Előző cikk Következő cikk

Czigány György: Egy ember álmai

(Mándy-interjúk tájai)

tTájak, a tájaid… Mindenekelőtt interjú-táj volt a rádió pagodája! Az üvegfalú, furcsa és zajos előcsarnok, mely sietős ebédek elköltésére volt való, meg várótermi tűnődésekre, amíg az emberre sor nem kerül a stúdióban, amíg meg nem érkezik a partner, akivel az anyagot meg kell beszélni. Átkelve ezen a zaklatott kávéházon – hatvanas évek! – sokszor ott láttalak. Írtál azokon az alacsony kis pultokon? Rakosgattad a cetliket? Nem, ezt igazán nem lehet mondani… Valami hangjáték-átdolgozás az ifjúsági osztálynak. Egy kis iparosmunka. Várni kellett. Elég sokat kellett várni.

Azután egyszer csak elkészült a Mozifüzet. Régi filmzenék összekötőanyagaként a rádióműsorban egy-egy novellarészlet. A Diákszerelem száz sora! Bánki Zsuzsa mondta el. De meg kellett vágni, mert ennyi sok, nem lehet egy zenei műsorban ennyi próza. Hatvan mondat mégiscsak maradt. A novella vége, a csattanója. (Úristen: csattanója?! – mondanád.) Hogy a hatvan mondatos történet mégis érthető legyen, a novella nagyobb részét te foglaltad össze hat mondatban. S hozzá a zenék. Egyszer Nino Rota is. Később, újabb műsorokban Fellinifilmekről beszéltél. Régi fúvószenekarokról. Egy verklisről, a némafilmről, egy öreg budai mozigépészről. Vagy mozi-zongoristáról? „Az üldözés zenéje.” „A szerelmesek egymásra találása.” „A menekülés.” Mindenesetre volt valami operatöredék, valami furcsa, szomorú zongorazene. Az biztos, együtt voltunk Óbudán ennél az öregnél. S „rögzítettük” a némafilmek zenéjét.

Zebegénybe már bizonyos megszokott nyugalommal jártunk ki. Nyaranta egy-egy „zenei és irodalmi délután” a hegyoldalban. Szőnyi kertjében. Erdő. Templomi méltósága volt a fenyőknek. S a hevenyészett szabadtéri oltárnál (sivár kis színpad volt, roncs zongorával, egy szál mikrofonnal s rengeteg napfénnyel), ott álltál ingujjban (nem, azt hiszem, azért zakóban), és olvastál az Egy ember álma kéziratából. Katonazene. Szerafin néni, orfeumi lányok, Barlang mozi… Akkor még gondolkoztál a kötet címén. Egy ember álma – jó cím ez? 1971 augusztusában már a megjelent könyv volt a kezedben azon a kis színpadon. Máskor a műteremben ültünk le, s még befért a filmkamera is. Ott volt Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza. A táj látványa és a költői kép volt a témánk. Rilke, Krúdy, Picasso és Szőnyi István! A Teleki téri legendákról volt szó, az „előadók, társszerzők” korszakáról.

– Mit hoztál a műsorunkra? – kérdeztem.
– Egy olyan részletet, ami önállóan megáll, egy régebbi – majdnem azt mondtam – jellemző darabot. De hát melyik nem jellemző? Gyönge írásom talán van, de amelyik nem jellemző? – olyan nincsen. Régi-régi, azért nem Jókai kora. Szinte akkor írtam, amikor átéltem. Ottlikékhoz vittem az első és egyetlen példányt (mindig egyetlen példányt gépeltem), valamiféle rettenetes lila papírosok voltak, irtózatos gépelés. De Ottlikék lelkierőt öntöttek belém, mondván: „Nem baj, Iván, most teljesen reménytelen a dolog, s lehet, hogy egész életedben reménytelen marad, mégis egyszer ezt még ki fogják adni.” Hát megtörtént. Elég döntő korszakom volt az, abból éltem, hogy mások rossz hangjátékaiból írtam másfajta módon rossz hangjátékokat; vagy vidékre, legjobb esetben Pestre mentem könyveket ismertetni. Hogy milyen könyveket, azt ne firtassuk. Rémes volt. Szóval fizikailag lázam lett. „Egyszer korábban mentem az egyik tanulóotthonba. Könyvekről kellett beszélnem, persze. Hogy miről? Tudom én azt?! Olyan kolhoz-dolog, traktoros-brigád meg egy félkarú katona, aki egy szobrot néz a kertben.”

– Negyedórát kértem tőled a beszélgetésre, s mivel nem akartunk megzavarni a munkádban, azt mondtuk: hozd magaddal azt, amin dolgozol. 
– Hoztam néhány olvashatatlan cetlit.
– Ezek valóban noteszlapok…
– A maguk teljes maszatjában. Egy gyerekregényt kezdtem el.
– Címe van már?
– Szinte csak címe van.
Arnold, a bálnavadász. (Történetek a reggelizőasztalnál.) Egy alcím néha nagyon megnyugtató.
– Kénytelen vagyok hallgatóink kedvéért megkérdezni: tudsz-e rendet tartani a cédulák serege közt? Ennek itt például valami nyomtatott szöveg van az egyik oldalán, azt ügyesen kihagyva körülírtad a papírt alulfelül- oldalt, ahol éppen üres hely adódott. S nem is tudom: a cetlik egyáltalán meg vannak számozva? Az egész könyv ilyen kéziratból áll?
– Kérlek, egyáltalán nem tudok rendet tartani. Valahogy Isten tudja, azért mégis emlékszem rá, hogyan állnak össze ezek a tényleg meglehetősen viharvert lapok. Én nagyon szívesen írok gépelt sorok közé. Nekem igazán érdemes levelet küldeni, mert én azonnal írok a sorok közé.
– Ha a sorok között olvasunk, akkor talán gondolhatok arra, hogy ebben a történetben (s ha nem is a történetben, de a történet mögötti atmoszférában) jelen van a te gyermekkorod is?  
– Érződik talán benne, de kevésbé nyomon követhetően, mint mondjuk némely novellámban vagy regényemben.
– Milyen zenékre emlékszel a „régi időkből”?
– Furcsa módon katonazenékre emlékszem. No, ezek nem voltak valami harcos katonazenék, inkább meglehetősen gyászosak, levert forradalmak és elvesztett háborúk gyászzenéi voltak. Kioszkokban szólt ez a zene. Séta közben apámmal, aki rengeteget járkált velem, megálltunk, és hallgattuk a katonazenét. Aztán gangzenékre emlékszem, amit a lányok énekeltek a házban, és utcazenékre. Egyáltalán, az egész város valamiképp zengett körülöttem.

Egy téli vasárnap délelőtt történt (1977 februárjában), hogy a „Különlegességi cukrászdában” gyűltek össze Mándy Iván körül barátai: filmesek, színészek, muzsikusok, a kávéház felszolgálói és vendégei, meg a tévések… – Na nem, ez azért túlzás – mondta Iván, amikor meglátta az Andrássy úton, akkor még a „Népköztársaság útján” fagyoskodó fúvószenekart, a műanyag védőhuzattal beborított kamerákat… Égtek a kávéházi csillárok, s világítottak a függönyökön túlról az autók fényszórói. Mint egy némafilm; elhalkult az utcazaj a lassú és súlyos havazásban. A fúvószenekar ott állt és játszott ablakaink előtt, konokul, kitartóan, csak kottáik áztak el a hólében, lassan csurogni kezdett a tinta… Mándy benn a mikrofonnal, míg odakünn egy-egy novellájának epizódja magától életre kelt.

„Behavazott kottaállványok az üres téren. Eltűnt a zenekar, eltűntek a kottalapok. Egy férfi járkált felhajtott kabátgallérral az állványok között. Diamant Béla, a trafikos. Megállt. Olyan mozdulatot tett, mintha a zenekar után akarna iramodni. De aztán végigsimított a kottaállványokon. Elgondolkozva nézett, mintha valamilyen zenét hallana. 
Semmilyen zenét se hallott. 
Eltűnt a zenekar. A Pénzügyőrség zenekara. Ők adtak térzenét ezen a vasárnapon, hidegfényű, tiszta ragyogás a reggel. Friss, pattogó indulók. Lágyan úszó keringők. A Császár-keringő, a Kék Duna…” 
– Azt hiszem, Iván, régebbi novelláidban megtévesztésül, úgy látszott, van valami történet, s aki felületesen olvasta őket, azt hihette, az fontos bennük. Újabban erről szó sincs. Egy-egy novellád akár vers is lehetne: kemény, szomorú, szikár költemény. Versantológiában is megjelent novellarészlet tőled, jól tudom?
– Jól tudod, szinte úgy tűnik, mintha verset írtam volna. De nem, azért ez megtévesztő dolog. Azért az bizony próza. Egyébként, ha költőnek tartanának, arra lennék a legbüszkébb a világon. Az olyan, mintha egy bakát kineveznek táborszernaggyá. Nem a műfaj, a vers töménysége a fontos.
– Sok-sok éven át éltél a régi Teleki tér közelében. Alapélmény ez.
– Harminc-harmincöt évig laktam ott. Az volt a különös, hogy a Tisza Kálmán tér, Mátyás tér és a Teleki tér három, egymásra csúszott tér volt, mind a három különféleképpen volt borzalmas. Én szerettem őket, de hát ez más kérdés. Tulajdonképpen az egyik bódéból nőttem ki akkoriban. Azt hiszem, az, hogy szerettem ezt a tájat: hazaszeretet. Más ezt nem magyarázza.
– Három és fél évtized után új helyre költöztél. Ennek a ténynek meg kellett jelennie a novellákban.
– Meg is jelent.
A létra című novellában. Két élő személlyel voltunk akkor együtt. Az egyik egy létra, öreg, kopott létra, ami úgy nézett ki, mint az ideiglenesen elbocsátott fegyenc, a másik, ha lehet – és nem kétséges, hogy még tragikusabb figura: gróf Batthyány, a kivégzett felelős magyar miniszterelnök. Jó társaság volt, nagyon sokáig…
– Az ablakodból kitekintve emlékművét látod, a mécsest. – A kocsik gyűrűjében, és nem a legjobb állapotban, nem a legjobb hangulatban… – Egyik novellád (tárcád?)
Pilinszky nevét viseli címként. Egy másik, a kötetzáró darab címe: Isten. Tárca ez? Tárcányi novella?
– Mindegy. Nem hiszek a műfajokban; nem fontos, de mondjuk: tárca. Nem sértődik meg az Öreg; annyi alkalma lett volna megsértődni… Körkérdésre válaszoltam. A Vigilia szólított fel, hogy írjunk Istenről – (pofátlanul hangzik) –, hogy mi a benyomásunk róla? „Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé.” Megírtam, tehetetlen szeretettel, de hát az ember mindig csak a monomániáját hajtja – és lett egy novella, vagy tárca – ez az én anyanyelvem.