Kovács Éva: MEGOSZTANI AZ ÉLETET

Ha egy beteg megkérdezi: „Mit jelent az Isten irgalma, mert én nem tudom...?” – mit válaszol neki?

Az Úr Jézus élete itt a Földön, amit értünk tett, és amit ma is tesz.

Miként tapasztalja meg az irgalmasságot a személyes istenkapcsolatában?

Jelen van bűneim bocsánatában: az Úr esélyt és lehetőséget ad, továbbra is számít rám. Megtapasztalom a találkozásokban, elsősorban a személyes találkozásaimban Vele, de az emberekkel is, amikor a másik ember szintén az Isten irgalmából él és ezt közvetíti felém. Így tudok az irgalmas Jézus embereként jelen lenni, ahogy Ő jelen volt és van az életemben, ahogy én magam felismertem és felismerem az Ő irgalmát. De azt is tapasztalom, hogy a gonosz ezt el akarja feledtetni. S amikor „elfelejtem” Isten irgalmát, akkor elesem… és az nagyon nagy baj. Jézus azonban mindig rámutat és emlékeztet arra, hogy hozzá tartozom, és ez nagyon jó, mert ennek a tudata újból elindít. Nem tudok mást adni, csak amit Tőle kaptam és kapok. Biblikus tanárom tanította még a szemináriumban, hogy a betegágy mellett nincs teológia, illetve van, de nem a szó megszokott értelmében. Sokszor megtapasztaltam már, hogy valóban így van. Azt tudom adni, ami a sajátom, amit személyesen kaptam és amit napról napra kapok, mert annak van aktualitása. Amit tíz évvel ezelőtt kaptam, abból akkor kellett adnom a betegeknek, amit pedig ma kapok, abból most.

Hogyan válik megfoghatóvá a kegyelem azok életében, akikkel találkozik?

Az emberek vágynak a szeretetre, az Isten irgalmára, a megbocsátására, az új életre. Sokan szenvednek a bűneiktől, egyes emberektől és az életük múltjában történt bizonyos eseményektől. Amikor az Isten irgalma felszabadítja őket és új életet ad nekik: az valóban ajándék és újjászületés. A találkozásokban látom a szemükön, az arcukon, a jelenlétükből, a könnyeikből és mosolyaikból, gyakran a későbbi megkeresésekből, hogy valóban új életet kaptak és új úton járnak. Ez számomra közvetlen tapasztalat az Isten végtelen irgalmáról. Amikor a pappal, az Isten emberével találkoznak, vágynak arra, hogy az Úr Jézus velük legyen, szeresse és átölelje őket.

Miközben beszél, a tekintete és az arca is megváltozott. Felelevenedhettek azok emlékei, akikkel kórházlelkészi szolgálata során találkozik...

Vannak betegek, akik bizonyos időközönként járnak vissza több napos kezelésekre a kórházba, vagy akik hónapokat töltenek egy-egy egészségügyi intézményben, majd megint visszajönnek bizonyos időre, és így már jó ismerősként találkozunk. Akik hitüket gyakorló emberek, azoknak nagyon sokat jelent, hogy a kórházban találkozhatnak a szentségi Jézussal és lehetőségük van szentgyónást végezni, szentáldozáshoz járulni. Akik pedig hitüket nem gyakorló emberek, azok közül is többen örülnek az emberi találkozásnak, a beszélgetésnek. Kegyelemnek érzem a tekinteteket, könnyeket, kézfogásokat, azokat a nekem szánt sorokat és telefonhívásokat, amelyek a szívemben vannak. Van egy kincses dobozom otthon, amelybe ezeket helyezem. Írott vagy készített dolgok: egy-egy levél, gondolat, könyvjelző, tükör, egy gyufásskatulya, amelyekben számomra benne van egy kis darab az ajándékozók szívéből.

Vajon a szenvedésben könnyebb felismerni Isten irgalmát, vagy a fájdalmak terhe alatt éppen nehezebb?

Vannak, akiket a nagy szenvedés és fájdalom közelebb visz Istenhez, és vannak, akiket eltávolít. Nagyon sokat számít, hogy kinek-kinek milyen az Istennel való kapcsolata, milyen volt és milyen éppen abban a helyzetben, amiben ő van. Attól is függ, hogy van-e „embere” és elfogadja-e a kínált lehetőségeket. Ha Isten embereként tiszta szívvel és lélekkel megy hozzá a pap vagy látogató, a beteg pedig nyitott erre a találkozásra, akkor ott jelen van az Isten és történik valami. Lélekben és fizikailag is tapasztalhatja, hogy küzdelmében nincs egyedül. Valaki van mellette, de abban a valakiben is ott van Valaki, akitől ő igaz reményt kap. Mindezt azonban szavakban nagyon nehéz megfogalmazni, azt gondolom, igazából nem is lehet.