Zanati Zsófia: Megtörtént va lami megis mételhetetlen

Első önálló kiállítása a Mai Manó Házban igazi revelációként hatott: a főként hírekből ismert ukrajnai Nagydobronyban készült képekből azonnal kiviláglott: Pilló Ákos a maga eszköztelenségével, szerénységével és elkötelezettségével, született dokumentarista. Nem fut a látvány után: a maga csöndes módján egyszerűen rögzít helyeket és helyzeteket, keresetlen őszinteséggel, lefegyverző nyíltsággal. Az ukrajnai falu és az ott lakók élete természetességével fogta meg a fotográfust, aki Nyíribronyból származik, amely nem csak hangulatában, de nevében is hasonlít Nagydobronyhoz. Pilló Ákos számos díjnyertes dokumentumfilm alkotója, főként a társadalom perifériájára sodródott emberekről készít filmeket és fotográfiákat.

Faluvége című, első önálló kiállításának kurátora, Szarka Klára így fogalmazott: Ákos született dokumentarista. Egyetért ezzel? Lehet dokumentarista fotográfusnak születni?

Valószínűleg lehet. Én dokumentumfilmekkel kezdtem a pályámat és csak később tértem át a fotográfiára, s arra jöttem rá a munkám során, hogy ugyan mindkettőben benne van a dokumentum, mégis mindkét munkafolyamatra másként kell ráhangolódni.

Melyik nehezebb: a film vagy a fotográfia?

Én azt mondom – most, hogy mindkettőt művelem –, nehezebb a fotográfia. Nehezebb egy pillanatba sűríteni mindent, mint amikor egész nap követünk valakit a kamerával: van egy jó interjúalanyunk és emellett tudunk vágóképeket készíteni, amelyek erősítik a mondanivalóját.

Érdekes, ezt éppen fordítva gondolná az ember, hiszen azt mindenki sejti, hogy mennyi munka lehet egy kéthárom perces dokumetumfilmben akár. Látni, hogy milyen sok a vágás hangban és képben egyaránt, míg egy fotón nem látszik, mennyi munka van benne.

Persze, nagyon sok munka van a mozgóképpel, az biztos, főként, ha minél igényesebben szeretné elkészíteni a filmet az ember. A forgatás idejére ki kell települni lámpákkal, mikrofonokkal, kamerarendszerekkel, „mozgatni” kell egy egész stábot, gondolni kell arra, hogy ha valaki csapzottan és fáradtan érkezik, akkor „fel kell hozni” egy olyan szintre, hogy kameraképes legyen – egyszóval rengeteg részletre kell figyelni. Fotósként egymagam vagyok a gépemmel, észre kell vennem az eseményt, és ott, abban a pillanatban kell döntenem. Azt az egy pillanatot kell meglátnom, amit érdemes megörökíteni. Tehát lehet, hogy úgy tűnik, kevesebb munka van egy kép elkészítésével, de míg ezt a pillanatot a Jó Isten segítségével sikerül elérni, éppen ott lenni és lenyomni a gombot – ez mindenképpen munka és erőfeszítés. Egyébként nagyon szeretem a spontán fotókat. Kárpátalján egy idős bácsi, hogy úgy mondjam „megtetszett”, váltottam vele néhány szót, épp jött egy jó fényviszony, egy különleges testtartás – lefényképeztem, elköszöntünk, mindenki ment tovább. Született egy nagyon szép fotó, amit egyszer bizonyára kiállítok valahol. Egyszer pedig nagyon megtetszettek lovak a mezőn, egy pedig, amelyik egy oszlop mellett állt, különösen. Egyszer csak kisétáltak mellőle a képből a többiek, a ló egyedül maradt, én pedig elkészítettem a képet, úgy, ahogyan szerettem volna. Ám a ló hirtelen elindult felém, és mert fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, ezért futni kezdtem…

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.