározó állomása volt, mikor a családban egyik testvére a torokgyík áldozatául esett. Édesanyja, aki ekkor választotta el legkisebb gyermekét, teljesen legyengülve búskomorságba esett, s beleőrült a tragédiába. A család elvesztette őt, hiszen élt ugyan a téboly hatalmában, de csak testben és öntudatlanul. Gyóni Géza ekkor tízéves volt. Az érzékeny lelkű fiút rendkívüli módon megviselte ez, s egész személyiségére, későbbi költészetére is rávetült az anya „elvesztése”. Ifjúként a versírásban keresett menedéket, de későbbi baráti, szerelmi kapcsolataiban is a szerető anyai ragaszkodást kereste olthatatlan vággyal. Egy halottak napjára írt versében szakadt fel belőle: „Nekem nincs, akit megsirassak, / Halottak napja hogyha támad. / Én nem viszek csokrot a sirra, / Melyen a drága szó fölírva: / ’Feledhetetlen, jó anyámnak’... // Oh, én hiába mondom... Anyám! / Hallja és – nincsen feleletje... Reám néz – óh, de nem látja ’fiát’... / Halott – és nincsen eltemetve.” Életútján a következő jelentős állomás volt, mikor apja indítására a pozsonyi evangélikus teológiára jelentkezett. Ám érdeklődése hamarosan a lüktetőbb világi élet és az újságírói pálya felé vonzotta, kitörni vágyott a teológia csendjéből, a világban élni, „égni”, s tanulmányait megszakította. Kitörni vágyásában is benne volt mérhetetlen szeretetéhsége, s a rá-rátörő depresszív, halál közeli hangulatoktól való menekülés is: „Nem tud már az megállni, / Csöndes halálra várni, / Ki tűzhalálra érkezett. // Elégni s elaludni, / Ó hiszen ez az élet. / De szikrás s messzilángú, / Hogyha poéta élte…” (Hajnalban a peronon)

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.