Előző cikk Következő cikk

Kemenes Tamás: A hely és a hajléktalan

 „Útközben valaki így szólt hozzá: »Követlek téged, bárhova mégy«. Jézus azonban figyelmeztette: »A rókáknak odújuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét«.” (Lk 9,57–58)

aA hajléktalanság problémájára adott – helyi vagy országos szinten megfogalmazódó – hivatalos-közpolitikai válaszok forrása lényegében mindmáig az utcán élők „engedetlensége”, célja pedig a többségi társadalom, a „normális emberek” védelme, valamint (ezzel összefüggésben) a közterek, utcák, aluljárók tisztán tartása – netán „visszafoglalása”. Ezt már csak azért is fontos kimondani, mert az efféle hivatalos intézkedések „logikái” – megjárva a médiát – erőteljesen befolyásolják, olykor alapvetően meghatározzák a hajléktalanságról, hajléktalan emberekről alkotott képünket, ezen keresztül pedig egyéni cselekvésünknek is irányt (vagy épp gátat) szabnak. Az „engedetlenség” logikáját következetesen képviselők szerint az utcákon, tereken tanyázó hajléktalanok valójában nem akarnak változtatni a helyzetükön; megtehetnék tehát, de nem teszik – helyette bomlasztó, hangulatromboló elemekként tűnnek fel, és így végső soron rendészeti problémát jelentenek.

Mások a jelenlegi gazdasági struktúrákat, az alkalmatlan szociálpolitikát, lakáspolitikát okolják a helyzetért, netán a társadalom, az emberiesség hanyatlásának egyik leglátványosabb bizonyítékát látják az életüket nyilvános terekben élő (és gyakran a nyílt utcán meghaló) fedélnélküliekben. Ferenc pápa Evangelii Gaudium című apostoli buzdításának néhány mondata mindenesetre nagyon ide kívánkozik:

Ahogyan a ’Ne ölj!’ parancsolat világos határt szab az emberi élet értékének biztosítására, úgy ma ki kell jelentenünk: ’Nemet mondunk a kirekesztésen és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra.’ Ez a gazdaság öl. Miként lehetséges, hogy nem hír, ha egy hajléktalan öregember megfagy az utcán; ellenben hírértékű, ha két pontot esett a tőzsde?

A hajléktalanokat gyakorlatilag napi szinten megalázó, kifejezetten „hajléktalanítás” céljából létrehozott/átalakított utcabútorok – pl. karfákkal ellátott, fekvésre alkalmatlanná tett padok –, legömbölyített elemekből újjáépített aluljáróbelsők és különféle kerítések ma már mindennaposnak mondhatók. Ugyanakkor a hajléktalanokkal folytatott hosszabb, mélyebb beszélgetések során felmerülő panaszok közt mellbevágóan kiemelt helyen – olykor a fizikai zaklatások jelentette nehézségeket, valamint az alvással, étkezéssel, tisztálkodással kapcsolatos gondokat is megelőzve – szerepelnek a kirekesztettség érzését erősítő különféle „szubtilis” tapasztalatok: a járókelők által eleresztett megvető pillantások, leereszkedő félmondatok és gesztusok nagyon fájnak, akár hónapokig-évekig gyógyuló sebeket okozhatnak.

A cikk teljes terjedelmében A Szív /októberi számában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.