Bárdosy Éva: Teret adni az embereknek és Istennek

Vízi Elemér papként lépett a magyar jezsuita rendtartományba. Végigjárva a képzés számára kijelölt útját, az idén tavasszal letette ünnepélyes örökfogadalmát. Rendtársain és családján kívül dobogókői hívei (kicsik és nagyok), barátai, munkatársai kísérték imáikkal az ünnepen – és kísérik azóta is a hétköznapokban.

Hogy telnek mostanában a napjaid?

Alapvetően a lelkigyakorlatos kísérések, lelki beszélgetések határozzák meg a napjaimat, mellette ott vannak az adminisztrációs tevékenységek, utazgatások. Legutóbb Erdélyből visszatérve éreztem ismét, hogy egy-egy távollét után mindig vissza kell találnom az itthoni lelkigyakorlatos közegbe, ebbe az érzékenységet igénylő atmoszférába. Aki, mint én is, lelki útjaikon járókat kísér, nem tudhatja, kivel fog éppen találkozni, ezért érzékenyen, ráhangolódva kell várnia őket. Emellett a tervezett épületbővítéssel kapcsolatos megbeszélések, tervezések, engedélyezések ügye is a napjaim része lett. Hálálkodom a jó munkatársakért (civilekért és szerzetesekért), akik sokat segítenek mind a munkálatokat, mind a lelkigyakorlatokat illetően.

Amikor a papi hivatást fontolgattad, számodra mi volt a fontosabb? Közel lenni a jó Istenhez, vagy az, hogy minél több ember kerülhessen közel Hozzá?

Nehezen tudom megragadni, hol kezdődött, de arra emlékszem, hogy már óvodás korom óta foglalkoztatott a papság lehetősége. A szüleim dolgoztak, ezért a nagyszüleim neveltek. Velük jártam templomba is. Látni nem is igen láttam semmit, mert elég hátul ültünk, csak hallottam, hogy valami történik ott elöl. Később feltűntek számomra a ministránsok, akikről azt képzeltem, hogy amikor felnőnek, belőlük lesznek a papok. A pap bácsiról meg úgy véltem, rendszeresen feljár a mennybe Istennel találkozni, majd visszatérve megosztja az emberekkel a hallottakat. Arról pontos emlékem van, hogy az óvodában egyszer szabadon választott témaként én egy reverendás papot rajzoltam. Iskolásként azután ministráltam is, egyre jobban megszerettem az oltár körüli szolgálatot. Igazság szerint a faluban alig volt más szabadidős tevékenység, így amikor csak tehettem, mentem ministrálni. Vasárnaponként háromszor. Küzdöttünk a különféle tisztségekért, a felolvasásért stb. Meg is szerettem ottani papjainkat, akik hittanra, zenére is tanítottak. Otthonosságot teremtettek nekünk a plébánián. Voltak azért persze más alternatíváim is a pályaválasztást illetően: szerettem például a matematikát. De a papság végül erősebbnek bizonyult. Isten mindig is fontos volt számomra. Gyermekként persze még nem láttam a papságnak azt az oldalát, hogy az a szolgálatról szól. Így kerültem Gyulafehérvárra, ott érettségiztem a kisszemináriumban. Életkorommal együtt aztán változott a látásmódom is, de örömmel tölt el, hogy a papság utáni vágy a kezdetektől ott volt az életemben. E vágyamban megláttam Isten hívását, de mindig újra meg kellett fogalmaznom a helyemet, szerepemet. Voltak persze kétségeim is, de az alapvető meghívást mindig éreztem. A szentelés után három évet dolgoztam az erdélyi egyházmegyében, Jakubinyi György érsek mellett, titkárként. Sokat utaztam vele a bérmálásokra, így megismerhettem az egyházmegyét, az ottani papságot.

Mikor már papként a Társaságba léptél, tudatosan újra a novíciusmester(ek) keze alá rendelted magad. Milyen emlékeid vannak a képzés egyes szakaszairól? A jezsuita formáció hogyan készített fel a jelenlegi feladataidra?

Nagyon szép emlékeim vannak a noviciátusról. Mindig olyan helyekre jutottam, ahol megajándékozott lettem az adott szolgálat vagy közösség által. 2003 őszén hatan kezdtük el a noviciátust. Az addigi, mondhatni, sokkal egyénibb vagy „önállóbb” élet után megint egy közösség várt. Kicsit újra kellett kezdeni valamit, ami abból a szempontból nagyon jó volt, hogy segített a leállásban, az önismeretben. A legmeghatározóbb emlékem az, amikor bevezettük az ún. zarándok-probációt: mi voltunk az elsők, akik kettesével elindultunk minimális csomaggal, pénz, szállásszervezés nélkül, gyalogosan. Valamiért ez az úton levés leképezi az életemet, mert az élet is kiszolgáltatottság, másokra utaltság, és ez tesz fogékonnyá Isten jelenlétére, vezetésére. Egy társammal indultunk el Székesfehérvárról, Kaszap István sírjától Celldömölkig. Ő két nap múlva megbetegedett, hazament. Én úgy döntöttem, folytatom az utat egyedül is. Nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget, önmagam kipróbálását. S így élhettem át azokat a találkozásokat, melyek által megtapasztalhattam, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok, mennyire másoktól függök, s mennyire nem vagyok elég magamnak… Átéltem Isten vezetését is, a bizalom iskolája, próbája volt. Életre szóló tanulságokat szerezhettem: hogy ne adjam föl, ha el is értem a határaimig és emberileg már nincs tovább… De ha megteszek kínlódva még egy lépést, az mindig kisegít a szorult helyzetből. Megértettem ezáltal, hogy Loyolai Szent Ignác rendalapítónk – aki mindig zarándoknak nevezte magát – miből is merítette az erejét. A zarándokút érzékennyé tett, hogy keressem Isten jelenlétét, hol szólít meg, hol találkozhatom vele mélyebben. Ebből értettem meg azt is, hogy Jézus számára is fontos volt ez a tapasztalat, útjait járva ő is az Atyára hagyatkozott. A noviciátus végeztével Kanadába mentem képzésre, a lelkigyakorlat-kísérés és lelkivezetés témaköreiben. Igen kombinált képzés volt, a torontói egyetemmel összhangban. A sokszínűség villan fel emlékezetemben, hiszen a résztvevők több kontinensről érkeztek. Meghatározó tapasztalatom az volt, mikor először kísértem angol nyelven a harmincnapos lelkigyakorlatot. Nagyon tapasztalt szakemberek voltak ott a társaim: jezsuiták és világiak, más egyházi felekezetből valók is. Jó volt látni a nyitottságukat, a rákészültségüket és a bizonytalanságukat is, amikor nem tudták, hogyan tovább.

Később jött a harmadik probáció...

Még előtte ismét a noviciátusba kerültem egy évre, mert fél évvel hamarabb fejeztem be azt egy kanadai lelkipásztori munka miatt. Az ott élő magyaroknak nagyböjti lelkigyakorlatokat tartottam. Az is új helyszín volt, ahol kissé megismerkedtem a magyar közösségekkel, a plébániai élettel, majd ennek köszönhetően, gondviselésszerűen, mint aki nem járta ki az iskolát, az Úr visszahozott a noviciátusba. Nemes Ödön novíciusmester segítőjeként, ezúttal már a másik oldalról. Tanítva tanultam, mert miközben felkészültem az egyes témákra, amelyeket Ödön atya rám bízott, magam is jobban bevezetődtem a jezsuita életbe. Jó volt Ödön atyával együtt keresni utakat, átgondolni a képzés módozatait. Aztán Dobogókőre kerültem. Itt a lelkigyakorlat-kísérésben tettem szert szép tapasztalatokra. Tavaly fejeztem be a harmadik probációt Dublinban. Jó volt megint reflektálni az eltelt időszakra, újra kicsit amolyan noviciátusi közegben. Több időnk volt az imára, az elmélyülésre, olvasásra. Meghatározó volt számomra a mesterek nagylelkűsége, szabadsága, szívügyük arra nézve, hogy a legjobbat hozzák ki a képzésünkből. A legfontosabb élményem mégis a nepáli két hónap gyakorlat volt. Teréz anya nővéreivel dolgoztam egy állami fenntartású idősek otthonában, ahol az ott élő harmincöt ember mind hindu vallású volt. Megérintett a nővérek odaadása, ahogy az utolsó munkát is elvégezték. Önkéntesként segítettem ott másokkal együtt. Takarítottunk, az étkeztetésben, mosogatásban segítettünk. Sokat mostam, mindent kézzel, nagy pokrócokat, ágyneműhuzatokat. Kemény munka volt, de arra gondoltam közben, milyen jó is ez, az eltelt idő minden salakját így csavarhatom ki magamból... Mi is ki vagyunk téve az elhasználódásnak. Megismerkedtem a buddhizmussal is: az ország lakosságának 18-20 százaléka tartozik ide. Szabadidőmben fölkerestem a környék buddhista kolostorait, szentélyeit, érdekelt, miért is lesznek ők szerzetesek, mi vonzza őket az elköteleződésben, milyen a spiritualitásuk. És persze, hogy Krisztus hogyan van jelen ezekben a vallási közegekben, hol találom meg Őt. Ez is nagyon mélyen megérintett. Nepálban én is átélhettem: többet kapunk, mint amennyit adhatunk. Befogadtak, odafigyeltek, szerettek, ez megerősítő és igen mély élmény volt. Az összetartozás fontos nekik, ebből nem vonhattam ki magam én sem, és nagyon jó is volt osztozni a boldogságukban. Boldogok, pedig szegény társadalomban élnek. Láttam, hogy Isten mennyire szeretheti őket. Talán az jelzi ezeknek az élményeknek az erejét, hogy amikor visszatértem Dublinba, egy hétig nem csomagoltam ki. Már minden komfort rendelkezésemre állt, de a nepálinál sokkal hidegebb közegbe kerültem, ezért volt nehéz az odaérkezés.

Beszélgessünk a dobogókői lelkipásztorkodásról! Miért szeretik a családok ennyire az itteni miséket?

A papság nekem azt is jelenti, hogy teret adunk az embereknek, hogy közel lehessünk Istenhez és egymáshoz. A szentmisében például megnyílik a tér, hogy mind együtt legyünk egyfajta közvetlenségben, családias közegben. Ahogy itt Dobogókőn ünnepelünk, kissé eltér a szokásostól, hogy segítse az emberek tudatosabb kapcsolódását a történésekhez. Az oltárt egész alacsonyra is tehetjük – ez a lelkigyakorlatos szokásokból alakult így – és középre, amit körülveszünk. Merünk olyan formabontó elemeket használni, amelyek nem ellentétesek a liturgikus előírásokkal, mégis jobban elősegítik azt, hogy a résztvevők új módon kapcsolódhassanak a mise titkaiba. Az idejárók három körből kerülnek ki. Vannak, akik szinte minden vasárnap itt vannak a környékről vagy a fővárosból; vannak, akik időnként, jeles alkalmakon jönnek; és vannak, akik egy kirándulás miatt jönnek a hegyre, és betérnek a szentmisére is. A visszajelzések a családias légkörről, a személyességről szólnak, miközben megélhetjük az egységet.

A lelki kísérés, lelki vezetés hagyományos papi munkának tűnik a szemünkben. Ugyanakkor tapasztaljuk, hogy nem igazán ért mindenki hozzá. Hogyan lehet valakit kiképezni jó lelkivezetővé?

Hivatás nélkül sem a papság, sem a tanítás, sem a gyógyítás nem sajátítható el. Senkit nem lehet megtanítani rájuk, ha nincs meg benne az erre való fogékonyság és készség. Így amikor lelki kísérésre/vezetésre képezünk embereket, nem teszünk mást, mint a bennük lévő csírát segítjük kibontakozni. Az erre a szolgálatra hivatottaknak eszközöket próbálunk nyújtani a már meglévő képességeik kibontakozásához. Ez a tudás nem adható át úgy, mint egy szakma. Nem is akkreditáljuk a képzést, nem szerezhető meg végzettségként valamelyik egyetemen. Jó, ha megtaláljuk azokat, akiket Isten erre hívott, akik megkapták az odahallgatás karizmáját, akik képesek odaülni mások mellé, hogy segítsék őket kapcsolatba kerülni Istennel. A lelkivezetésről éppolyan eltérő módon gondolkodunk, mint a lelkigyakorlatokról is. A lelkivezetés nem közvetlen vezetés, mégis jelen van ott egy vezető. Kísérő vagy vezető? A kettő összetartozik. Van, mikor vezetni kell, hiszen már egy kérdés fölvetésével is vezetek, de nem adok tanácsokat, nem szabom meg, mit tegyen az illető. Hiszem, hogy Isten lelke vezeti a lelkigyakorlatozót, s csak azt igyekszem elősegíteni, hogy kapcsolatba kerüljenek. Általában a megoldás kulcsa ott van az emberekben, mégis kívül keresik. Kísérőként figyelmünkkel abban segítünk, hogy megtalálják ezt a kulcsot. Azt gyakran megvalljuk, hogy keressük Istent, de gyakran elfelejtjük, hogy Neki is kapcsolata van velünk.

Pontosan mi az ILK [Ignáci Lelkiségi Központ], amelynek vezetője vagy?

Azzal a céllal jött létre, hogy a lelkiségünket segítse jobban művelni. Különböző területei vannak: segíteni a lelkigyakorlatok kultúráját kialakítani, továbbadni, kivinni a magyar egyházba. Ezért kellett elindítanunk a képzést, a lelkigyakorlat- kísérő, lelkivezető képzést. Szupervíziót biztosítunk, és szervezzük a szakmai tapasztalatok rendszeres átadását. Ide tartozik szorosan a lelkivezetés művelése, hiszen sokan keresnek ilyet. Mi, jezsuiták a létszám szűke miatt nem tudunk ennek az igénynek megfelelni, ugyanakkor nagyon sok jó képességű embert ismerünk, akiket meghívtunk erre a képzésre. A másik célkitűzés az volt, hogy rendtársainknak is segítsünk némileg meggyökerezni, s egyfajta folyamatosságot adni a lelkiségünkben: ezt szolgálják az évente rendezett lelkiségi műhelyek. Megint másik területe a könyvkiadás: az idevonatkozó irodalom kiadása, válogatása, fordítása. Mára ez beolvadt a Jezsuita Kiadó tevékenységébe, de továbbra is mi szoktuk javasolni a lelkiségi irodalmat kiadásra. Az ignáci lelkiség kultúráját műveljük alapjában, tehát tágabb térben kívánunk hozzáférést biztosítani az embereknek.

Hányan végezték el már a képzést?

A harmadik évfolyamnál tartunk. Az előző évfolyamokban tizenegyen, kilencen végeztek, most pedig tizennyolcan végzik. Nagy csoport, de igen ígéretes emberekből áll. Velük már ki fogunk lépni a Manrézából. A második, gyakorlati évüket már más terepeken fogjuk megszervezni: Bakonybélben a bencéseknél, Szombathelyen, Szegeden a ferenceseknél, Kolozsváron, Püspökszentlászlón, Csobánkán, a segítő nővéreknél. Ez volt a célunk: a Manréza képzési központ, ahol ugyan vannak lelkigyakorlatok, de tegyük minél többek számára elérhetővé a személyesen kísért lelkigyakorlatokat, azt a típust, amely egészen Ignácig, a gyökerekig nyúlik vissza.