Marton Árpád: A konkurenciáért imádkozom!

Melyik a fárasztóbb: gondoskodni az árváidról, vagy eleget tenni annak a közérdeklődésnek, amely a sztárokéval vetekszik?

Isten jó, szerethető és élhető világot teremtett. Csak kicsit össze van kutyulva. Mint a puzzle. A dolgokat helyükre kell tenni. De lehetséges! Én pedig örömömet lelem ebben. Akár a kirakóban: itt egy ház, ott egy gyerek, amott meg egy támogató. Bármilyen fárasztó összehozni belőle egy lüktető, élő dolgot, nagyon is örömteli játék!

Ha ennyire egyszerű, miért nem követjük mind a példádat?

Jó néhányan megteszik azért a magukét! Elindul egy legény, és találnia kell egy magához illő lányt – ez sem könnyű, de többnyire sikerül. Vagy összehozni két sejtből egy babát! Milyen komplikált, nem? A mai embernek térden állva kellene hálát adnia. Mennyit fejlődtek az utóbbi tíz-tizenöt évben a dolgok körülöttünk! Az épületek, a terek, az autók. Előtte száz év alatt nem haladt ennyit a világ. Fejlődik, lüktet ez a világ, szinte hallani Jézus szavát: Atyám mindmáig munkálkodott, s én is munkálkodom. Én sem bízom annyira magunkban, de ha Jézus dolgozik, annak biztosan lesz eredménye. Kibontakozó, épülő, szépülő világban hiszek, és ezt szolgálom a munkámmal.

Ismered azt a szót: félelem?

Az ember olykor szorong. Kishitű, reménytelen. De van erre egy jó történet. Pár éve egy kedves atya mesélte, hogy elment hajókázni a Duna-deltára. Vihar kerekedett: lődörgött a bárka, mindenki kereste az oldalát, hogy könnyítsen magán. Egy kisfiú meg csak játszott nagy nyugodtan kisautójával. Valaki megkérdezte tőle: „Te nem félsz?” Azt felelte: „Nem. Az apukám a kormányos!” Ha hiszünk abban, hogy van egy mennyei Atyánk, aki ezt a Föld nevű projektet négy vagy öt milliárd éve futtatja, akkor az ember hátradőlhet: csak meg fogja oldani a problémákat.

Biztosan jó lecke volna mindannyiunknak látni azokat a gyerekeket, akiket a megélhetés határairól szed össze a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, a remény szikráit gyújtva a szívükben. Milyen nevelési módszer teszi ezt lehetővé?

Több mint 5000 gyereket fogadtam be 21 év alatt, és 3000-nél több már kirepült. Ismerem a sorsukat. Egyet sem tudnék mondani, aki azért került hozzánk, mert a románok agyonütötték az apját, vagy mert az árvíz elvitte a házukat. Szinte mindük sorsa visszavezethető emberi mulasztásra, hibára, türelmetlenségre, alkoholra, prostitúcióra. A Tízparancsolatból szinte mindegyik esetre kaphatnánk választ: az illető letért a szeretet útjáról. Aztán jöttek a problémák. Volt egy eset: Udvarhely mellett kiöntött a Fehér-Nyikó. Kimentünk, s mondtam: összeszedjük a gyerekeket, ne legyenek láb alatt, míg a szülők összeszedik a törmeléket. Több mint nyolcvan gyereket vittünk így be. Olyat is, akinek a családjában haláleset történt, olyat is, akiknek a házát elvitte a víz. Három héten belül az utolsót is hazavitték. Ezek az emberek talpra álltak, mert küzdöttek! Ellenben olyan is van, hogy huszonegy év alatt egy anyának hat gyerekét neveltük föl szépen, most érettségizett az egyik. Eljött az anya, hozott a lányának egy csokor virágot, de hozzám meg az igazgatónőhöz oda sem jött... Hat gyermekét neveltük fel! A kormány a hibás? Az egyház? Valamelyik elöljáró? Nem! Ő a hibás. Ebből kifolyólag él az utcán. Ha megtanulna köszönni, kérni, megmosakodni, akkor tán nem nekem kellett volna fölnevelnem a gyerekeit. Sokszor magunk ássuk a gödröt, amelybe beléesünk.

Vajon a kudarcra ítélt életek mekkora hányada ered az önzésünkből?

Mindenkiben van egy-egy jól felszerelt, dobogó szív. A 97 éves Antal atya szíve 0,7 liter vért nyom ki egy lökéssel. Szoroztam-osztottam, 97 évre számolva hihetetlen nagy szám jött ki: több millió liternyi vér, amely táplálja a szerveket. Micsoda energia egy emberi szervezet életben tartása! De ott van a rák: önmagát építi. Önzés és szeretet! Mi az én címerem, ez a kérdés: a rák vagy a szív? Az általam megmozgatott anyagi- szellemi értékek hány százaléka lesz közkinccsé? Vagy amihez hozzájutok, abból csak én magam akarok profitálni? Csak magamnak építem a házat? Csak magamat öltöztetem? Viszem nyaralni? El kell döntenünk: a szívek lesznek a szimbólumaink, vagy a rák? Csak arra biztathatok mindenkit: merjünk nagylelkűek lenni, mert Istent szeretetben, nagylelkűségben úgysem lehet felülmúlni. Ha én egy lépést teszek a szeretet útján, ő sokkal többet lép felénk. Megéri, nem?

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.