„Aztán mikor valakinek szakmája lesz az irodalom, a hangsúlyok áthelyeződnek. A századik munkanapon is leülni, írni tovább a regényt, az nem annyira kaland, mint bányamunka, de léteznek ebben is önfeledt, izgalmas pillanatok” –
Lackfi Jánossal költészetről, családról, időbeosztásról
s készülő regényéről is beszélgettünk.

Lackfi János (1971) író, költő, műfordító, szerkesztő. Több mint harminc kötete jelent meg eddig: verseskötetek, kisregények, novelláskötet, esszék, műfordítások. Gyermekkönyveit a felnőttek is szívesen olvassák, megzenésített verseiből négy CD-nyi került kiadásra. 1999-től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedik. Zsámbékon él feleségével, Bárdos Júliával és öt gyermekével. József Attila- és Prima Primissima díjas alkotó.

Honlapod „Rólam” rovatában az író, költő, műfordító megjelölés mellett olvashatjuk a tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász foglalkozásokat is. Mit takarnak ezek a metaforikus kifejezések?

Egyrészt azt, hogy az író alakváltó lény, bárki bőrébe belebújhat kukástól idegsebészig, műrepülő pilótától adóellenőrig. Másrészt pedig szimbolizálgathatunk is, hiszen az irodalom valóban kiolt belső tüzeket, enyhít lelki katasztrófákat. Elég harcias foglalkozás is, hiszen meg kell hódítani a papírt meg a közönséget, a szakmáról nem is beszélve. Az emberi lélek belső vadjait is terelgetjük, no meg végeztek egy törökországi kutatást, mely bebizonyította, hogy a rendszeresen olvasó családok körében csökken a bántalmazás, az erőszak. Közben persze ez csak egy József Attila-idézet, melyet ideillőnek éreztem. Az biztos, hogy mozgalmas foglalkozást választottam, évi negyvenezer kilométert vezetek, időm java részét vagy magányos, írói kalandozással, vagy a legváltozatosabb közönség előtt töltöm, nem annyira a zárt szakma berkein belül. Igaz, sok-sok kollégával dolgozhatok együtt, akár színpadon, akár tévéműsorokban, akár mondjuk a kapolcsi Kaláka Versudvaron. Lator László, Varró Dani, Várady Szabolcs, Tóth Krisztina, Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna és mások baráti kollegialitása sokat jelent.

Írod, hogy „az írás minőségi szórakozás, terápia, kaland, ima, önismeret, önfejlesztés, meditáció” – mitől függ, hogy mikor melyik, vagy egyszerre mindez?

Ezt a Marczibányi téren folyamatosan zajló Kreatív Írás tanfolyamom kapcsán fogalmaztam meg, főként a felszabadult, közös írásgyakorlatok tapasztalatából. Persze az irodalom amúgy is a legolcsóbb utazási iroda: ha egy könyvet kinyitunk, könnyen lehet, hogy több száz évvel vagy több száz kilométerrel odébb tesz le. De az is lehet, hogy egy nem létező valóságban. Nyilvánvaló, hogy minél több mindent megfogalmazunk, annál jobban megismerjük magunkat, s talán lépni is tudunk a lelki egészség felé. A szavak ereje gyógyíthat, a vigyázatlan szavak pedig gyilkolnak. És annak is örülök, hogy sokan jönnek a foglalkozásra egyszerűen azért, hogy jól érezzék magukat, mert közösségi élményre vágynak. Kezd elterjedni, hogy az irodalom nem feltétlenül fapofa sanyargás, kínkeserves kötelesség, hanem jóízű, friss mulatság is lehet. Mégpedig a minőségi irodalom is, nem csak a szórakoztatónak csúfolt... Aztán mikor valakinek szakmája lesz az irodalom, a hangsúlyok áthelyeződnek. A századik munkanapon is leülni, írni tovább a regényt, az nem annyira kaland, mint bányamunka, de léteznek ebben is önfeledt, izgalmas pillanatok. Dragomán Gyuri barátom fogalmazta meg legutóbb, hogy az író olyan ember, aki egész nap kitalált emberek hülyeségein töri a fejét, amikor meg nem ezt teszi, akkor azon töri a fejét, hogy miért nem kitalált emberek hülyeségein töri a fejét...

Elektromos című versedben a költőt „különös villanyszerelőként” határozod meg, aki fölkapaszkodik a „villanyoszlop tetejére”, és „ott, ég és föld közt lebegve piszkálgatja a drótokat”, hogy azután „bárki veszélytelenül ráköthesse háztartási gépeit.” Ugyanakkor a költészetről mint az anyaggal folytatott küzdelemről, mint kétkezi mestermunkáról, „glettelésről” (Hasznavehetetlen) írsz. Hogyan fér meg ez a kettősség benned?

Ó, több is ez, mint kettősség! A költőt hasonlítottam már geológushoz, diódához, elmebeteghez, pilótához, henteshez, fafaragóhoz, vízvezeték-szerelőhöz, vámpírhoz, rablóhoz, sok mindenhez. Néha meg is botránkoztak az emberek, hiszen hagyományosan afféle guru-szerepet, prófétaságot, papos prédikálást várunk ettől a különös állatfajtól. Mindeme hasonlatok csak a művészlét egy-egy nézetére utalnak. De vehetjük a „magaslati villanyszerelő” és a „javítgató szobafestő” kettősségét, mert igen, aki verset ír, annak a megfoghatatlant és a megfoghatót egyaránt testközelből kell ismernie. Nagyon tudnunk kell, hogyan hasad, reped, mállik, hogyan hegeszthető, illeszthető, csapolható az anyag, hogyan polírozható a szavak felülete. Ha viszont csak csinos műdarabokat állítunk elő, csecsebecséket, az is remek szórakozás, de talán még nem minden. Unos-untalan feltámad a kísértés, hogy „a mindenséget vágyjunk versbe venni”, még ha a világnak csupán az énhatáraink közé eső részére koncentrálunk is. Átfogni mindent, újrateremteni a dolgokat, a létezőket, papíron... Jó kis istenkísértő vállalkozás, de mit tegyünk, ilyen a (művész)ember! Miért pózoljon örökké Kékestetőn, ha ott a Csomolungma is? Ebbe a világ-létrehozási kényszerbe pedig már bele is lehet pusztulni, ugyanúgy, ahogy a magasfeszültségű vezeték is halálra rázhat valakit. Talán ezért híresek a művészemberek mindenféle devianciákról, nem könnyű ekkora prés alatt józannak megmaradni. Bár sose készült statisztika, vajon több-e az alkoholista író, mint az alkoholista vízvezeték-szerelő... Esetleg a drogos író, mint a drogos focista...

Több mint harminc könyved jelent meg eddig – nem számolva a műfordításaidat –, rengeteg helyre hívnak írást tanítani vagy csak felolvasni, beszélgetni, publikálsz folyóiratokban; sportolsz és hobbid a fényképezés. Hogyan tudod beosztani az idődet, hogy jusson belőle feleségednek és gyerekeidnek is?

Elég rossz időbeosztó vagyok, annyit halogatok, hogy állandóan nehéz vagy lehetetlen helyzetekbe hozom magam, ahonnan aztán csak huszárvágással lehet kiszabadulni. Ez többnyire sikerül is. A lefojtott kreativitás ilyenkor elképesztő erővel tud felszínre törni. És mivel ilyen összevisszán alakul a munkabeosztásom, nem könnyű mindezt a családdal összehangolni. Tizenhét év után felhagytam az egyetemi oktatással, így most sokkal többet vagyok itthon. Csak mire hazaérnek a gyerekek, sokszor éppen szerepelni kell mennem. Úgyhogy próbálunk hétvégi közös programokat szervezni, reggelenként én indítom suliba a lányokat, és este is igyekszem mondjuk egy kis közös ima, beszélgetés, viccelődés, magyarlecke-írás keretén belül minél jobban követni, mit csinálnak, minek örülnek, mi fáj nekik. A családszerkezet amúgy is nagyot robbant az elmúlt évben, hiszen Simon fiam megnősült, elköltözött, Margit lányom az orvosi egyetem mellett Szent Ignác-kollégista lett, úgyhogy itt maradtunk a három „kislánnyal”, akik már szintén nagyok, Ágnes is tizenkét éves. Remek alkalom volt, hogy ők is kikerüljenek az „árnyékból”, most több idő jut az ő nagy kérdéseikre, a velük közös élményekre. Közben nagy örömmel várjuk áprilisra unokánkat, s a Jóisten megviccelt bennünket, mert júniusban nekünk is babánk születik... Úgyhogy újra borul a papírforma, a generációk összeérnek, nekünk pedig egyszerre kell nagyszülővé öregednünk és kisbabássá fiatalodnunk. Van benne kihívás!

Min dolgozol most?

Az egyetemről azért jöttem el nagy szívfájdalommal, mert már öt-tíz éve arra készültem, hogy megírjam azokat a regényeket, amelyek bennem szunnyadtak, s féltem, elő se jönnek talán. Ha utánaszámolok, legalább öt regény hever félkész állapotban a gép memóriájában. Ezekből szinte senki sem olvasott még semmit. Tavaly nekiláttam hát egy Brüsszelből induló, krimiszerű történetnek, de kellett egy kis idő, míg megszoktam az író-üzemmódot. S mire megszoktam, már annyit beszéltem erről a készülő könyvről, annyi interjút adtam a kapcsán, hogy teljesen elakadtam vele. Az új évben aztán teljesen új könyvet kezdtem, Murakami Haruki esszéi nyomán pedig kialakítottam magamnak egy „hosszútávfutói” íróstílust, életmódot. Az a regény, amelyen most dolgozom, teljesen titkos, még a feleségem sem tud róla semmit. Próbáltam kicsit tiltott gyümölccsé tenni, hogy nagyobb kedvvel vessem rá magamat. Így, negyven munkanap és kétszázhúszezer leírt betű után persze kapcsolatom jóval kevésbé romantikus a művel, mint az elején, de működni látszik a dolog. Emellett persze valószínűleg jön majd a Milyenek a magyarok? nagysikerű sorozatának negyedik kötete, az elmúlt öt év verseiből összeálló könyv, plusz A világ legrövidebb meséinek folytatása. Új kiadást ér meg hamarosan Kövér Lajos színre lép című meseregényem és a Vörös Istvánnal közös, javított- bővített könyvsiker, az Apám kakasa.

Köteteidet olvasva feltűnő a mindent szöveggé alakítás vágya, az egészen apró, hétköznapi történések nyelvben való rögzítése. Nem tartasz attól, hogy a rímek és a szavak lavinája maga alá temet?

Ez a kísértés bárki író emberre leselkedik, ugyanúgy, ahogy a másik szélsőség, az elnémulás szakadéka is. Nem írni semmit, mert már annyian írtak annyifélét... Szétírni a világot, mert szinte minden lehet téma. Szeretek szövegekben létezni, rengeteg színpadi improvizáción és kreatív írás foglalkozáson vagyok túl, ilyenkor alkalmi művek is keletkeznek szép számban. Állandóan jegyzetelek, s mivel ápiszmániás is vagyok, ezer füzetemben ezeregy ötlet, naplójegyzet, prózatörmelék, versmorzsa, fordításvázlat búvik, néha legelgetek egy kicsit köztük. A kérdés számomra úgy merül fel, vannak-e értékes műveim vagy nincsenek, vannak-e új ötletek, másról vagy máshogy írok-e egy új könyvben, mint az addigiakban. Amíg úgy érzem, van mondandóm különböző korosztályoknak, addig írni fogok. Az alkalmi és felkéréses munkák, a hirtelen improvizációk nagyban segítik, hogy „edzésben” maradjak, hogy frissen tartsam a stílusomat, újabb és újabb feladatokat oldjak meg. Még sose hallottam, hogy egy dzsessz-zenészt bárki azért kárhoztatott volna, mert túl sokat játszik... Ráadásul ha megnézzük a Jókai-, Krúdy- vagy Kosztolányi-életmű terjedelmét, kispályásnak számítok. Persze nem tagadom, élvezetemet is lelem a sokféleségben, abban, hogy több korosztály nyelvét beszélem, és nem jövök zavarba, ha vad kamaszokkal vagy zajos óvodásokkal, netán egy csapat nyugdíjassal találom szemben magamat. És aki egyik könyvemet olvasta, nem feltétlenül ugyanazt a stílust, hangot, megszólalást találja egy másikban.  

Lackfi János versei:

LAVINA -DAL

AZ UTAZÁS