Kovács Éva: Teremtő türelem

„Amikor itt van az ideje… Hirtelen az a Pilinszky-kép jut eszembe, hogy nyílegyenes labirintus: ha visszafelé nézünk az életünkben, rácsodálkozunk, hogy hiszen ez egyértelműen előre, az Isten országa felé mutat. De ezt csak hátrafelé tekintve, számot vetve az életünkkel tudjuk észrevenni, amikor benne vagyunk, akkor nagyon kanyargósnak éljük meg az életet, és jól is van ez így” – tűnődik Urbán József piarista arról a pillanatról, amikor újra és újra kapcsolatba kerülünk a kegyelemmel.

Éppen csak megérkezett Magyarországra és mindössze néhány napig lesz itthon, amíg lelkigyakorlatot kísér. Hogy áll most a türelemmel?

Mindig a szó, a nyelv az, ami először megfog és elkezdem ízlelgetni. A magyar változat sok negatívumot tükröz számomra: megtűrni valamit, egy darabig nem venni tudomást róla, majd leszámolni vele. Más nyelveken – főleg a latin nyelvterületeken – a patientia van benne, ami szenvedést jelent. Ez más képzetet kelt bennem, azt, hogy kitartok ebben a helyzetben. Vállalom a szenvedést, de nem azért, hogy az indulataimat majd ráeresszem arra a rosszra, ami most fájdalmat okoz, hanem azért, mert valószínűleg hittel megyek bele ezekbe a szituációkba és bízom abban, hogy valami jó sül ki az egészből. Olyan hozzáállást is igényel ez a jelenlét, ami hordozást jelent. Talán ez a harmadik mozzanat, ami kapcsolódik ehhez a szóhoz, hogy hordozni. Akár a másikat, aki most valamiféle szenvedést, akár azt az ügyet, ami nehézséget okoz, és várni, hogy megérjen belőle valami jó.

André Louf mondja, hogy a türelem a Lélektől kapott belső szabadság egyik jele. Mi, akik időt kaptunk itt a Földön, mikor bánunk felelősségteljesen és bizalommal az idővel?

Érdekes feladat másoknak időt adni. Úgy is, hogy odalépek a másik mellé, jelen vagyok az életében, odaadom az időmet, odaadom magam; meg úgy is, hogy bevárom a másikat és így adok neki időt a magaméból. Bevárom, míg ő a saját életében odaér, hogy mi igazán tudunk találkozni, igazán össze tudunk fogni és együtt tudunk tenni valamit. Akkor, amikor a saját időnkről a türelem szemszögéből gondolkozunk, hívő, istenkereső emberként jó arra is gondolni, hogy ennek az alakítását átengedem Istennek és Rá hagyatkozom, tulajdonképpen Istennek adom az időmet. Kinyitom a saját életem történetét Isten felé és engedem, hogy Ő nyisson medret annak az időnek, ami az életemmel azonos. Biztos, hogy ez is az élet egyfajta türelmes, kegyelmi időszakként való megélése. Azzal a reménnyel, hogy igenis adódnak benne olyan pillanatok, amik nagyon sűrített módon jelenítik meg és teszik kézzel foghatóvá, megtapasztalhatóvá a kegyelmet, és ilyenkor tényleg azt mondhatom, hogy ezek kairoszok.

Idén éppen huszonöt éve lesz, hogy örökfogadalmat tett. Mikor és hogyan tapasztalta meg a türelem vajúdásának szabadságát vagy éppen súlyát?

Többször volt olyan helyzet az életemben, amikor valamiféle türelemre, illetve ráhagyatkozásra volt szükség, és ebben szerepe volt az elöljáróimnak. Például 1993- ban az első jelentős áthelyezéskor Budapestről – ahol a növendékéveimet töltöttem – Szegedre. Emlékszem, hogy az első hónapok nagyon lassan teltek és megszenvedtem ezeket. Idegennek éreztem magam. Utólag nagyon egyértelműen látszik, hogy fontos volt mégis kitartani és bízni abban, hogy az az elöljárói szó, ami engem odahelyezett az jó, az velem jót fog tenni. Nem egyszerűen nekem jó, hanem az életemnek jó, meg másoknak. Abból jó fog kijönni. Így lett. Elmúltak a rossz érzéseim, jól éreztem magam, barátaim és nagyon sok éltető kapcsolatom lett. Úgy vált ez a szakasz az életem részévé, hogy nagyon nem szeretném, ha máshogyan lenne. Azóta is sokszor tapasztalom, amikor valamilyen nehéz helyzetbe kerülök, vagy vagyok belehívva akár elöljárói szó által, akár valamiképpen a gondviselés révén élethelyzeteken keresztül, hogy érdemes vállalni a nehézségeket. Nem szabad túl hamar föladni, hanem bízni kell abban, hogy ha gyöngének érzem is magam egy-egy szituációban, ha úgy érzem is, hogy nem fogok tudni megfelelni dolgoknak, mégis valahogy Jézusban bízva belevágok, és az a tapasztalatom, hogy érdemes, mert élet fakad ezekből a helyzetekből.

A türelem és az életfakadás közel lehet egymáshoz.

Ha arra tekintek, hogy hogyan is fakad és növekszik az élet, a kis herceghez kapcsolhat minket, ahhoz, hogy mit jelent egy rózsa növekedését kivárni. Mert az a szépség, amit egy rózsa hordoz, csak egy adott növekedési időszak után tud megjelenni. Nem lenne jó senkinek – elsősorban a rózsának nem – ha túl hamar élvezni akarnánk és szétfejtenénk a bimbódzó életet, de mi is rosszul járnánk, mert sokkal kevesebbet kapnánk, mint akkor, ha engedjük, hogy ez az élet időt kérjen magának, és ezt az időt, amire szüksége van, meg is kapja. Megérhessen, önmaga lehessen, fölnövekedjen. Ugyanezzel találkozom az iskolában is a gyerekek életében, főleg kamaszokra gondolva, akik tudnak pimaszok meg nyersek lenni. Nem visszavágni ezt a bimbódzó életet és igazságkeresést, ami nagyon elevenen benne van a kamaszokban, nem arcul ütni és letörni ezeket.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.