Szénási Zoltán: Mikor elhagyatnak mindenek

Tekinthetjük-e a műalkotást mint beszédtettet a „jóvátehetetlen jóvátételének”? – A magyar irodalom nagyjait hívjuk segítségül a kérdés megválaszolására.

nNietzsche mondása („Isten halott”) azért válhatott oly nevezetessé, mivel a modernség egyik meghatározó világtapasztalatát öntötte szavakba. A német filozófus lesújtó véleménye a kereszténységről közismert, mégis érdemes egy pillantást vetni a nevezetes mondat szövegkörnyezetére. A vidám tudomány című írásban szerepel egy történet az „esztelen emberről”, aki fényes nappal lámpást gyújt, kimegy a piacra, ahol a gúnyolódók gyűrűjében Istent keresi. „Hová tűnt Isten? – rivallta ‒, megmondom nektek! Mi megöltük őt – ti és én! Mindannyian gyilkosai vagyunk. […] Isten halott! Isten halott marad! És mi öltük meg őt!” Nietzsche szövege nem mentes a blaszfémiától, okkal lehetne olvasni az istenkereső ember gúnyos paródiájaként is, nem feledve persze Szent Pál tanítását, aki szerint a megfeszített Krisztus a pogányok számára balgaság (1Kor 1,23), s ez esetben a pogányon van a hangsúly. Nietzsche kritikája azonban nem korlátozódik pusztán erre, az „esztelen ember” kétségbeesett kérdései a következő világkorszak alapvető kondíciójára ‒ miként Heidegger fogalmaz 1943-ban –, „az érzékfeletti, kötelező érvényű világ hiányára” világítanak rá: „Ki adta nekünk a szivacsot, hogy az egész horizontot eltöröljük vele? Mit tettünk, amikor eloldoztuk ezt a Földet a Napjától? […] Létezik-e még Fent és Lent? Nem valami véghetetlen Semmiben tévelygünk?” De nem az hiányozhat-e igazán, ami már egyszer a miénk volt? Nem annak a hiányát érezzük-e sokszor kétségbeejtően fájdalmasan, akivel valamikor élő kapcsolatunk volt, akivel valamilyen módon együtt voltunk? Bár Nietzsche egyetemesebb érvényű kritikáját adja az európai gondolkodásnak, mégis úgy vélem, az Isten hiányát igazán csak a hívő képes átélni, s vannak személyes válsághelyzetek vagy történelmi szituációk, melyekben az Isten-hiány különös erővel törhet rá az emberre.

***

1917-ben a rendőrség elkobozta a Nyugat folyóirat az évi március 1-i számát Babits Mihály Fortissimo című verse miatt, s a költő ellen az akkor érvényes törvényekre hivatkozva „vallás elleni vétség” miatt büntetőeljárást indítottak. A háború negyedik évében elemi erővel tört fel a költőből az elkeseredettség, s már a háborúellenes költemény nyitó soraiból nyilvánvaló Nietzsche hatása:

„Haragszik és dúl-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen
– ki költi őt föl, emberek?”

A Fortissimo kérdéseit rokoníthatnánk akár a nietzschei történet piacán gúnyolódó hitetlenek beszédével is, a Babits-vers beszélőjének motivációja azonban éppen ellentétes azokéval. Az eljárás megindítása után Babits egy védőiratot készített, melyben az istenkáromlás vádjával szemben védte a verset és önmagát. Bibliai szöveghelyekre, Jeremiás siralmaira, a XXII. zsoltárra s a kereszten szenvedő Krisztus elhagyatottságára hivatkozott, a magyar és világirodalmi tradíciót idézte önigazolásul. Szempontunkból legfontosabb megállapítása most mégis ez: „A világháború halmozott és véget érni nem akaró szörnyűségei éppen a hivő lélekben okoznak nagy megrendülést; az ateista, kinek számára a Gondviselés semmit sem jelent, nem érezheti annyira lehetetlennek, borzasztónak a dolgot, nem annyira egész világképét romba dőltnek vagy megingottnak, mint a hivő. Éppen a hivő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: Hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása; és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így.” (Istenkáromlás)

Babits világlátásában az első világháború fordulatot hozott, az Istentől elhagyott világ látomása azonban tovább nyomasztotta. A 30-as évek elején megjelent utópiájában, az Elza pilótában az örök harc világát rajzolta meg. Regényét ezekkel a mondatokkal zárja: „Megvalósulhat az örök harc világa is, rövidebb idő alatt, mintsem hinnők. De ez a könyv nem jóslat, hanem intés. És van egy nagy különbség a mi földünk és a regényben leírt planéta közt. A regény kihagyja az Istent. Az örök harc földjét nem az Isten teremtette. S talán azon a földön, melyet az Isten teremtett, nem történhetnek ilyen dolgok. […] De az is lehet, hogy magunkra hagy bennünket, s tűri még azt is, hogy szolgái is a harc szolgálatába lépjenek. Az Isten türelmes. Nem küld villámokat. Sőt én azt hiszem: az olyan világból, ahol nem törődnek vele: el is tűnik az Isten.”