Máté-Tóth András: Emberek vallása

Néhány évtizede általánosan elfogadott magyarázatot jelentett a vallásosság térvesztésére, hogy a modern embernek, mivel egyre inkább támaszkodhat saját tudására, a korábbinál kevésbé van szüksége a hitre. Újabban nemcsak a vallásosság jelenségéről gondolkodóknak kell újrafogalmazniuk nézeteiket, hanem magukat a történelmi egyházakat is váratlanul éri a korábban visszafordíthatatlannak tűnő tendencia megváltozása. A spiritualitás iránti igény ma új, sokszor váratlan és meglepő formákat ölt. Hogyan ragadja meg ezt a jelenséget a vallásszociológia? Mi hiányzik a spirituális keresés útjára induló mai embernek?

wWolfhart Pannenberg magyarul is olvasható művében arra a kérdésre válaszol, hogy Mi az ember? (Egyházfórum, 1991.) Nem onnan közelít, mint a zsoltáros, aki Istennek az ember iránti felfoghatatlan érdeklődését dicsőíti: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,5), hanem filozófusként azt vizsgálja, milyen az ember alapvető konstrukciója, igényrendszere, amely minden más teremtménytől megkülönbözteti. Pannenberg válasza szerint az emberre elsősorban az jellemző, hogy nyitott, átlépő, továbblépő lény. A világra való nyitottsága végső soron az Istenre való nyitottságig ér; a létben és a társadalomban való jelenlétét a fantáziájával, humorával képes viszonylagossá tenni; a hagyományok őrzése során folytonos megújulást, reformot, forradalmat képes végrehajtani – ilyen és hasonló, alapvető emberi tulajdonságokat sorol fel a jeles protestáns teológus.

A vallási kínálatok színes piacát látva barangolhatunk önfeledt élvezettel, mint Tunisz vagy Isztambul bazárjaiban. Megcsodálhatjuk a portékákat, valamit fel is próbálhatunk, meg is kóstolhatunk, majd a kellemes nap végén visszatérhetünk a szállásunkra, s a hűs szobánkban élményekkel telítetten visszarendeződhetünk szokott életünk menetébe. A modern ember hajlamos arra, hogy önmagát a valós világon kívül helyezve képzelje el, s mintegy madártávlatból vizsgálja mindazt, ami körülveszi, abba a reménybe ringatva magát, hogy szabadon választhatja meg, hová száll majd le és hol rak fészket. Pannenberg és mások nyomán azonban tudhatjuk, hogy az ember ellenkezőleg teljes mértékben beágyazott a világba, fizikai, biológiai és kulturális kötöttségei nagyban meghatározzák. Ha embert mondunk, elsősorban ezt a beágyazottságot értjük rajta, s kevésbé azt, amit az egzisztencializmus rajzolt meg róla: az ember, aki „ki-áll”, „kimered” a valóságból.

Beágyazottságában és határokat észlelő és azokon túllépni kívánó mivoltában az ember rendező szempontokra, iránymutatókra szorul, olyan támaszokra, melyek a káoszt, amelyben él, kozmosszá rendezik, s egyben perspektívát is nyújtanak. Ezt a jellegzetességét illetve igényét a különböző tudományok ezerféle módon ragadják meg, s próbálják fogalmi rendszerbe vonva leírni. A művészetek lenyűgöző pazarsággal jelenítik meg az ember beágyazottsága és idegensége közötti feszültséget. Amikor vallásról, vallási rendszerekről és intézményekről beszélünk, akkor az ember alapvető igényére adott bizonyos típusú válaszrendszerről beszélünk. Nemcsak a vallás kínál a vándor ember számára csillagot és átmeneti lelki hajlékot, hanem az irodalom, a zene, a képzőművészetek, a sport, a tudomány stb. Ezek mind valamilyen tájékozódást ajánlanak a valóság dzsungelében vándorlónak, és megadják számára azt a rejteket, ahol valamelyest biztonságban tudhatja magát. A spiritualitás kifejezéssel ezeknek a kultúraterületeknek azt a képességét jelölhetjük, amely túlmutat az egyes alkotásokon és eredményeken, s az emberre magára nyújt átfogó és átélhető értelmezést.

A vallásossággal kapcsolatban egy évtizede Magyarországon is egyre elterjedtebb a spiritualitás kifejezés. Az amerikai és a német szakirodalomból átvett fogalom a vallásosság és az ájtatosság vagy kegyesség hagyományos terminusainak alternatívájaként merült fel. A 60-as évektől kezdve a kutatók felfigyeltek arra, hogy az egyházakhoz és a normatív vallási tanításhoz kötődő vallásosság csökken, de egy másik vallásosság konstans. Ezt a másikat spiritualitásnak nevezték el. Kutatások és publikációk özönét zúdították a szakmára és a laikus érdeklődőkre, amit akár a modern átmenet egyik jellegzetes kísérő jelenségének is tekinthetünk. Az azóta eltelt 50 esztendőben a fogalom vitája átláthatatlanná terebélyesedett, valamint az intézményfejlesztői szakma „vállalati, illetve céges kultúra” kifejezésével társulva a társadalom nem vallási dimenzióira is átterjedt. Amint az emberről és a vallásról vagy a kultúráról és a szerelemről beláthatatlanul sok elmélet és megközelítés létezik, a spiritualitás fogalma általánosságban használva egyre kevésbé alkalmas a jelenségek szabatos leírására. Az alábbiakban az újabb vallástudományi megközelítések közül hármat mutatok be a keretek parancsolta vázlatossággal.