Paksa Balázs: Jeltelenül

Hanyatló korok sajátja a társadalmi méretű ösztönés vágyvezéreltség, hogy veszélyes önbeteljesítő folyamatként önnön alapjait rombolja szét. Az elsősorban impozáns életpályájú színészként ismert Tommy Lee Jones negyedik rendezésében, a The Homesman című, 2014-ben bemutatott elégikus westernben gondolkodtat el korról, emberről, halálról és emlékezetről.

aA rendező műfajválasztása csupán első pillanatra tűnik szokatlannak, hiszen a filmtörténetben nemcsak a klasszikus, hanem a revizionista westernnek is komoly hagyományai vannak – elég csak John Wayne kései munkáira, A törvényenkívüli Josey Wales-re, a Farkasokkal táncolóra vagy Clint Eastwood remekére, a Nincs bocsánatra gondolni. E filmekben a klasszikus hős-antihős szereposztás megfordul, és a főszereplők legtöbbször súlyos morális dilemmáktól gyötörve, a külvilág értetlensége vagy megvetése közepette buknak el. Utolsó hírmondók ők, akik felismerik különleges helyzetüket, miszerint egy letűnőben lévő kor részei, s szembe kell nézniük a pusztulással, valamint azzal a bizonytalansággal, ami azután következik.

Az azután kérdése Tommy Lee Jones filmjében is komoly hangsúlyt kap, addig azonban még sok mindent át kell élnie hőseinek és nézőjének egyaránt. Elsőként az őrület borzongató jelenlétét: három feleség elméje borul el a pionírok földjén, akiket el kellene szállítani a folyón túlra, hogy nyugodt körülmények között gyógyíthassák őket. A kicsiny, lepusztult faluban egy férfi sem vállalkozik a feladatra, Mary Bee Cuddy (Hilary Swank), a pártában maradt, erényes gazdasszony azonban igent mond a lelkésznek, s tiszteletreméltó eltökéltséggel vág neki a veszélyes útnak. Kisvártatva találkozik George Briggs-zel (Tommy Lee Jones), a közismert útonállóval, s a kezdetben csak a küldetés teljesítésére szorítkozó alkalmi szövetségük alapjaiban határozza meg a továbbiakat.

Az előzmények alapján sajátos road movie-t várnánk, ám a Homesman keresztbehúzza számításunkat. Két főszereplőnk szelíd egymáshoz csiszolódása ugyanis valamiféle párhuzamos, egymásra ható jellemfejlődést feltételezne, ám ebben az esetben szó sincs erről: mindketten saját múltjuk, görccsé merevült álmaik és vágyaik foglyai, s viszonylagos józanságuk, mely elválasztja őket utasaik tébolyától, alig egy hajszálnyi. Mindez egy tragikus cselekménybeli fordulat nyomán válik nyilvánvalóvá: a film itt szinte irányt vált, s ezután már alig ügyel a western műfaji követelményeire. Radikálisan más világot mutat ugyanis be, mint amit Amerika túlidealizált önmítosza sugall: a táj kopár és nyomasztó, a munka kemény és befejezhetetlen, a természet zord és kegyetlen, a lélek pedig nem sokáig bírja a megpróbáltatásokat.

A Glendon Swarthout regényéből készült költői forgatókönyv, a színészek letisztult játéka, Marco Beltrami melankolikus zenéje, Rodrigo Prieto csodálatos képei és Tommy Lee Jones érzékeny rendezése egészen kivételes összhangot teremtve meséli el egy bealkonyult történelmi korszak elveszett lelkeinek kálváriáját, miközben rendre kifordítja és új megvilágításba helyezi a western- műfaj stílusjegyeit. A Homesman legmélyén pedig ott lüktet a sorsmeghatározó kérdés: képesek vagyunk-e tiszták maradni, ha kétségbeejtő morális relativizmus tombol körülöttünk? S ha egyenes gerinccel ki is tartunk, marad-e utánunk jel? Vagy emlékezetünk velünk száll le a fejfátlan, vaksötét sírba?

TOMMY LEE JONES: The Homesman. amerikai-francia film, 122 perc, 2014.