Előző cikk

Csanádi-Bognár Szilvia: A műalkotás teste

A Szépművészeti Múzeum férfiportréjának finom, részletgazdag kidolgozását megtöri a hiányzó testrész. A római orr fogalom. Nem csak azt véljük tudni, hogy milyen, de még tulajdonságokat is társítunk hozzá. A töredék láttán azonban a képzelet megtorpan, és eljátszik az orrvonal követésének számtalan lehetőségével.

 

aA szobortöredékek a maguk hiányosságában mindig is megmozgatták nézőik képzeletét. Hogy miért éppen a töredékes antik szobrokkal kapcsolatban születtek ismert és sokat idézett szövegek, arra talán az a válasz, hogy a görög–római szobrok a fejünkben mint ideális testek élnek, mint az egészséges, harmonikus test mintái. Ezt a képzetünket zavarják meg a hiányok, a letörött részek.

A restaurálás története szoros összefüggést mutat a kultúra azon folyamataival, amelyek a műtárgyról alkotott felfogásunkat alakították. Ezek között is elsődleges, hogy egy művet elsősorban kultusztárgyként vagy műalkotásként értékelnek, valamilyen funkciója van, vagy főként az esztétikai értéke miatt élvez védettséget. Az általunk ma műalkotásként szemlélt tárgyak nagy része az évszázadok során valamilyen funkcióval bírt, lévén hogy a múzeum intézménye, amelyik az autonóm mű csodálatát kiteljesítette, maga is meglehetősen fiatal és modern találmány. A kultusztárgy és a funkcionális tárgy restaurálása pedig leginkább úgy szemléltethető, ha valami élőként képzeljük el, aminek teste van, ezért beavatkozásra szorul, de amelyik ezt – kvázi-élő mivolta okán – a testében láthatóan őrzi is. Sok ikon történetéhez hozzátartozik, hogy vérzik, könnyezik, verejtékezik, némelyiket a csatákban pajzsként tartották maguk elé a harcosok vagy zászló helyett emelték a magasba, így sérüléseket szenvedtek. A kultusz tárgyait megsimították, megcsókolták, gyertyát gyújtottak, tömjént füstöltek előttük, és mindez nyomot hagyott a képeken és a szobrokon. Kalandos történetük során olyan hatalmat tulajdonítottak nekik, ami miatt rejtegették, eltemették és kiásták, megcsonkították őket. Ezeket a nyomokat a 18. századot megelőzően vagy megtartották, hiszen a csodák, a tisztelet vagy az üldöztetés jelei voltak, vagy meglehetősen intuitív módon hozták helyre. A fő szempont azonban az volt, hogy a funkcióját a tárgy betölthesse, és ebben értelmezhető maradjon. A híres antik műtárgyak letört tagjait pótolták, sőt egy-egy jelenet feltételezhetően hiányzó részeit a 16–17. században a művészek elképzeléseik alapján egészítették ki, akár egész alakokkal is. Az autentikus műtárgy képzete, amely egyedi, eredetét tekintve kizárólag az alkotójához, és főképpen annak zsenijéhez kötődik, a múzeum szentélyében alakult ki.

Az eredetiség eszméje aurát vont a tárgyak köré, immár sérthetetlenné váltak, funkciójukon túlnőve önnön szellemiségüket képviselik, valami eredeti üzenetet, amit féltve őriz az utókor. A tárgyak értelmezésének története, amely egykor a testükbe ivódott, most szövegekben, dokumentációban és szaktudományos írásokban él tovább. A 20. században a felújítás és a kiegészítés háttérbe szorult a megőrzés, a konzerválás mögött. A műtárgyak tisztítása is az eredetihez való hozzájutást, az idő egymásra rakódó rétegeitől és a kiegészítésektől való megszabadítást jelenti elsősorban. A műalkotás élő teste helyett egy konzervált testet őriz a múzeum, ami persze a mű intellektuális karakterét erősíti. A töredék csak akkor kaphat kiegészítést, ha egészen nyilvánvaló, hogy eredetileg milyen lehetett. A kiegészítés nélkül maradt töredékek pedig a múzeum által nyernek kontextust. A hozzájuk hasonló korú, stílusú művekkel együtt vannak kiállítva, így a kiegészítés feladata a befogadóra hárul. Ez pedig a képzelőerő működését éppúgy igényli, mintha tényleges beavatkozásról lenne szó, és valami végtelenül bensőséges viszonyt teremt a néző és a tárgy között, az együtt teremtés, az együtt alkotás, a kongenialitás viszonyát. Ami hiány volt, produktív erőként lép elő.