Hojdák Annamária: BABÁRA VÁRNI

Talán ma már ritkábban gondolunk bele, mennyi is a kockázat a babavárás körül. Ha meg sem fogan? Ha megfogan, de csak pár hetet tölt velünk? Ha látszólag szépen növekszik, de az orvosi eredmények mindent elrontanak? Ha a szülés körül valami…? Vagy ha eddig minden rendben volt, de most jön a káosz, a depresszió és más nem várt fordulatok? És a kérdések mögött évszázadoknak tűnő napok, hónapok kitartása és türelme húzódik meg, míg a bizonytalanból bizonyos lesz, a fájóból feldolgozott, a nehézségből emlék.

BELÁTHATATLAN

„Amikor végeztem az egyetemen, friss házasokként egy kisvárosba kerültünk, ahol albérletet sem találtunk; nem is jött szóba, hogy mi gyereket vállaljunk – kezdi történetét a hatvanas évei elején járó „Ágota”. – Aztán máshová költöztünk, itt is csak egy szobánk volt, de már semmi nem állt a gyerekvállalásunk útjába, szerettünk is volna családot. Körülöttünk csupa fiatal házaspár, sorra állt elő mindenki a hírrel, hogy jön a következő baba, csak nekem nem jött a gyerek… Ezt nem volt könnyű megélni, minden hónapban, mikor megjött a menstruációm – olyan volt, mint egy büntetés. De azt nem mertem meglépni, hogy elmenjek orvoshoz, és bármilyen mesterséges segítséget kérjek. Úgy gondoltam, ha lesz gyerekem, lesz – ha nem, nem; ez egy magasabb erő döntése. Teltek-múltak az évek, és lassan azt is gondoltam, hogy úgy is lehet élni, hogy az embernek nincsen gyereke. Aztán… Olyan hónapban lettem terhes, mikor alig voltunk együtt – számomra volt a legnagyobb megdöbbenés. Nagyon boldog voltam. Hazafelé a vizsgálatról bementem a legjobb cukrászdába, vettem egy csomó süteményt, hazaállítottam vele, és mondtam, hogy hát, ez a nagy hír… Türelmesen megvártam, de azért megszenvedtem, hogy nem lehet gyerekem, ez az igazság. Mikor megszületett A. lányom, azt tényleg úgy éltem meg, mint a csodát. Sétáltattam, és néztem körül, hogy tényleg mindenki látja ezt a csodát? Sajnáltam mindenki mást, hogy neki nem lehet ez a gyönyörű gyereke, mint nekem. Anyukám azt mondta később, hogy egyébként nagyon ronda volt az a gyerek (nevet).” Tíz évet vártak az első babára, és újabb tíz év múlva már a negyedik született meg.

VÁRNI, HOGY VÁRD

Harminc-negyven éve talán egyszerűbb volt ez a kérdés. A legtöbben fiatalon házasodtak, és a gyermekvállalás sem váratott magára sokáig. Sokszor kerül elő, hogy a mai fiatalok mennyi energiát ölnek a karrierbe, mígnem a későre halasztott gyermekáldás talán el is marad. Nem mintha ilyen egyszerűen „le lehetne rendezni” egy egész generáció megélt valóságát. „Anna” harmincéves, két éve végzett az orvosi egyetemen. „Fél éve vagyok házas, a férjem negyvenéves. Sose vágytam se esküvőre, se gyerekre. Arra vágytam, hogy találkozzam egy olyan férfival, akivel kölcsönösen szeretjük egymást, és örömtelivé tudjuk tenni egymás hétköznapjait is. A közös gyerek gondolata jó érzést kelt bennem, de ha azt szeretném, hogy a férjem még a negyvenes évei elején szaladgálhasson, fára mászhasson a gyerekeivel, akkor néhány éven belül igazán vágynom kellene gyerekre. Hangolom magam… Lassan egy éve… Sok-sok kisgyerek vesz körül, próbálom tanulni, hogy kellene rájuk úgy figyelni és úgy támogatni őket, hogy az segítse őket ezekben az első években. Kész vagyok erre? Mit adnék át, mit tudnék átadni neki, milyen közös tudást, gyakorlatias tudást, ami az élete során segítheti, emelheti? Nekem félelmetes az anyaság mint szerep. Nagyon kevés dologban sikerül úgy élnem, mint ahogy azt helyesnek, életet támogatónak érzem, gondolva itt egyszerűen csak étkezésre, rendszeres mozgásra, mentálhigiénére, Isten-kapcsolatunk ápolására… Miért nem élek úgy, ahogy azt tanítanám, ahogy azt megmutatnám egy új léleknek, aki megszületne: »Látod, szerintem ezt így érdemes!«? Türelmesnek kéne lennem saját magammal? Vagy elfogadni, hogy egyszerűen már túlmisztifikálom az egészet, a diákévek alatt »megöregedtem«? És ha valaki jönni akar, azt hagyni, engedni, örülni neki, adni, amit a jelenben tudok? Egyszerűen, élni!” NEHEZEN VÁRNI

Le a kalappal mindenki előtt, aki aggodalom nélkül tud babát várni, egyszerűen hittel abban, hogy az élet élni akar. Számomra ez az időszak mindkétszer nagyon komolyan szólt a remény és félelem közötti folyamatos őrlődésről is. Amikor megszületett és a kezemben tartom, akkor lehetek biztos benne, hogy anya vagyok – mondják; de hogy lehet ilyen nyugodt sorsomba törődéssel, a tehetetlenségemtől nagyvonalúan függetlenedve kivárni azt a percet? Kapcsolatban lenni azzal, akit hordozok, megszeretni, egyediként, egyetlenként – és közben relatívnak is tekinteni?

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.