Patsch Ferenc SJ: A vallások szimbolikus megközelítése

Vajon a kereszténység csakugyan birtokában van a teljes igazságnak? Sokak szemében tűrhetetlen arroganciának hangzik a hívő keresztények azon kijelentése, miszerint ők maradéktalanul megkapták és birtokolják a „kinyilatkoztatás teljességét”.

mMai demokratikus gondolkodásunk csakugyan nehezen barátkozik az ilyen abszolutisztikus igényekkel. Korunk embere számára mindez inkább súlyos elbizakodottságnak és beképzeltségnek tűnik: akkor hát ti képtelenek vagytok mások igazságaiból tanulni is! Botránykő ez, amely végső soron inkább megnehezíti, semmint megkönnyíti a Jézus Krisztus és egyháza által hirdetett örömhír befogadását. Hogyan lehet mégis megőrizni a kereszténység igényét a feltétlen igazságra, egyúttal azonban nem elveszíteni a nyitottságunkat a nem keresztény vallások iránt, elismerve és értékelve mindazt a jót, ami bennük található? Az amerikai bíboros, Avery Dulles (1918–2008) vallásokkal kapcsolatos teológiai nézetei útmutatóul szolgálhatnak számunkra ebben a fontos kérdésben.

AVERY DULLES: EGY HALADÓ-KONZERVATÍV JEZSUITA

II. János Pál pápa nem arról volt híres, hogy „liberális” teológusokat emeljen bíborosi rangra. Nyilvánvalóan semmiféle kétség nem férhetett hát Avery Dulles igazhitűségéhez, hiszen 2001-ben megkapta a pápától ezt az elismerést. Valójában a New York-i jezsuita hittudós inkább „konzervatív” hírében állt (ami mindannyiunk feladata volna, legalábbis a szó eredeti értelmében: megőrizni/conservare a hitletéteményt!). Mégis – és ebben áll a teológus valódi nagysága – sikerült új fényben láttatnia a hagyományos doktrínát; egyebek között a vallásokkal kapcsolatban is.

Talán nem meglepő: Dulles-t nagyszerű gondolati eredményeihez pályájának indulása is nagyban hozzásegítette. Előkelő protestáns családban született (apja, John Foster Dulles, az USA későbbi államtitkára, akiről Washington egyik repülőterét is elnevezték). Elképzelhető, mekkora felháborodást keltett, milyen családi botrányt okozott, amikor az ígéretes tehetségű Avery – 22 éves korában, a Harvard egyetem végzős diákjaként – katolikus hitre tért. Hát még az, hogy – rövid haditengerészeti szolgálat után – szerzetesi hivatást érzett magában és belépett a Jézus Társaságába! A jezsuita kiképzésben – a rend hagyományainak megfelelően – több helyütt részesült: az Egyesült Államokban, Németországban és Rómában, ami jó alapot biztosított számára, hogy később – voltaképpen egész életében – teológiai oktatóként tevékenykedjen. Legalább meghívott előadóként számos európai (Oxford, Leuven, Róma) és amerikai egyetemen (Princeton, Boston College, Yale stb.) működött, nyugdíjas éveit pedig az Amerikai Katolikus Egyetem (The Catholic University of America) professzor emeritusaként töltötte – mivel nem volt püspök, hanem teológus-bíboros –, fáradhatatlan tudományos munkával. Máig sokan emlékeznek előzékeny segítőkészségére, idős korára is megőrzött kivételes szellemi képességeire, és arra, milyen épületes türelemmel viselte az elhatalmasodó Parkinson-kórral járó testi-lelki szenvedéseket.

Dulles teológiához való hozzájárulása találóan összefoglalható azzal, hogy általában őt tekintik a „modellek teológusának”.

MODELLEK A TEOLÓGIÁBAN?

A „nagy ötlet”, amely Dulles-t kreatív teológussá tette, az úgynevezett „modellek” alkalmazása a teológiában. A modell – egyszerűen szólva – olyan egységesítő eszme vagy alapgondolat, amely köré egy egész gondolati rendszer szerveződik. Amiként a természettudományokban is beszélhetünk paradigmákról (ilyen volt például az arisztotelészi természetfilozófia, a newtoni mechanikus fizika, valamint az einsteini relativitáselmélet modellje), ugyanígy a teológián belül is megfigyelhetők bizonyos alapirányultságok, melyek együttesen jellemeznek egy adott teológiai gondolkodásmódot, s amelyek alapján a teológusok kategorizálhatók is. A természettudományokkal szembeni szembeötlő különbség legfeljebb annyi, hogy míg a paradigmák a tapasztalati tudományokban fokozatosan kiszorítják egymást az igazság felderítésének útján előrenyomulva (a ptolemaioszi modellt például fokozatosan felváltotta a kopernikuszi–galilei féle kozmológia), a humántudományokon belül – melyek közé bizonyos szempontból a teológia is tartozik – a különböző iskolák egyidejűleg is létezhetnek, hiszen más és más szempontból írják le (de sohasem merítik ki) ugyanazt a titokzatos és komplex valóságot.

A teológiai modellek ebben az értelemben – Dulles sikerült hasonlatával – a szatócsmester próbababájához hasonlítanak. Annyiban hasznosak, amíg egy elnagyolt, körülbelüli konfekció legyártására van szükség; ám sohasem illenek pontosan arra, akire e mértéket ráhúzzák. A teológiai megközelítések típusai vagy modelljei sem pontosan „passzolnak” az egyes teológusokra – a paradigma vagy tipológia ezért nem tekinthető méretre szabott terméknek –; pontosításra szorul, hogy jól illeszkedjék az egyes teológusok sajátos „alkati adottságaihoz” („nagyságához”, „súlyához”, „stílusához”). A modell, bár elnagyolt, mégis jellemző, ezért segítséget jelent, hogy jobban megértsük az egyes teológiai rendszerek működését. Dulles – mielőtt a saját megoldásával hozakodna elő – ötféle modellt különböztet meg a kinyilatkoztatást értelmező kortárs teológiában. Vegyük most röviden számba ezeket, mindenekelőtt a nem bibliai vallásokkal való kapcsolatuk szempontjából.

DULLES MODELLJEI ÉS A VALLÁSOK

A mai teológiában megfigyelhető első modell értelmében a keresztény hitet mindenekelőtt szóban megfogalmazott és áthagyományozott igazságok összefüggő rendszereként kell tekinteni. Eszerint Isten voltaképpeni kinyilatkoztatását igaz kijelentések tartalmazzák, amelyeket a hívő embernek szükséges (és elégséges) ismernie ahhoz, hogy üdvösségre jusson. Minden elsősorban a logikus gondolkodáson múlik: Isten egyedül a keresztényeknek nyilatkoztatta ki magát, ezért – tekintettel arra, hogy ő nem téved, és mindig igazat mond – isteni tekintélye alapján hinnünk kell a szavának. E logika segítségével – a modell képviselői szerint – megkonstruálható a katolikus hitigazságok impozáns és minden ellentmondástól mentes épülete. Mivel pedig a nem bibliai vallások kívül állnak ezen a rendszeren, nincs közük Istenhez: legjobb esetben is csak eleve kudarcra ítélt emberi próbálkozásoknak tekinthetők a hozzá való felemelkedéshez. Ez a modell hivatalos álláspontnak számított a katolikus egyházban nagyjából a 20. század közepéig (újskolasztika), mára azonban kevesen képviselik. Annál érdekesebb viszont, hogy a modell külsőre teljes hasonlóságot mutat az újprotestáns biblicistafundamentalista teológia számos (főként amerikai) képviselőjével; akik ugyanilyen kérlelhetetlenül ellenségesek a vallásokkal szemben. Hiszen a Bibliában már leírt formában találjuk a kinyilatkoztatás minden egyes mondatát!

2. Ez igaz; ám a fő nehézség a fenti állásponttal kapcsolatban az, hogy mintha nem venné komolyan, hogy a kinyilatkoztatás a történelemben valósult meg. Éppen ennek a hiányosságnak a kiküszöbölésére tesz kísérletet Dulles második modellje, amely a kinyilatkoztatás (üdvösség-) történelmi jellegét hangsúlyozza. Hiszen a hit örök igazságai eredetileg nem a skolasztikus logika hideg és ellentmondást nem tűrő szillogizmusaiban fogalmazódtak meg, hanem a Biblia színes és élettel teli történeteiben, amelyek mindig a valóságos történelembe, egy kicsiny, kiválasztott csoport történetébe ágyazottak. E nézet képviselői (például Oscar Cullmann és Wolfhart Pannenberg) helyesen hangsúlyozzák, hogy Isten hozzánk intézett üzenete az (üdvösség-) történelemben zajlik, hiszen olyan emberek írták, akik megtapasztalták Isten működését a saját személyes életükben, ám mintha kissé túl szűkkeblűen viseltetnének azzal a sokmilliárd emberrel szemben, akik kívül éltek és élnek a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás körén.

3. A harmadik modell éppen ezt a csorbát igyekszik kiköszörülni. Szerinte Istent és az Ő működését nem szabad korlátozni a választott nép (a zsidóság, valamint az új választott nép: az egyház) történelmére, hiszen az mindenki életében jelenvaló. A kinyilatkoztatást Isten az emberi szív mélyébe írta: nemre, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül belső tapasztalatunk van róla. Hiszen nyilvánvalóan csakis Isten erejéből képes igaz életet élni bárki, aki követi lelkiismerete szavát, aki önzetlenül és segítőkészen áldozatot vállal másokért; még akkor is, ha nem tudja őt megnevezni! E modell szerint a nem bibliai vallások – bár nem mentesek a tévedésektől és torzulásoktól – hozzájárulhatnak, és minden valószínűség szerint nagyon is hozzájárulnak követőik erkölcsös életéhez, valamint a természetfelettivel való kapcsolatához. Az eszerint gondolkodó teológusok – például Karl Rahner – felidézik az egyház régi hagyományához tartozó „természetes” (vagy „transzcendentális”) kinyilatkoztatásról szóló tanítást (megkülönböztetve azt a bibliai, avagy „természetfeletti” kinyilatkoztatástól). Ez a modell tehát hajlamos nagyra értékelni a vallásokat, hiszen szerinte a kinyilatkoztatás bizonyos szempontból minden ember számára hozzáférhető – sőt, bár ritkán tudatosítják, elkerülhetetlenül adódik – a (transzcendentális) istentapasztalatban.

4. Ám mintha itt is elsikkadna egy fontos igazság! Tényleg olyan magától értetődő, hogy ennyi mindent megtudhatunk Istenről a „természetes eszünk”, az értelmünk segítségével? Ha valóban komolyan vesszük Isten istenségét, vajon nem azt kellene-e inkább mondanunk, hogy olyan radikálisan világfeletti, hogy az ember vajmi keveset mondhat róla egyedül a filozófia eszközeivel. Egyedül abba kapaszkodhat – vélik az úgynevezett dialektikus teológia (nagyrészt protestáns) képviselői (például Karl Barth és Rudolf Bultmann) –, hogy ő maga beszélt magáról a bibliai kinyilatkoztatásban. Mivel pedig a képességeink elégtelenek a megismeréséhez, inkább tartózkodnunk kellene a „túlságosan is emberi” fogalmaktól vele kapcsolatban. Egyetlen megoldás marad: hogy hittel forduljunk az egyetlen igaz kinyilatkoztatás transzcendens forrásához: a Bibliából megismert Isten önkinyilatkoztatásához, amely így (és egyedül így) kizárólagos érvényű és hiánytalan. Ebben a szemléletben a nem bibliai vallások bizony újra negatív fényben tűnnek fel! Csakhogy – vetik ellene más teológusok – magában a Bibliában is vannak olyan szövegek, amelyek egy nagyvonalúbb megközelítés irányában bátorítanak.

5. Dulles utolsó modelljének képviselői arra hívják fel a figyelmet, hogy az Ószövetség is számos nem izraelita „igazat” ismer (Ábel, Hénoch, Noé, Jób, Melkizedek, Sába királynője, Salamon), Pál apostol pedig maga is talált értéket a görög vallásosságban, amennyiben például méltatja a pogány költőket és filozófusokat, akik felismerték: „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). És ez még nem minden: e teológusok szerint a Biblia helyes értelmezéséhez újfajta tudatosságra van szükség: annak elismerésére, hogy a Szentírás maga is egy sajátos nyelven íródott, részben ezen meghatározott történelmi és kulturális körülmények terméke, s ez a hatás tükröződik minden egyes lapján. A kinyilatkoztatás értelmezésekor tehát nem árt figyelembe venni, hogy itt bizony két-háromezer éves, vagy akár ennél is régebbi szövegekről van szó, amelyeket ma nem szabad úgy értelmezni, hogy közben figyelmen kívül hagyjuk az eltelt időszak változásait, például a globális világ szegényei és gazdagjai közti botrányos különbségeket, a modern női emancipációs törekvéseket, valamint a de facto létező és felszámolhatatlannak látszó vallási pluralizmust. A sokféle modell képviselői közül vajon kinek van igaza?

DULLES MEGOLDÁSA: A VALLÁSOK SZIMBOLIKUS MEGKÖZELÍTÉSE

A teológia nem egydimenziós tudomány; s ez bizony nagy szerencse! Hiszen olyan komplex kérdésekre, mint hogy „Hogyan viszonyul egymáshoz a kinyilatkoztatás és a vallások?”, nem szabad (mert nem is lehet) egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Az igazság számos oldalról megközelíthető, anélkül, hogy képesek volnánk azt kimeríteni – s ez érvényes a kinyilatkoztatott igazságra is! Dulles legfőbb érdeme tehát talán éppen abban áll, hogy (újólag) rámutatott: a katolikus teológián (pontosabban: a kinyilatkoztatásról szóló dogmatikai traktátuson) belül nagyon is létezik legitim sokszínűség. A modellek ismertetése után a jezsuita teológus végül arra is kísérletet tett, hogy – az egyes modellek előnyeit megőrizni igyekezve – saját elméletével felülmúlja a közöttük lévő feszültségeket. Javaslatát „szimbolikus” megközelítésnek nevezte.

Aki a kinyilatkoztatást – Dulles nyomán – szimbolikus értelmezésben közelíti, az egyszerre lesz képes a más vallások iránti nyitottság és tulajdon önazonossága megőrzésére is. Egyrészt nyilvánvalóan nem lehet egyetérteni azzal, hogy „Krisna Úr” és „Buddha Úr” ugyanaz az isteni Úr, akit a keresztények imádnak, legfeljebb csak más szimbólumok alá rejtve. „Egy az urunk, Jézus Krisztus” (vö. 1Kor 8,6) – olvassuk az Írásban; a keresztény kinyilatkoztatáshoz (és hitvalláshoz) való hűség tehát minden kétséget kizáróan nem enged meg egy ilyenfajta relativizmust! Másrészt viszont nem kell elzárkóznunk attól az értelmezéstől sem (hiszen a Logosz teológia legalábbis Szent Jusztinosz vértanúig visszamenő, ősrégi hagyományra nyúlik vissza), miszerint az örökkévaló Logosz a miénktől különböző vallási szimbólumokon keresztül más népeknek is kinyilváníthatja magát. „Keresztény alapon mondható” tehát – szögezi le Dulles –, „hogy a Jézusban megjelenő isteni személy még nem merül ki abban az egy történelmi megjelenésben. Más vallások szimbólumai és mítoszai is mutathatnak arra, akit a keresztények a Krisztusnak ismernek el” (A kinyilatkoztatás modelljei, 223–224. p.). Ő az „élő és megtestesült szimbólum”, aki egyedül képes „beteljesít[en]i [mind]azt, ami helyes, és bírálattal illet[n]i [mind]azt, ami hibás bármelyik vallásban, a kereszténységet is beleértve” (Ibidem, 224. p.). Ő tehát az a norma, akinek mindannyian alá vagyunk vetve – nincs kivétel! Az öntudatos és nyitott párbeszéd elől azonban Dulles szerint sem szabad elzárkózni. Két ok miatt sem. Egyrészt azért, mert ha kitesszük magunkat annak a fenyegetésnek, hogy szóba elegyedjünk más hitek és vallási hagyományok követőivel, okkal remélhetjük, hogy e más kinyilatkoztató szimbólumok fényében Jézus Krisztus egyetemes és időtálló jelentősége még inkább nyilvánvalóvá válik; másrészt pedig a Krisztus-szimbólum (amely Isten legmagasabbrendű és végérvényes ön-kinyilvánítása) jelentőségét már most is csak akkor tudjuk megfelelően értékelni, ha számos egyéb szimbólummal összevetve tekintjük azt – beleértve a nem bibliai vallások szimbólumait is (vö. Ibidem, 225. p.).

Eszerint a keresztény kinyilatkoztatás nem fogyatékos abban az értelemben, hogy Jézus Krisztuson kívül bárki más megváltó érkezésére kellene még várnunk: a szeretet evangéliuma meghaladhatatlan. Ám ennek jobb megértéséhez nagyon is másokra szorulunk.

IRODALOM:
• DULLES, AVERY: Az egyház modelljei. Budapest, 2003, Vigilia. (az amerikai eredeti: 1974.)
• DULLES, AVERY: A kinyilatkoztatás modelljei. Budapest, 2005, Vigilia (az amerikai eredeti: 1983.), különösen: 205–225. p.
• DUPUIS, JACQUES: Toward a Christian Theology of Religious Pluralism. New York, 1997 Maryknoll – Orbis Books.
 • FITZGERALD, MICHAEL L.: A Theological Reflection on Interreligious Dialogue. In: Becker, Karl J. – Morali, Ilaria (szerk.): Catholic Engagement with World Religions. New York, 2010, Maryknoll – Orbis Books, 383–394. p.