Toldi Éva: HATÁROK KÖZÉ ZÁRT VÉGTELENBEN

Mi az ideális az ember életében: a mobilitás vagy a stabilitás? Az elköteleződés megfoszt-e minket a szabadságtól? Létezik-e határok közé zárt végtelen? Bűnösek-e a vágyaink? A hűség útja a boldogság útja? – ezeket a minden embert érintő aktuális kérdéseket járta körül előadásában nemrég Baán Izsák, a bakonybéli Szent Mauriciusz Monostor szerzetese, novíciusmestere a veszprémi Szaléziánumban. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

Ön előadásában Spinozát idézte: Az embert leginkább vágyai határozzák meg, hajtják előre életútján. A vágyak azonban néha teljesen ellentétes irányúak. Minden ember vágyik például a stabilitásra életében, ám menekül a változatlanság elől is. Feloldható egyáltalán ez a feszültség?

Valóban, mindannyiunkban ott van a vágy a stabilitásra. Arra, hogy valaki állandóan szeressen, elfogadjon minket. Ezért alapítunk családot, lépünk be baráti, lelki közösségekbe. Ám ugyanennyire vágyunk arra is, hogy ne legyen egyhangú az életünk, hogy változatosság, új kihívások nyissanak nekünk távlatot. S bizony felmerül a kérdés, hogy lehet ezekkel az ellentétes vágyakkal jól bánni, jól élni. Ha visszalépünk a paradicsomi történethez, azt látjuk, hogy Isten egy kertbe helyezte az embert, hogy azt művelje, gondozza, és ott mindent neki adott. Azért teremtett mindent e világon, hogy az ember a maga hivatását, küldetését meg tudja valósítani, hogy több legyen, hogy az legyen, akinek lennie kell, hogy kiteljesedhessen. Ez a vágy egyik olvasata. Ugyanakkor van a vágynak egy másik fajtája is, amikor a kígyó szavára az ember rádöbben, hogy ő nem Isten, s ezért kitör a paradicsomi stabilitásból, és Istennel egyenlővé, sőt Tőle nagyobbá kíván válni. Tehát létének alapjával, teremtőjével, Istennel száll szembe, s ez elbukásához, bűnbeeséséhez, paradicsomi kiűzetéséhez vezet. E pillanattól kezdődik az az állapot, amiben mi élünk, amire Szent Pál azt mondja: a test és a lélek egymás ellen tusakodnak. Ez az áteredő bűn állapota. Az ember azt hitte, hogy az engedelmesség megtagadásával nagyobb szabadságot nyer, pedig valójában elvesztette az Isten által nyújtott szabadságot, melyet Ő gondviselő szeretetével kísért. Az ember számára Isten a paradicsomkertet adta, amely ugyan egy véges lehatárolt terep volt, de mégis végtelen, mert fölfelé nyitott. Ádám a Paradicsomban tökéletesen szegény volt, nem volt semmije, mégis tökéletesen gazdag is volt, mert minden az övé volt. Teljesen engedelmes volt, mert mindent Istentől kapott, s arra figyelt, amit Isten kért tőle, s ugyanakkor teljesen szabad is volt, mert ebben a térben bármit megtehetett. S mi történik ezután, milyen visszautunk van e paradicsomi állapotba? Szent Benedek Regulája úgy kezdődik: „Hallgasd meg, ó, fiam, mindazt, amit mondok neked, hogy visszatérhess az engedelmesség fáradságos munkája révén ahhoz, Akitől elszakadtál.” És válaszul adja Isten a megtestesülés és megváltás művét, Krisztust. Szent Bernát írja erről: az elveszett Paradicsom helyett kaptuk Krisztust. Vagyis, nincs egyenes visszautunk a Paradicsomba, de van egy kapunk, amelyen át beléphetünk, s ez a kereszt. Ezért olyan nehéz ez a dolog. Merthogy nem lehet már úgy élnünk, mint ahogy Ádám élt/cselekedett, csak úgy lehet, ha odaszegezzük magunkat valamihez, valakihez, s aztán őrajta keresztül kezdődik egy új élet számunkra, az istenkapcsolatnak egy új minőségével.

A vágy negatív fajtája – mondta –, amikor az ember egyenlővé akar válni Istennel. Ez az uralkodási-, vagy hatalomvágy az emberben sokszor a szeretet utáni vágyat is fölülmúlja/megelőzi. Úgy tűnik, mintha velünk születne, és idővel egyre növekszik. Hogyan lehet, lehet-e ez ellen küzdeni az embernek?

Valóban, a vágy negatív fajtája, mikor az ember tudatára ébred és szeretne változtatni azon, hogy ő nem Isten. Felismeri, hogy bár a létezés teljességét kapta ajándékba, de létezésének alapja valaki Másban van. Az ebből származó feszültséget csak az ajándékozás és elfogadás logikája tudja feloldani: amit a bűntől vezérelve engedetlenül megragadni akarunk, azt az engedelmesség erőterében megmaradva megkaphatnánk ajándékba. „A győztesnek az élet fájáról adok enni, mely Isten Paradicsomában van” – olvassuk a Jelenések Könyvében (2,7). A hatalomvágy is egy a vágy sokféle dimenziójából. Alapvetően egyébként jó és Istentől belénk helyezett vágy ez, ha arra irányul, hogy életünk másokra is hatással legyen, hogy a bennünk növekvő élet másokat is növekedéshez segítsen. A bűntől sebzett ember azonban az isteni horizont elvesztésével megismeri a hatalom sötét arcát, a dolgok, élőlények eszközzé degradálását. Ember és ember között is új dinamika jelenik meg: az alávetettség és uralkodás („Te vágyakozni fogsz utána, ő pedig uralkodik rajtad” – Ter 3,16). Ennek a folyamatnak végső, tragikus állomása, amikor az ember a másik, a testvér kiteljesedésén való munkálkodás helyett annak megsemmisítésére tör (Káin és Ábel esete). A hatalomvágy ellenszere a szerzetesi hagyományban (s ez minden ember számára követhető) az irgalmasság gyakorlása és az imádság. Szeretettel fordulni a gyengék, betegek, szenvedők felé, segíteni másokat boldogulásukban, miközben az imádságban saját szempontjainktól egyre szabadabbá válva az üdvtörténet szempontjából nézünk önmagunkra, emberi kapcsolatainkra, a hatásra, amit ki tudunk fejteni mások életében.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.