Nagypál Szabolcs: Jacques Dupuis és a vallások teológiája

A belga jezsuita, Jacques Dupuis (1923–2004) harminchat esztendőt élt Indiában, és ottani találkozása a hinduizmussal, valamint más ázsiai vallásokkal alapvetően meghatározta teológiai gondolkodását. A hittudomány általa művelt területét a vallások teológiájának nevezzük. Ez a rendszeres teológia alapvető hittani részéhez tartozik; és annak keresztény teológiai megértésére és megfogalmazására tör, hogy a többi (világ) vallás hogyan illeszkedik Isten teremtő és gondviselő tervébe (ha egyáltalán); és hogy az üdvösséghez milyen a viszonya e vallásoknak, illetve az őket követő embereknek.

A KORTÁRS TEOLÓGUS NEHÉZSÉGEI

Noha nyilvánvalóan a keresztény teológia egyik – ha nem „a” – legfontosabb területe a vallásközi párbeszéd a huszonegyedik században, a sajátos kihívást az jelenti az ehelyütt tájékozódni és a hittársainak is tájékozódást nyújtani szándékozó teológusnak, hogy az e kérdéskörrel kapcsolatos összes dogmatikai hittételt és állítást a kizárólagosságtudat szellemében fogalmazták meg az egyháztörténetben, vagyis egy ma már eléggé elavultnak tekinthető szellemtudományi és bölcseleti nyelvezetben.

A felelős keresztény gondolkodóknak (újra) ki kell tehát fejteniük a kornak megfelelő bölcseleti-bölcsészeti nyelvezetben a cölöpként már egyszer levert tanításokat és tantételeket; ugyanakkor a kor vallásközi párbeszédes tapasztalatának megfelelően végre kell hajtaniuk a többi vallás elmélyült, értő és méltányló átértékelését is. A merevség és a viszonylagosság között keresi a középutat a jövő egyházi tanítását megalapozni kívánó teológus; tudván, hogy a nyitottság nem kell, hogy föltétlenül egybemosást jelentsen, és a szilárd elkötelezettségnek sem kell elzárkózássá fajulnia.

A vallások teológiájának sodrására és lendületére tekintve átmeneti korban élünk tehát, és a teológiai útkeresések, óvatos vagy kevésbé óvatos tapogatódzások nem mindig ragadják meg elsőre (és sokszor sokadszorra sem) a helyes irányt vagy a követendő gondolkodási mintázatokat. Amikor Dupuis főműve, A vallási sokszínűség keresztény teológiája felé című kötet megjelent az 1997-es esztendőben, kísérleti állításai és iránymutatásai sokakat megleptek, különböző merész megfogalmazásai egészen nagy hullámokat csaptak, csúcspontjukat (vagy mélypontjukat) talán a Hittani Kongregáció szigorú vizsgálatában érve el.

A VALLÁSI SOKSZÍNŰSÉG TEOLÓGIÁJA

A nagy összefoglaló mű nagyrészt a szerző azelőtti, az 1991-es esztendőben megjelent könyvében (Jézus Krisztus a világvallások találkozási pontján) fölvázolt meglátásokat viszi tovább. A vallások teológiája helyett a ’vallási sokszínűség teológiájáról’ beszélt, ezzel is jelezve azt, hogy a kizárólagosságra, a megengedésre vagy az egyenrangúságra építő teológiai keretek többé már nem elegendőek a jelenségek korszerű és összetett megragadására.

Hasonlóképpen, úgy döntött, hogy a maga részéről nem az Istent, Jézus Krisztust, a Szentlelket vagy az Egyházat a középpontba helyező megoldási kísérleteket engedi érvényesülni. Ő a szentháromság-központú elképzelést vallotta magáénak, amely – a nézete szerint – tulajdonképpen egyesíti a többi elképzelést is. Isten „két keze”, vagyis a Szentlélek és az Ige (Jézus Krisztus) ugyanazon egyetlen üdvtörténeti folyamat hatóerői: az egyetemes Krisztust Dupuis nem engedte elválasztani a Szentlélektől, aki ott fúj, ahol akar (természetesen a keresztény életvilág határain túl is).

A szerző a többi vallást is igyekezett valamiképpen elhelyezni Isten üdvtervében, és más hagyományok történetének is az üdvösséggel kapcsolatos jelentőséget adni. Meglátása szerint az emberiség elég sokat veszíthet azzal, amennyiben valamilyen okból nem sikerül az évezredes vallási tapasztalatokat építő módon párbeszédbe hoznia, és ezáltal a vallások közeledése megakad vagy elhalasztódik.

Amikor a vallások közeledéséről beszél, akkor ezt nem föltétlenül egy jövőbéli történeti eseményként kell fölfognunk (hiszen ez fölvetné akár az egybemosás veszélyét is); hanem inkább – az isteni misztika titkos ütemére járva – arról van szó, hogy a vallások a létezésük értelmének irányait Istenbe vetik, Őrá mutatnak, és Őbenne találkoznak majd.

Vajon azt jelentené mindez, hogy a keresztény vallás az isteni színjátéknak csak az egyik szereplője – és miért ne lenne a legfontosabb, a főszereplője? illetve, miért ne gondolhatná ezt magáról minden egyes más vallás is? –, és egy általunk (még) nem látott módon e szerepek adják ki majdan az isteni drámát?

A SZÖVETSÉGKÖTÉSEK AZ ÜDVTÖRTÉNETBEN

Az üdvtörténeti ívben – a zsidó teológiához nagyon hasonlóan egyébként – Dupuis a Noéval történt szövetségkötésbe kapcsolja a többi vallást, és igazából a különböző világi jellegű nemzeti hagyományokat is. Ahogy Jézus Krisztus életműve sem törli el, hanem beteljesíti az Ábrahámmal és Mózessel hajdan kötött szövetséget; úgy a Noéval megkötött egyetemes szövetség sem vesztette el érvényét a későbbiekkel. Dupuis e szövetségben (ősszövetség?) látja megalapozva minden egyes emberi személy üdvösségét.

Az üdvösségtan és a történelemteológia megkülönböztet általános és különös üdvtörténetet. Az általános üdvtörténet Isten egész történetét felöleli az emberiséggel, amelynek keretében következetesen érvényesíti az egyetemes üdvözítő akaratát. A különös üdvtörténet pedig a sajátosan a kereszténységre jellemző üdveseményeket foglalja magában, amelyek által – Jézus Krisztus személye köré rendeződve – Isten egyszer s mindenkorra az üdvösség magával ragadó erőterébe helyezi az egész emberiséget.

Dupuis előremutató javaslata nemcsak az, hogy más vallások hagyományait nyilvánvaló és magától értetődő módon kezdjük el az általános üdvtörténet részeként kezelni; hanem ezenfölül még az is, hogy ezek egyes elemeit tekintsük egyenesen a különös üdvtörténet alkotórészeinek is – természetesen bölcsességi és lelkiségi megkülönböztetést alkalmazva közöttük, vagyis gondosan és egyenként mérlegelve az isteni közbeavatkozás jeleit.

MINŐSÉGI TELJESSÉG, TÖBBFÉLE ÖSVÉNY

Míg a keresztény kinyilatkoztatás – tantételi rangon kihirdetve – teljes és tökéletes; a más vallásokban föllelhető „kinyilatkoztatások”, isteni megnyilatkozások e jellemzőkkel ugyan nem rendelkeznek, de attól még éppannyira valóságosak (lehetnek). A teológia további föladata – amelyet Dupuis csak beharangoz, és okosan a következő nemzedékekre hagy –, hogy kidolgozza annak megértését, hogy más vallások szent iratai és más hagyományai milyen módon és mértékben vesznek részt az isteni Ige fölhangzásában.

Ráadásul nemcsak a vallási késztermékek, az eredmények és a gyümölcsök hordozhatják Isten mindig folytatódó párbeszédét a világgal, hanem az egyes vallásos emberek, különösen is a szentek, bölcsek, tanítók vallási tapasztalatai, amelyeket a Szentlélek nemigen hagy(hat) figyelmen kívül.

A keresztény kinyilatkoztatás Dupuis szerint „minőségileg teljes” és tökéletes, ez azonban semmiképpen sem akadálya annak, hogy más hagyományokban (párhuzamosan) szintén zajoljék Isten önközlése. E meglátásait Dupuis nem csupán az egyistenhívő vallásokra érti, hanem a nagy keleti hagyományokra is, amelyek törekvéseik szerint szintén a lét végső titkát vetítik előre és kívánják mind jobban megközelíteni.

ISTEN ORSZÁGA MINT KÖZÉPPONT

Az egyházat középpontba állító szemlélet általa kívánatosnak vélt meghaladására Jacques Dupuis Isten országát (illetve a királyságát vagy az uralmát) emelte gondolkodása középpontjába. Ennek keretében Jézus Krisztus egyediségét úgy értelmezte, hogy az ő megváltói tette jelenti az Istenhez vezető út kiemelt csatornáját, amely azonban – reményei szerint egyre fokozódó mértékben – kapcsolatban áll az üdvösség más (mellék)ösvényeivel is.

Az ’üdvösség’ alatt itt érdemes az élet teljességét, az emberi személy egészlegességét, az önmegvalósítást és a dolgok egységben látását is érteni. Amennyiben pedig ekképpen fogalmazza meg a vallások célját, akkor azt is mondja, hogy ez nem minden vallásban más és más, hanem a vallások különböző ösvények egy közös végzet és cél felé.

Az országot középpontba helyező szemlélet szerint Isten országa nemcsak az Egyházat, hanem a kereszténységet is túlnövi, és más vallások követői is részt vesznek (vagy legalábbis vehetnek) Isten uralmában. Annak adott esetben akár a tagjaivá és az építőivé is vál(hat)nak, amennyiben az Ország értékeit élik és valósítják meg az életükben; hiszen vallásaikban is – amelyek Dupuis szerint akár az üdvösség helyettesítő közvetítői is lehetnek – jelen vannak bizonyos természetfölötti, kegyelemmel betöltött elemek.

Végezetül, mindez fölmérhetetlen következményekkel jár a vallásközi párbeszédre, hiszen e fölfogás szerint olyan felek vesznek abban részt, akik már most közösségben vannak egymással, mint Isten országának tagjai, és a célkitűzésük pontosan e közösség megszilárdítása és minél teljesebb megélése.

IRODALOM:
• DUPUIS, JACQUES: Jesus Christ at the Encounter of World Religions. Maryknoll (New York), 1991, Orbis Books.
• DUPUIS, JACQUES: Toward a Christian Theology of Religious Pluralism. Maryknoll (New York), 1997, Orbis Books.
• KÄRKKÄINEN, VELI-MATTI: An Introduction to the Theology of Religions: Biblical, Historical and Contemporary Perspectives. Downers Grove (Illinois), 2003, InterVarsity Press (IVP).
• LOSONCZI PÉTER – XERAVITS GÉZA (szerk.): Vita és párbeszéd: A monoteista hagyomány történeti perspektívában. Budapest, 2004, Goldziher Intézet – L’Harmattan Kiadó.
• LOSONCZI PÉTER – XERAVITS GÉZA (szerk.): Reflecting Diversity: Historical and Thematical Perspectives in the Jewish and Christian Tradition. Bécs–Berlin, 2007, LIT Verlag.
• (Az írást az idén fiatalon elhunyt nagyszerű vallásbölcselő, Losonczi Péter emlékének ajánljuk.)