Előző cikk Következő cikk

Kovács Éva: Kezdetben van a kapcsolat

„Az oázisos lelkigondozói találkozásokban a meghallgatással, jelenlétünk minőségével szeretnénk úgy igent mondani a hozzánk fordulóra, hogy áldássá váljon számára az együtt megélt idő. Megérezze: létezik a kapu, mely szent időbe és térbe vezet, melyben a meghallgatás által lelke legmélye érintődhet, gyógyulhat” – így vall szolgálatukról az Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat alapító szakmai vezetője Törőcsik Júlia szociális testvér, pszichológus, szupervízor.

Felfedezni életünk értelmét, küldetését, hivatását – egyéni és közösségi kaland. Amikor igazán otthon érezzük magunkat önmagunkban Istennél és megéljük emberségünk legfőbb hivatását, értékét, vagyis felnőtt istengyermekségünket: áramlik az Élet. Kegyelem eljutni életutunkon odáig, hogy létezésünk, egész emberi életünk ajándék. Az út része a megpihenés, a határhelyzetek pedig direkt találkozási lehetőséget adhatnak nemcsak önmagunkhoz, hanem Istenhez és embertársainkhoz egyaránt. Ilyen megpihenési és találkozási pont az Oázis – ahol meghallgatnak – Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat Budapest belvárosában, a Párbeszéd Háza részeként. Jézus találkozott a szamariai asszonnyal, és ez a találkozás megváltoztatta az életét. Az Oázisba betérőket – felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül – jórészt önkéntes szerzetes és világi professzionális segítő szakemberek várják egy vagy néhány alkalmas lelkigondozói találkozásra anonim módon, térítésmentesen.

Az Oázis munkatársai arra kaptak meghívást, hogy segítsék azokat, akik vágynak arra a kapcsolatra, amelyben újjáéledhet reményük, megváltozhat, beteljesedhet életük. Mit jelent a küldés, a tanú-lét, a küldetés az Ön számára?

A küldetés számomra szorosan hozzátartozik az identitásomhoz, olyan értelemben, hogy az első és legfontosabb önazonosságom: Isten gyermeke és Jézus jegyese vagyok. Ez hitemből fakadóan azt is jelenti, hogy küldve vagyok. Küldetésem: tanúságot tenni a Megszentelő Szeretetről, Isten országáról. Az Oázisban lelkigondozóként éppen ezt teszem munkatársaimmal együtt: Jézus Krisztus szeretetét igyekszünk megtapasztalhatóvá tenni a Szentlélek által.

Az Oázis hogyan kínálja azt a szabad és elfogadó teret, amelyben gyógyító találkozás jöhet létre? Mit jelent egyáltalán ez az „átmeneti tér” a 21. század embere számára Budapest belvárosában?

Legtöbbünk számára ma is az egyik legnagyobb lelki kín a félelem. Az érzés, a belső állapot, mely akár tudatosul valakiben, akár nem, mégis oly sok helyzetben meghatározza viselkedésünket, kapcsolatainkat. Szerethető vagyok? Értékes vagyok? Mit gondolsz rólam? Fontos vagyok neked? Megfelelek az elvárásaidnak? Az önismeret útján előre haladva rájövünk, hogy ezek a kérdések ott feszülnek mindegyikünkben, sóvárogva várva, hogy a Martin Buber-i értelemben vett TE azt válaszolja: Értékes vagy. Így szeretlek, ahogy vagy. Hozzám tartozol. Veled vagyok. Ám azt a kapcsolatot, melyben a másik személytől – én Istenre is így gondolok – megtapasztalhatjuk a fenti válaszok igaz voltát, néha alig leljük magunk körül vagy magunkban. Az oázisos lelkigondozói találkozásokban a meghallgatással, jelenlétünk minőségével szeretnénk úgy igent mondani a hozzánk fordulóra, hogy áldássá váljon számára az együtt megélt idő. Megérezze: létezik a kapu, mely szent időbe és térbe vezet, melyben a meghallgatás által lelke legmélye érintődhet, gyógyulhat. Nagyon hálás vagyok a Szentléleknek a találkozásokért, amikor pont azt mondom ki vagy kérdezem, amit a másiknak ott és akkor hallania kell ahhoz, hogy egy másik dimenzióba lépjen, ahonnan új szemmel nézhet rá helyzetére. Szilárdan hiszem, hogy mi itt az Oázisban ezért vagyunk, akkor is, ha nem egyszer a „nem tudtam neki segíteni” tehetetlenségének fájdalmával nézek az ajtón kimenő ember után. Soha nem fogom elfelejteni azt a találkozást, melyben egy fiatalasszony kétségbeejtő helyzetét sorolta majd egy órán át. Sírva mesélte, hogy egy furcsa, fájdalmas betegséget diagnosztizáltak nála, anyagilag kritikus helyzetben maradt magára kisbabájával, a mindennapi élet sokszor leküzdhetetlen akadályokat jelent. Ahogy hallgattam – mert valóban nem tettem mást – egyszer csak valami történt, valami megváltozott. Én nem szólaltam meg, de ő elkezdett arról beszélni, mi segít neki, hogyan birkózik meg lehetetlen helyzetével, hogy mégis mennyi öröme van, miben talál vigaszt… És mosolyogva távozott. Erőt kapott – köszönte a találkozást. Magam is meglepődtem, hisz a pszichológia nyelvén hiába mondom, hogy a társas támasz, az empátia, az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet… Valószínűleg ezek is ott voltak és kifejtették hatásukat, de itt egy másik tér nyílt meg. Közénk jött a Szentlélek Úristen, és mivel ez a fiatal nő nyitott volt a kegyelemre, az emberi kapcsolat melegében be tudta fogadni a Lélek vigasztalását.

Mi az igazi sivatag az ember életében? Mi a leggyakrabban előforduló megfáradás, kiszáradás, amit tapasztalnak?

Egyfajta mély bizonytalanság, elveszettség-érzés, amikor nem tudom merre, hogyan, nem tudom, mit tegyek? Ha egyedül érzem magam, annyira, hogy már nem tudom, ki vagyok, és mi az életem célja. Ez a lelkiállapot valódi eltévedésbe sodró sivatag. Kapcsolatainkban, melyekben meghatározzuk magunkat, és melyeknek engedjük, hogy meghatározzanak minket, az életadó szeretet áramlását gyakran elvárások, haragok, reménytelenség, üresség akadályozzák. Az Isten-nélküliség, az értékek relativizálódása, a szeretet, a szabadság jelentésének teljes eltorzulása olyan korszellem-nyomást hoznak létre bennünk, mely miatt az identitás-gyengeség nagyon gyakori. Emiatt nem tudunk sem dönteni, sem nemet mondani, sem elköteleződni, és emiatt nem tudunk életcélt – csillagot – követni. Az Oázisban gyakran előkerülő téma, hogy hogyan lehetek szabad egy nagyon sebzett anya vagy apa rólam alkotott véleményétől? Mélyen, szörnyen mélyen mételyezik bennünk az életet a ránk mondott „nem áldó szavak”. Pedig a mi Teremtőnk azt mondja: gyönyörködöm benned!

Honnan ered a lelkigondozás gyakorlata és kik azok, akik számára gyógyír lehet ez a típusú segítő kapcsolat?

Nagyon tág értelemben azt mondhatnám, amióta ember embert szeretettel figyelve hallgat, azóta létezik a lelkigondozás. A „jó szó” éppúgy jelenti a meghallgatást, mint a szólást. Szeretem ősi szerzetesi hagyománynak mondani, hiszen a sivatagi atyák bölcsessége, az évszázadok alatt sok-sok szentéletű lelkipásztor, szerzetes tevékenysége beszél korunk emberének is arról, hogy a lelkigondozás gyógyít. Az állam-kereszténység évszázadaiban a lelkek gyógyulását Isten embereihez kapcsolták, aztán a bonyolult, egyre hitetlenebbé váló modern ember gyógyulására tudománnyá fejlődött pszichológiának lettek fontos meglátásai az ember pszichés működéséről. A 20. század elején protestáns lelkészek kezdték el ötvözni a két területet: lelkészként pszichológiai ismereteket és segítő beszélgetésbeli jártasságot szerezni. A lelkigondozás intézményesített rendszere, melyben már világiak is tanulhattak, a múlt század második felében, a gyakorlatias Amerikai Egyesült Államokban jött létre először. Persze ahány pszichológiai iskola, majdnem annyi lelkigondozói irányzat, nem beszélve arról, hogy a katolikus egyház hagyományában oly régi lelkivezetés mennyire termékenyítően hatott arra, amit ma lelkigondozásnak hívunk. A mi szakterületünk azok számára jelenthet leginkább segítséget, akik életüket, önmagukat, kapcsolataikat erősen spirituális nézőpontból, leginkább istenkapcsolatuk mentén tudják értelmezni. Akik arra éreznek vágyat, hogy úgy gondolkodhassanak gondjaikról, úgy haladhassanak küzdelmeikben, hogy egyidejűleg hitük megerősödéséhez is segítséget kapjanak. Hangsúlyozom, azokra is vonatkozik, akik nem gyakorló vallásos emberek, de életvezetésükben jelen van a transzcendenciához való viszonyulás kérdése.

Mi történik, ha más típusú szakember segítségére van szüksége a betérő személynek, vagy ha nem hívő a Vándor?

Mindenki felé nyitottak vagyunk, és törekszünk arra, hogy a lelkigondozás mellett mentálhigiénés beszélgetésre is legyen nálunk lehetőség. Azért, hogy mindenki azt kapja, amire szüksége van. Volt is már több olyan találkozás, amikor valóban „csak” pszichológiai természetű problémák miatt kerestek fel minket a lelkigondozásról mit sem tudó emberek. Ha a találkozás végére úgy látjuk, hogy hosszabb távú pszichológiai munkaformák segíthetnének, beszélünk arról, milyen módon és keretek között találhatna segítséget a hozzánk forduló.

Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában olvashatjuk, hogy az egyház nem evangelizál, hanem engedi, hogy folyamatosan evangelizálódjon. Miként érvényesek a fenti sorok a lelkigondozók életére?

Csak úgy lehetünk társak a forrás megtalálásában, ha magunk kapcsolatban vagyunk saját életünk Forrásával. Minden kereszténynek, de egy lelkigondozónak szakmailag is létkérdés, hogy élő, tudatos és ápolt istenkapcsolata legyen. Tudjuk, hogy mi magunk is törékeny, megtérésre és irgalomra szoruló vándorok vagyunk. Egyetlen dolgunk az, hogy engedjük, hogy Isten Szent Lelke birtokba vegyen és megszenteljen minket. Akkor megvalósulhat, hogy a beszélgetésekben nem tenni akarunk, nem megoldani akarunk valamit – a másik helyett –, hanem megpróbálunk szent földdé lenni testvérünk lába alatt, jelenlétünkkel segíteni, hogy ő maga találkozhasson saját forrásánál Azzal, akitől élő vizet kaphat.

Fotó: Hegedűs Márton