Kemenes Tamás: Avatárok és a szembesülés
Az internet, az online-lét mára életünk állandó közegévé vált; e jelenlétet szavaink, fogalmaink, kapcsolataink – és hitünk sem „ússza meg szárazon”. Nyilvánvaló, hogy mindannyiunknak van mit átgondolnia. De hol kezdjük el a tisztázást? Találunk még szilárd talajt egyáltalán, ahol lábunkat legalább egy időre megvethetnénk? Török Csaba teológiai tanárt, Antonio Spadaro nemrég megjelent, Cyberteológia című könyvének fordítóját, az MKPK tv-referensét kérdeztük.
Egy tanár ismerősöm nemrég azt kérte az osztályába járó gyerekektől, hogy számolják meg az otthonukban „forgalomban lévő” képernyőket. A győztes végül tizenhármat talált – de a többiek sem voltak vészesen lemaradva tőle. Mit jelent a „ma embere” számára a képernyő? Hogyan válhatott ennyire népszerűvé, fontossá?
Úgy hiszem, ezen kérdés kapcsán a „ma embere” fogalom nem pontos, hiszen egy idős ember is a „ma embere”, akárcsak egy tízéves: a jelen mindkettejüké. A kérdésre adandó válasz azonban nagyon eltérő az esetükben. A mai idősek már felnőttek voltak, amikor a magyar állami televízió megkezdte az adást: számukra a képernyő az még szó szerint „kép-ernyő”, olyan technológia, amely képek közvetítésére, megjelenítésére szolgál (az azokhoz kapcsolódó üzenetekkel, információkkal stb. egyetemben). Ezzel szemben egy két-három éves gyerek számára, aki talán már tökéletesen ért az érintőképernyő „bűvöléséhez”, egészen más dologról van szó: a digitális bennszülött esetében a képernyő határfogalommá válik. Az érintés gesztusa, a test és a technológia sajátos viszonya okán egyáltalán nem egyértelmű, hol ér véget az én, és hol kezdődik a nem-én világa. Emellett mára a képernyő kétirányúvá vált – már nem csak érkezteti a képeket, minek során az én passzív, hanem ad is: gondoljunk a számítógép monitorja fölé helyezett, beépített kamerára, vagy az okostelefonokra, amiknek segítségével videotelefonálhatunk, „kép-beszélgethetünk”. A képernyőn keresztül már nem csak a külvilág lép be az intimitásunkba, a belvilágunk is kilép a világhálóra. A screen szó jelentése így radikálisan megváltozik: ez eredendően védőfalat, szűrőt, rostát jelölt, igeként elrejteni, leplezni jelentéssel bírt. Ma saját magunk bontjuk le a védő-eltávolító, különválasztó szerepét, s nem hogy elrejt minket, de egyenesen feltár.
Bertolt Brecht a rádió kapcsán 1932-ben azt írta, hogy az „egyoldalú ott, ahol kétoldalúnak kellene lennie”, vagyis legnagyobb gyöngéje, hogy „ad”; az ember az otthonában csak hallgató, befogadó, fogyasztó (consumer), akinek azt kell „vennie” (pénzügyi és rádiótechnológiai értelemben is), amit a tartalom-előállító (producer) eléje ad. Az „okos” készülékek korában megvalósult a brechti jóslat: ma minden képernyőbirtokló prosumer, olyan fogyasztó, aki egyszersmind tartalom-előállító is. Vagyis az ember – Brecht által megszólaltatott – mély önközlési, cselekvési, teremtési vágya a képernyő birodalmában is realizálódott: átléptünk a befogadói passzivitásból az interaktivitásba, az egyvégű és egyirányú technológia világából az interkonnektivitásba. Úgy hiszem, ez az a többlet, lehetőség és távlat, ami nagyban hozzájárul a mai kor „képernyőinek” a népszerűségéhez.
Spadaro atya Cyberteológia című könyvében azt írja, hogy az online-létet többé nem szabad egy eszközhöz kötött, „ki- és bekapcsolható” valóságként felfognunk. A világháló – mondja – immár közegszerűen van jelen; „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Átszerkeszti fogalmainkat, köztük azokat is, amelyeken keresztül pedig – ha kérdezik, „számot kell(ene) adnunk a bennünk élő reménység alapjáról” (1Pét 3,15).
Az előzőekből adódik, hogy megváltozott az „eszköz” fogalma. Amennyiben az én és a nem-én határa átjárhatóvá és észrevehetetlenné válik, ha képes vagyok önmagamon kívül is tovább élni az önmagam életét (egyfajta virtuális eksztázisban), úgy többé már a valóság sem jelenti azt, amit eddig. A metafizikai alapú filozófia úgy vélte, egy dolgot annyiban nevezhetek egyedinek, amennyiben materialitással és számszerűséggel bír, ez utóbbi alatt azt értve, hogy olyasvalamiről van szó, ami egy, abban az értelemben, hogy önmagában osztatlan, és minden mástól elkülönül. Amikor azonban az életem egy része a fizikai térben és időben játszódik le, egy másik része pedig esetleg nem is létezik a virtualitáson kívül; ha egyéniségem és egyediségem megélésének kiemelt terepe nem a fizikai kozmosz, hanem a világháló; és hogyha már nem a valós szemköztiségben, a másikkal való „szembesülésben”, hanem avatáromon és virtuális kapcsolataimon keresztül alkotom meg önképemet, személyességemet, akkor új világ köszönt be. Ilyenkor a „lekapcsolás” nem feltétlenül az áramtalanítás, de már az internetkapcsolat elvesztése is életterem korlátozása, személyességem megélésének gátja, zavar és teher, kényelmetlen érzés. Megfigyelhetjük, hogy azok az emberek, akik vélhetőleg egy ideig nem voltak online, egy wifi-kapcsolatot biztosító zónába érve azonnal elkezdik ellenőrizni az okostelefonjaikon, hogy kaptak-e üzenetet, történt-e bármi virtuális életközegükben. Mintha visszanyernének egy életet, amitől addig el voltak zárva.
Ez persze kihat a hit megfogalmazására és a hitátadásra is. A keresztény hit ugyanis mindig és szükségszerűen reflektált, racionálisan megragadott hitaktus, ez különíti el a hiszékenységtől, a babonaságtól, a mágiától, az érzelmi vagy lelki állapotoktól – ahogyan erre Szent Ágoston felhívja a figyelmünket. Ez pedig azt is jelenti, hogy a keresztény hit fogalmilag megragadott hit. Azt is mondhatnánk, hogy a Logoszba (Isten Igéjébe) vetett hit szükségszerűen logikus (logosz- szerű, értelmes) természetű, a Logoszból és az emberi logoszokból, Isten Igéjéből és az emberi hitreflexió szavaiból épülő imádás, hódolat az Úr előtt. Épp ezért minden változás, amely az ember reflexív képességeit, fogalmi gondolkodását, racionalitás-megélését érinti, visszahat a keresztény hitre is. Most (újra) egy ilyen átmeneti- vagy határkorszakot élünk. Ha például a to save, a megmenteni szó Istennél azt jelentette, hogy ő megbocsátja és eltörli a bűneinket, addig ma, a számítógép korában már azt, amit a szövegszerkesztő használatakor is: e parancs kiadásakor minden addigi változtatást elmentünk. Nem hogy elszakadnék tehát a múltbeli tetteimtől, de épp ellenkezőleg, azok rögzítésre kerülnek. Akkor most jó, vagy rossz, ha Isten megment, elment bennünket? Nem arra érzünk inkább vágyat, hogy néha töröljön (to delete), vagy esetleg egy nagy életválság után formattáljon (to format) és újra konfiguráljon (to reconfigure) minket? A megváltozó világ megváltozó szavai új feladatok elé állítják hát a hitéről elgondolkodó embert, a teológiát és a hit hirdetését is.
Miként hat az emberre az „internet szabadsága”? Hogyan, mely pontokon építi, esetleg sodorhatja veszélybe?
Elsődlegesen azt kell leszögeznünk, hogy a szabadság jó dolog. Krisztus azért jött el, hogy megszabadítson minket: ezt bibliai szakszóval megváltásnak nevezzük. Ugyanakkor a hívő megközelítésben egyértelmű, hogy igaza van a 49. zsoltárnak, amelyet Jézus maga is idézett: „Önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha.” Az önmegváltás inkább kísértet és kísérlet, semmint valós lehetőség. A szabadságunk mindig „megszabadított szabadság”, ami azt is jelenti, hogy nem kötődésmentesség, hanem épp ellenkezőleg: elköteleződés. Amennyiben a virtuális világ a kötelékektől mentességet, a korlátlan önállítást célozza, s ezt érti szabadság alatt, úgy nem arra gondol, mint mi, keresztények.
Ezen felül azzal is számolnunk kell, hogy a fizikai valóság kemény dolog, ahogyan a rómaiak mondták: a tények ellen nincsenek érvek. Létezik a „kell” fogalma. Ha tehát feltétlen önállításként, öntörvényűségként értem a szabadságot, a valóság előbb-utóbb teherré válik. Nem bírom elviselni, hogy a valós lét determináljon: születésem, genetikai adottságaim, nemem, mozgásterem, életidőm szempontjából. Kitörési pontot keresek a korlátozó és szabadsággátló valóságból, s ezt sokféle módon megtalálhatom – a szélsőséges önrendelkezés jogában, vagy éppenséggel a virtuális világban, ahol minden kényszertől mentesen alkotom meg magam olyannak, amilyenhez kedvem van.
Mennyiben nevezhető a „social network” valóságos közösségnek?
Attól függ, mit értek közösség alatt. A görög koinónia, a latin communio szó eredetileg megosztást jelent: valami, ami eddig csak az egyiké volt, most mindkettőévé lesz. Lehet itt szó fizikai javakról, de akár jogokról vagy épp tudásról, lelki- szellemi valóságokról, életről is (pl. a házasság esetében). A közösségi hálók természetszerűleg lehetnek bizonyos megosztások helyei, s mint ilyenek, üdvözlendők is: erősíthetik az összetartozás tudatát, segíthetnek a kommunikációs akadályok leküzdésében, kiválthatják az együttérzés, a szolidaritás, sőt a másikért cselekvés reakcióit is.
Az azonban már kérdés, hogy ez a potenciál a közösség megteremtésére, vagy inkább a fenntartására alkalmas-e? Vizsgálatok nyomán bebizonyosodott: minél több online ismerőse van valakinek, annál kevesebb a reális életben működő, klasszikus értelemben vett emberi kapcsolata, viszonyai könnyen felszínessé válnak. Ez természetes, hiszen a megosztáshoz időre van szükség: posztolás, kommentelés, események kitétele, mások posztjainak, kommentjeinek az elolvasása, képek nézegetése, lájkolás stb.
Ha tehát a social network szerepet téveszt, és már nem kisegítő, hanem helyettesítő funkciót ölt, akkor előbb-utóbb elembertelenít, hiszen elveszi tőlem a reális kapcsolatokat, amelyek nélkül nem vagyok képes valóban személyes életet élni. Az eszköznek eszköznek kell maradnia, nem válhat céllá; a médium legyen csatorna, de ne életközeg, léttér.
Ha igaz, amit Spadaro atya a háló-lét állandósult, közegszerű jelenlétéről mond, akkor a gyakran emlegetett internetfüggőség gyógyítása (enyhén szólva) problémássá válik: „a beteget” mintha magáról az életről próbálnánk „leszoktatni”. Mi az akadálya annak, hogy hitéletünk a maga egészében – liturgiával, szentségek vételével együtt – átköltözzön az internetre?
Úgy vélem, minden szenvedélybeteg azt érzi, hogy az „élettől” vágják el, amikor elválasztják szenvedélye tárgyától. Csakhogy az internetfüggőség nem „csak” az életet, de a realitást, a fizikai valóságot is elveheti tőlem. Márpedig ez alapvető fontosságú a keresztény hit számára, mégpedig a megtestesülés misztériuma okán. Miről van szó? Arról az alapvető meggyőződésről, hogy az Isten nem lelket, hanem embert, test és lélek egységét teremtette meg. Ezért a megváltás, az üdvösség sem lelki, hanem összemberi, testi-lelki valóság. Ennek beteljesítésére tehát nem tisztán szellemi, hanem megtestesült, istenemberi út vezet el: Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki emberré lett, s aki saját szavai szerint a mi utunk. Ez a megtestesülési logika folytatódik az egyház közösségében. Az egyház lényege szerint látható, testi valóság, amely magában hordozza a lelkit is – itt nincs alternatíva, a testi közösség nélkül nem leszek semmilyen lelki közösség része. Nem lehet pusztán szóval, imával, döntéssel, belső elköteleződéssel megkeresztelkedni: ahhoz fizikai valóság kell, közösség, keresztelő személy, víz. Ugyanez áll az összes szentségünkre, a liturgiánkra, teljes egyházi valóságunkra: a megtestesülés az alapelv. Nincs olyan alternatíva, amely a krisztusi hitet „testetlenné”, tisztán lelkivé, szellemivé tehetné – ez maga lenne a bibliai értelemben vett Antikrisztus egyháza, amely majdnem tökéletesen ugyanolyan, mint az igazi, hiteles egyház, csak éppen a lényeget felejti el: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott”.
Az internet korában reális veszély, hogy azt hisszük: mivel a hit lelki, szellemi dolog, megélésére az internet tökéletesen alkalmas közeget teremt, hisz ott az érzések, gondolatok, az „átszellemített” személyesség korlátlanul áradhatnak. Ez súlyos és nagyon veszélyes tévedés. Így könnyen megjelenhetne a cselekedetek nélküli, pusztán elméleti hit, ami azonban – Jakab apostol szavai szerint – halott dolog. Az egyház hármas küldetése: a hit hirdetése, a rászorulók szolgálata és a liturgia, csakis a megtestesülés alapelve szerint valósulhat meg.
Ilyen értelemben ma a kereszténységnek hiteles kontrasztként, működőképes és vonzó alternatívaként kell megjelennie a világban, olyan közösségként, amely a testi, fizikai valóság nyelvét akarja beszélni, hisz a Megváltó is személyesen, testben, fizikai valóságban jött el közénk, szenvedett és halt meg, majd támadt fel – nem pedig egy e-mail vagy blogbejegyzés által üzente meg, hogy mostantól szabadok vagyunk.