Előző cikk Következő cikk

Paksa Balázs: A nagy kísérlet

Mindig kockázatos, ha valaki elhagyja saját komfortzónáját, ám egy művésznek időről időre szüksége van rá, ha meg akarja őrizni frissességét. Neal Morse már a második komoly változtatást hajtja végre pályáján, melynek friss bizonyítéka az idei év elején megjelent, árulkodó című The Grand Experiment album.

aA Dream Theater által divatba hozott neo-progresszív stílus egyik legnagyobb ígéreteként induló Spock’s Beard együttes különleges tiszteletet vívott ki a maga erejéből a kilencvenes években, hiszen debütáló albumától kezdve egyenletesen emelkedő művészi és közönségsiker övezte. A Yes, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer és a Beatles zenei örökségét büszkén vállaló zenekar motorja, a számtalan hangszeren játszó, s a zenék legtöbbjét szerző Neal Morse azonban 2002-ben, a csapat talán legkidolgozottabb lemezének megjelenése idején radikális döntést hozott. Amint Snow című konceptalbumának hőse, maga is megtért, s elköszönt addigi zenésztársaitól. Ezután Jézusra találásáról mesélt több szólóalbumán keresztül, ám ne gondoljunk leegyszerűsített, az örömhír üzenetét középpontba helyező, alázatos zenéjű dicsőítő-muzsikára: Neal Morse szerencsére szólókarrierjének idejére is átmentette zeneszerzői műgondját, dallamérzékenységét és lenyűgöző hangszeres virtuozitását. Szólópályájának talán legkiemelkedőbb darabja a csaknem egy évtizede elkészült, nagyívű One és a rákövetkező évben kiadott Question Mark. Előbbi a paradicsomi jelenettől kezdve a tékozló fiú példabeszédén át a megváltásig fogja át ember és Isten dialógusát, utóbbi pedig egy rendkívül személyes, drámai vallomás az isteni jelenlét üdvösségtörténeti jelentőségéről. A komponista további munkáiba azonban egyre többször szűrődtek önismétlő elemek, ideje volt hát egy újabb vérfrissítésnek.

Hűséges koncertpartnerei, Mike Portnoy és Randy George mellé Neal Morse tehát állandó zenekart verbuvált, s a gondos próbafelvételek után kiválasztott zenészeknek felkínálta az egyenrangú művészi közreműködés lehetőségét. Az eredmény egy pozitív energiáktól duzzadó turné lett (Live Momentum Tour, 2012–2013), s logikus lépésként következett a következő stúdióalbum immár előzetes elképzelések nélküli, közös felvétele. A Grand Experiment már legelső tételében megmutatja újdonságait: a tagok énekesi képességeire alapozva impozáns vokál-kiállással indít, s a mintegy tízperces The Call során mindenki megvillanthatja muzsikusi invencióját. A címadó szám szokatlanul rockos alaptémája kellemes meglepetés, ahogy az ezernyi apró momentumból összeálló, lírai Waterfall és a vélhetően egy felhőtlen örömzenélés során kitalált, koszos-laza Agenda is. Az igazi erődemonstráció azonban az albumzáró, csaknem félórás terjedelmű Alive Again szvitjének képében vár a hallgatóra: Neal Morse, ha a többi szerzeménynél pillanatokra engedett is zenésztársainak, itt biztosan szorosan kezében tartotta a karmesteri pálcát. A ráérős témaépítkezés, a jellegzetes hangnem- és ütemváltások, a végigkomponált hangszeres betétek és a dúdolható refrének ügyesen kikevert aránya egyértelműen Morse kompozíciós tehetségét dicséri.

Nagy meglepetések tehát nem érik az életmű ismerőit, s ezúttal a jézusi üzenet is közvetettebb formában jelenik meg. Neal Morse mindazonáltal friss inspirációt nyert új zenekarától, a Grand Experiment pedig biztató nyitánya lehet egy új pályaszakasznak.

THE NEAL MORSE BAND: The Grand Experiment. Inside Out–Radiant Records, 53 perc, 2015.