Kipke Ágnes: „Vállalt és örökös kudarc”

Jónás Tamás két legfrissebb verseskötete, az Önkéntes vak és a Lassuló zuhanás mintha minden különbsége ellenére egyként az elégtelenség, a hiba, a tehetetlenség motívumai köré szerveződne – miközben ez utóbbi 2013 őszén líra-voltát meghazudtoló, döbbenetes népszerűséggel tizedik volt a Magvető Kiadó eladási listáján, s a verseit sokáig facebook-oldalán is publikáló szerző egyszer annak is fültanúja lehetett, ahogy valaki az ő soraival vallott szerelmet a metrón.

mMégis: „az írás nem tánc nem élvezet / vállalt és örökös kudarc / bátor nyilvános pironkodás”...

„MEGTÖRTÉNTEM VÉLETLENÜL”

„Születtem 73 ózdi márciusán. / Anyám helyett nővérem volt anyám. / Fordítva. Vagy mégse. Vagy talán. // Apám cigány. Szobákat festett fütyörészve. / Szeretett inni. Engem nem szeretett mégse. / Vagy csak ő talán. Vagy nem vettem észre.” Az Együgyű alanyi vers címe és részletei jól példázzák a jelenséget, amely egyik fontos oka a szerző páratlan népszerűségének: a posztmodern irodalomban sokszor „meghaladottnak” titulált, az olvasókat mégis elemi erővel megszólító alanyisága, önéletrajzi őszintesége – fölvállalt arca ez: „Erőm, az nincs. De van elég minden másnak. / Különösen sok minden őszinte vallomásnak. / Hívnak ideoda gyakran. És Jónás Tamásnak.”

A maga cigányságával, tragikus gyerekkorával, nyilvánosan is megélt életválságaival a szemünk előtt küzdve épül a (vers?)beszélő szövegvilága: „olyan kultúrában vannak a gyökereim, ahol az írott szónak évszázadosan (ezredekben nem gondolkodom) nincs súlya, hagyománya, a hitelnek van. Hiteles ember, költő, apa szeretnék lenni. Semmi több. Arról írok tehát, amihez közöm van.” Arról, hogy „hogyan beszélhető el a költői létállapot a jelen korban. Hogy mit jelent értelmiséginek, fiatalnak, apának, romának, magyarnak és költőnek – érzékenynek és sérülékenynek – lenni” – márpedig e kategóriáknak legalább némelyikében mindnyájan magunkra (is) ismerhetünk.

És hogy mit jelent Jónás Tamásnak lenni, akinek neve a keresztény hagyomány felől olvasva igenis jelentéssel bírhat: az engedetlenség és a kételkedés emblematikus bibliai alakjait idézve a személyesen megélt, saját úton meg(nem)talált istenhit hitelét kölcsönözi ennek a sokféle regiszterben, változatos formavilágban megjelenített, értelemszerűen lezárhatatlan útkeresgélésnek. „Isten történés” – és épp így lehet dinamikus közös nevezője mindannyiunk örök változásban lévő önmegértésének: „van úgy, hogy a legprimitívebb formában, a szakállas Isten alakjában jelenik meg, néha meg egy elvont, képzetes princípium. […] A »nincsen-ség« az ember számára a legfontosabb attribútum az Istenben. Ezen keresztül tudjuk megélni. Nem látom más értelmét, csak hogy Istenhez beszéljek a versben, mert Isten egy olyan köztes paradigmarendszer, egy olyan eszperantó nyelv a lélekben, amit kihasználhat bármilyen művészet. […] Van egy ősi nyelv, ami megszólal minden emberben, és azt minden ember érti is – ha ezen a nyelven tudsz beszélni a versben, akkor hiteles vagy.”

„NEM LÁT MOST SENKI”

Ez az állandó történés, mozgásban-lét szervezi a kötetek motívumvilágát is: a gyerek, a vér, a szél, a tenger vagy a tündér-angyal képe versről versre új kontextusba kerül, új jelentéslehetőségeiben villan elénk. A Jónás Tamás szövegeiben fel-alá járkáló, antropomorfizált fa néhol alattomos kísértőként „szívembe szúrta gyökerét”, másutt a beszélő álmára vigyázó, sorsát óvó alak; otthontalanságának ellenképe („Irigyeltem tőle […] izmos gyökérzetét”) éppúgy lehet, mint az azonosulás vágyottmegtalált célja: „szép tenyerem lassan falevéllé szárad”. A legdinamikusabb átértelmeződésnek pedig alighanem a kötetek címébe emelt mozzanatok vannak kitéve: a vakság és a zuhanás kiszolgáltatottság-képei.

Az Önkéntes vak már címében jelzi a fogyatékosság oidipuszi felvállalását, a „szívem lát ha vak vagyok” önként befelé figyelő alanyiságát. Ugyanakkor mindez bűn–bűnhődés–(ön)büntetés József Attila-i monomániával ismételgetett motívumaitól sem független: a vakság klasszikus metaforaként a valóság föl nem ismerésének, a „se másra se önmagára / senki sem lát és nem figyel” (köz)állapotának, a „vakon és bután” élt élet bűnének képe – s materializálódva, szószerintiségre váltva egyszersmind büntetése is.

Másfelől a világtalanság, a világtól való megfosztottság önmagába zártsága nemegyszer külső adottságként jelenik meg: a Perellek, Úr! Balassit, Adyt idézőn dacos hangja egyenesen Istennek, pontosabban az ő hiányának tulajdonítja vak elveszettsége eredetét. „Jaj, Uram, te vagy a Jaj, a csended megvakít.”

A címadó önkéntes vak gépies mondókaként sodorja el, „darálja le” monomániás, önismétlő költő-hősét, aki „nem figyel, nem figyel / nincsen dolga senkivel / nincsen tolla nincs papírja / minden versét újraírja / újra minden mondatát / újra és tovább”. Önként vállalt világtalanságáért, kapcsolatok nélküli létéért groteszkdöbbenetes képben nyer büntetést: „letolták sorsát istenek / mint részegek a kisgatyát / nem hordható tovább”. Az „újra és tovább” logikája alapján felépülő költemény beszélője alighanem önarcképét festi egyes szám harmadik személyben megjelenített, senkire sem kíváncsi hősében, az egyedül önmagát figyelő vakság kegyetlen, ugyanakkor sorsán változtatni képtelen, paradox éleslátásával – „a kíméletet nem ismerő istenek nézőpontjából szemlél, és onnan nézve már csak az számít, mi lettél, mit hoztál ki magadból. Görög sorstragédia? Filozofikus antropológia? A keresztény szeretet- tan negatív illusztrációja?”

„ZUHANÁS KÖZBEN”

A második kötet címadásához Jónás Tamás maga kínál természettudományos párhuzamot egy interjújában. Mint elmondja: Einstein nyomán tudni véljük, hogy saját halálunk „megélhetetlensége” nemcsak filozófiai felismerés (mondanám, „tapasztalat”, de hát épp ennek a hiánya): egy inerciarendszerben ugyanis, amely fekete lyuk felé közeledik és az eseményhorizonton túl esik, az idő észlelése a végtelenségig lelassul, így, míg a rendszeren kívül álló számára pillanatokon belül bekövetkezik a pusztulás, az eseményben résztvevő világában a becsapódás soha nem történik meg.1 „Nagyjából erről szól az Ivan Iljics halála is”, rímelve a halál hollétét firtató Pál apostol szavaira (1Kor 15,55): „– Vége – mondotta valaki fölötte. Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. »Vége a halálnak – mondta magának. – Nincs többé.«” Önmagunkba zárva a saját halálunk nem történik meg számunkra. Ez is lehet egyfajta vakság revelatív éleslátása: mintha irányt váltana a gravitáció – ez Pilinszky versében a „visszaröpülés”, a „visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe”: a „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás” (Egyenes labirintus).

Amelyről persze hiába van előzetes tudásunk: a levegőben, közben, a mindentől elszakadás révén szerzett súlytalanságban csakis „a zuhanás van, meg a belső munka, hogy fölismerjem a zuhanás nagyszerűségét, elfelejtsem a becsapódást, hogy ne a becsapódás félelme irányítsa a zuhanásomat.” Hogy az objektív, noha épp a semmibe vetettség folytán érzékelhetetlen gyorsulás közben érzékelhetővé váljék a paradox belső lassulás, „hogy tudjak zuhanás közben mondjuk aludni is”. Ez a fatalista egzisztencializmus, az elengedés poétikája (lelkisége?), amely nem fogadja el „a kerülő út szerény / cselét”: a magasságot megszelídítő „körülírt zuhanást / – a lépcsőt […] a pillantása után / hasztalan ugráló / szárnyatlan embernek” (Petri György: Körülírt zuhanás). Amely vállalja, arccal zuhanni a félelembe – mert egy Jónás Tamás-vers címének tanúsága szerint: ez A repülés ára.

„A TÉVEDÉSEK BIZTOSAK”

Zavarba ejtő kötet a Lassuló zuhanás: kétszáztíz oldalnyi egyenetlen színvonalú, nemegyszer önismétlő szöveg közé rejtve kell megtalálnunk azt a néhány igazán erőset. Szerkezete leginkább talán labirintus – persze, épül-e labirintus tervrajz nélkül…? –, híven modellezve egyfelől saját keletkezéstörténetét, másfelől egyfajta ideális olvasói magatartást is: „Eltévedtem magamban, nem tudtam, mi az, amit érvényesen ki tudok mondani költőként, és nálam ez keveredik azzal, hogy milyen a magánéletem. Megzavarodtam a szó legszorosabb értelmében. […] Amikor ebből az állapotból kijöttem, szemléznem kellett mintegy ezerkétszáz verset. […] Egy olyan egységet akartam létrehozni, amelyben valamiféle odaadással lehetséges – és ajánlatos is – eltévedni.”

A kötet „rontottságának” tudatossága, szándékoltsága elsőre talán könnyű magyarázatnak tűnik, de hát vers és verseskötet nemcsak azzal szól hozzánk, amit jelent. A hibás szöveg beszélője vállaltan tagadja a kinyilatkoztatás beszédmódjának fölényes tökéletességét, a nyelv uralhatóságának képzetét. Nem igyekszik eltüntetni az írás folyamat-jellegének, megalkotottságának nyomait – ennyiben a beszélő-író jónástamásosan jelenvaló marad, nem oldódik föl a szövegben, arccal és névvel viseli a tökéletlenség alázatát, a keresés lezárhatatlanságát, a vállalt kudarcot. Fogyatékossága létezésünk alaphangjának közelében, a hétköznap terében tartja meg a verset, és az önreflexió keresztény gyökereit is megidézve megteremti a kapcsolódás lehetőségét: „Ha nem rontasz el dolgokat, akkor nincs súrlódás, akkor a közeg hiányában élsz, és nincsenek visszajelzések.” Ráadásul a hiba „az olvasót is társszerzővé avató tényező: a hibáit kereső szerző olvasóvá kénytelen válni, a hibákat észlelő olvasó pedig olyan »szerzővé«, aki a hibák nyomán kezdi el olvasni a szöveget, megkeresve a »repedések« lehetséges szerepét és jelentőségét.”

„A HIBA: CSODA”

Hiba a ragrím köznapi igénytelensége, a ritmus kizökkentése, de az „örök témák” közhelyességét nyíltan vállaló „gerillaköltészet” is – a kérdés csak az, mindez mikor válik a jelentést gazdagítani képes tényezővé. Ez pedig alighanem kettőnkön múlik: egyszerre a szövegen és olvasóján.

Az „aki…” kezdetű, személytelenül általános mondatok feltételes módja és befejezetlensége egyaránt a hiány, a töredékesség eszköze – s a folytatásban feltűnő bizarr vágyak játékos-váratlan voltukban sem kevésbé fájdalmas példái a beteljesíthetetlennek. „[A]ki egy fával szerelmi viszonyt / folytatna hogyha tudna” – ez a képtelenség tragikuma. Akkor is, ha a kiszolgáltatottság okai a nyelv és a valóság groteszk módon elütő regisztereiben fogalmazódnak meg: „aki a tengerhez akar menni”, annak e vágy banális vagy épp drámai elérhetetlenségében ezúttal egészen mindegy, hogy „de hegymászó a férje / vagy nincs lába vagy nincs szeme / amivel menne vagy nézne”. A kérdés pusztán az – alighanem minden hiábavaló vágyakozásunkban –, vajon a megközelíthetetlenség frusztráló-megvilágosító élménye vagy a tenger megérinthetetlen, mégis kétségtelen valósága bizonyul-e bennünk maradandóbbnak: „csak egy biztos: a tenger és / egy biztosabb: a széle” – hogy mi is e mondat csöndbe fulladó befejezése.

A Dejóban, félbehagyott, felszabdalt mondatok, megcáfolt és visszavont állítások között botladozva, a – Berzsenyi, Csoóri, Kányádi klasszikus diófáit is megidéző- helyettesítő – diópótlék olcsósága, ócskasága, a gyerekdalosan egybeírt, mániákusan ismételgetett „dejó” iróniája látszik felülírni minden szemantikát egy végtelenített lajstromba préselt, alkalmi létösszegzésben. És néhol mintha mégis a játék szabadsága, a túlélés öröme, a megélés szépsége sütne át a szarkazmuson és csonkaságon: legalább az olvasó számára, aki elámulhat rajta, „számla és szárnyak” összeszisszenő alliterációja hogyan összegzi egy félmozdulattal az életünket is… „Dejó, hogy felnőttem. Anyu. Nem. Mari. Dejó. / Elúszott gyerekkor. Dehogy. Nem papírhajó. / Jó, hogy most érett. Almák. Vagy Körték. Diók. / Költő. Íróasztal. Hogy üres az asztalfiók. / De jó, hogy. Jó lesz. És vége van, annak ami, / nem hagyott kicsit se, kicsit se mondattani / hibákat ejteni, ejteni nőket se, nem. / Dejó, hogy semmi és senki, hogy nem érdekel. […] Dejó, hogy Isten. Hogy számla és szárnyak, huzat. / Dejó, hogy úttörő, s nem cserkész, törtem utat. / Cigánynak, milyen jó, értetlen szegény cigány. / De jó, hogy vágyom egy, nagyon, egy leány után.”

A hátára fordított teknős végzetes mozgáskorlátozottsága pedig, mely a nézőpont fölcserélődése révén a világot is kifordítja önmagából, a mindenséggel való egyesülés önmegsemmisítő távlatait, a hiábavaló, részvétlen szépség új, magába oldó élményét is fölnyitja – az elesettségről egy szokatlanul szabályosan szép Jónás Tamás-versben szól A teknős éneke: „Szárnyakká lettek a lábaim, suták. / Kozmoszom lakását most rendezik át. / Hallgatok. Helyettem nyöszörög a csönd. / Mélyen vagyok, mint a bolygók odafönt. […] Kényes sirály sikolt, nem segít a jó. / Megőriz, meggyilkol a gravitáció.” Mozdulatlan zuhanás: megágyazhatunk.

JEGYZET: ¹ Bár a szerző által vázolt, talán valóban „klasszikus” einsteini elképzelés mintaszerűen allegorikus, úgy tűnik, hogy a modern fizika újabb elméleteinek fényében nem állja meg a helyét. Meglehet, ez a tény is olvasható példázatként -- éppen példázataink természetéről. Meg a valóságéról.

IRODALOM:
• JÓNÁS TAMÁS: Önkéntes vak. Bp., 2008, Magvető.
• JÓNÁS TAMÁS: Lassuló zuhanás. Bp., 2013, Magvető.
• Lassuló zuhanás az irodalmi jelenbe – Jónás Tamással beszélget Boldog Zoltán. http://www.irodalmijelen.hu/2013-okt-8-1336/lassulo-zuhanasaz- irodalmi-jelenbe, 2015. augusztus 1.
• Minden művészet alapja a költészet – Varga Melinda beszélgetése Jónás Tamással. http:// www.helikon.ro/index.php?m_r=3262, 2015. augusztus 1.
• BOLDOG ZOLTÁN: Őszinte tapogatózás. http://www. irodalmijelen.hu/?q=node/1922, 2015. augusztus 7.
• SZILÁGYI ZSÓFIA: Féllábú ólomkatona vagy levélnehezék? (A hiba az irodalmi műben). In: A féllábú ólomkatona. Irodalmi mű-hibák. Pozsony, 2005, Kalligram, 22. p.
• TAMÁS FERENC: Jónás Tamás: Önkéntes vak. In: Oktatási segédanyagok az Aegon Művészeti Díj díjazott műveinek tanításához. http://www.aegondij.hu/oravazlatok/ JonasTamas_Onkentes-vak_Tananyag.pdf. 2015. augusztus 1.