Előző cikk Következő cikk

Tornya Erika RSCJ: Belső szabadságod titka

„Nagyon sok emberről tudom, hogy fontos volt az életében, hogy velem kapcsolatban volt. Ezt nagyon hálásan fogadom, mert tudom, hogy rajtam keresztül történt valami, de nem én csináltam. Talán ez a legfontosabb, hogy eszköz voltam arra, hogy az emberekben valami jó, pozitív dolog történjen. Köze van hozzám, de nem az én érdemem, mert én ezt ajándékba kaptam. Nem én tettem a jót, hanem jó történt” – születésnapi beszélgetés Mustó Péter jezsuitával.

mMustó Péter jezsuita 1935-ben született Derecskén. 1944-ben családja a front elől menekülve Németországba került. A passau-waldwerkei és a lindenburgi magyar gimnáziumba járt. Érettségi után, 1953-ban belépett a jezsuita rendbe, mint a Magyar Rendtartomány tagja. Két évre a neuhauseni novíciátusba került. Franciaországban 1955 és 1960 között filozófiai tanulmányokat folytatott. Teológiai tanulmányait 1960 és 1964 között Frankfurtban végezte. Ott szentelték pappá 1963-ban. Ezután egy éves rendi képzésen vett részt Franciaországban, Paray-le- Monialban. 1965 és 1977 között Münchenben volt ifjúsági lelkész. A 60-as években – a II. vatikáni zsinat szellemében – érdeklődése a más vallásúak, a másként gondolkodók és a jóléti társadalom sérültjei felé fordult. 1977 és 1978 között hátizsákkal bejárta Dél-Amerikát Mexikótól Bolíviáig. 1978–1979-ben munkáspap volt Berlinben (vendéglői mosogatásból tartotta fenn magát). 1979-től 1991-ig Dél-Amerikában, Bogota egyik szegénynegyedében dolgozott, egy napközi otthont hozott létre Casa Estudio néven. A rendszerváltás óta Magyarországon vezet meditációs lelkigyakorlatokat. Imádkozni tanít.

Hol vannak azok az érintések, hatások az életedben, amik megformáltak téged? Ki tudnál-e néhány olyan pontot emelni az életedből, amelyek nélkül másmilyen ember lennél?

Ilyen a születésem, ami nem az én döntésemen múlt. A fogantatásomat, ahogy az anyám engem elfogadott, és hogy milyen érzésekkel, gondolatokkal fogadott el, ez lenne az első, ami engem meghatározott. Mély hatással volt rám az is, amikor 3-4 éves koromban, a szülővárosomban, Derecskén jezsuiták prédikáltak és arról beszéltek, hogy Kínába mennek misszióba. Ott, kisgyermekként eldöntöttem, hogy misszionárius akarok lenni. Hatással volt rám a háború, a bombázás is. Emlékszem, ahogyan nézem a repülőket, amelyek hozzák a bombát és kiszámítom, hogy milyen szögben kell a repülőhöz képest helyezkednem, hogy a bomba ne rám essen, hanem elém vagy mögém. Abban a tudatban éltünk, hogy akármelyik másodpercben meghalhatunk. Debrecen, majd úton a menekülésben, majd a német városokban, például Bayreuthban. A meneküléshez tartozott az éhezés, az, hogy koldulni kellett. Megtapasztaltam, hogy nincs biztonság az életben, de mégis élünk. Ez a háborús helyzet nagyon befolyásolt. Talán ez alakította ki bennem a jóindulatot a hasonló helyzetben lévő emberek iránt. A külföldi tartózkodásaim is sokat formáltak rajtam. Ha a nyelvet nem tudom jól, sokkal többet kell hallgatnom. Ez a hallgatás sokszor fájdalmas volt, de később sok jót tettem az emberekkel azáltal, hogy a hallgatásommal teret tudtam adni nekik, és nem magamat helyeztem előtérbe.

A rended, a jezsuiták hogyan formáltak?

Legnagyobb hatással talán Jálics atya volt rám, aki ötvenéves koromban hívott, hogy végezzem el nála a lelkigyakorlatokat. Egyértelműen és szigorúan vezetett, komoly kereteket adott, de ezáltal megváltozott az életem. Rajta kívül egy francia provinciális volt, aki látott bennem fantáziát, de alapvetően az elöljáróim nem láttak bennem nagy képességeket, nem sokat foglalkoztak velem, mai kifejezéssel élve nem voltam „futtatva". Ezek mind jó elöljárók voltak, jól végezték a dolgukat, de nem éreztem azt, hogy engem különösebben támogattak volna. Nem látták meg azt, hogy biztatásra lett volna szükségem. De utólag egyáltalán nem bánom ezt, mert visszahozott a talajra, mindig két lábon álltam a földön.

Ezért mentél el Kolumbiába?

Hogy valami ilyen is benne lett volna, az lehetséges. De – amint mondtam – négyéves korom óta kínai misszionárius szerettem volna lenni. 12 évig voltam Münchenben ifjúsági lelkész, s amikor annak vége lett, akkor ébredt fel bennem a vágy elmenni valahová nagyon mes szire. Egy dán jezsuita barátom hívására Dél-Amerikába mentem. De hogy miért éppen az utcagyerekekkel foglalkoztam? Talán azért, mert én mintha saját magamat egy elhanyagolt, elűzött gyereknek éreztem volna, ezért fordultam sokkal nagyobb érzékenységgel az utcagyerekek felé. Hogy miért Bogotába? Számomra a bátyám mindig nagyon fontos volt, és csak nagyon későn vettem észre, hogy én mindig a bátyám után mentem. Már régen Bogotában voltam, amikor rádöbbentem, hogy a bátyám Bogotában élt néhány évig a családjával, és a jezsuita egyetemen tanított.

A helyzet nagyot változott, mivel a mostani fiatal jezsuiták számára ikon vagy.

Ez a kifejezés, hogy „ikon”, megijeszt. Nem szeretnék ikon lenni, de nem is tudom megakadályozni. Mindenkit, akit ismerek és nagyra becsülök, szeretnék reálisan nézni. Elfogadni a gyengéit, a rossz tulajdonságait is és azzal együtt szeretni. Az „ikon” kifejezés azért hat rám nagyon negatívan, mert nem szeretnék senki számára ikon lenni, és legkevésbé sem szeretnék úgy viselkedni, mint egy ikon. Ha ilyet hallok tőled, hogy rám feltekintenek, mert valami fontosat képviselek, akkor szeretnék alázatossá válni és azt mondani, hogy Istenem segíts meg, hogy az életem úgy hasson az emberekre, ahogyan az jó nekik. Én pedig vagyok az, aki vagyok, aki tudok lenni.

Az a benyomásom, hogy a kategorizálást és a szerepeket jól reflektáltan próbálod magadtól távol tartani. A belső szabadságod tényleg átsugárzik. Mit gondolsz a belső szabadságról?

Fiatal koromban görcsös, gátlásos ember voltam, nem voltam belsőleg szabad. Hét gyerek volt a családban, nagy szigorban neveltek bennünket a menekülés előtt és utána is. Nagy fegyelemre volt szükségünk a túléléshez. Hogy szabad lettem és sokak számára egy belső szabadságot jelképezek, ahhoz egy hosszú szabadulási folyamaton kellett, hogy keresztülmenjek. Meg kellett bizonyos dolgokat szenvednem, és rengeteg mindent le kellett rázni magamról. Úgy szoktam fogalmazni, hogy 15 év kellett hozzá, hogy a noviciátust lerázzam magamról és újabb 15 év kellett, hogy a belső fegyelem új formáját megtanuljam. Le kellett rázni magamról a megkötöttségeket, gátlásokat és félelmeket, és meg kellett tanulnom, hogy az életnek, a léleknek van rendje, ami csak úgy működik, ha én ebbe a rendbe belesimulok és megtalálom magamat benne. Aki nekem ezt a szabadon választott belső fegyelmet tanította, az Jálics atya volt és a meditációja. Nála kaptam meg azt a rendszert, ami segített. Azt tanultam, hogy bírd ki az imazsámolyon akkor is, ha az indulattól szét tudnál szakadni. Figyelmesen, gyengéden, jóindulatúan próbálj ott maradni. Jálics atya fegyelmére nekem szükségem is volt, jót is tett, és valamiképpen az a fegyelem, amit a rendszeres meditációban harminc éve gyakorlok, az segít abban, hogy szabadabban fogadjam el mindazt, ami az élet rendjének a velejárója. A meditációban tanultam, hogy csak akkor fogadnak el egy más kultúrában, ha beilleszkedek az adott nyelvbe, kultúrába, de ugyanez vonatkozik a szerzetesi közösségre is. Ha nem ápolom a lelkem rendjét, akkor az érzelmi világom, a félelmeim, a haragom fog engem dominálni. Az érzelmi világba is alkalmazkodást hoz ez a rend. Nemcsak a meditáció, de az a külső keret és mindennapos gyakorlás, ami segít abban, hogy az életem jelenlegi rendjét meglássam, és abba hagyjam magam beilleszkedni.

Ha visszatekintesz az életedre, mire vagy a legbüszkébb? Min van rajta a kezed nyoma?

Nem szívesen engedem meg magamnak, hogy büszke legyek. Amire büszke lehetnék, azok olyan dolgok, amiket tudom, hogy nem én csináltam. A közelmúltban egy lelkigyakorlatozó azt mondta nekem: „Amikor veled beszéltem s rám néztél, úgy éreztem, mintha Jézus nézett volna rám.” Erre azt mondom, hogy hála Istennek. Mert erről tudom, hogy nem én csináltam. Nagyon sok emberről tudom, hogy fontos volt az életében, hogy velem kapcsolatban volt. Ezt nagyon hálásan fogadom, mert tudom, hogy rajtam keresztül történt valami, de nem én csináltam. Talán ez a legfontosabb, hogy eszköz voltam arra, hogy az emberekben valami jó, pozitív dolog történjen. Köze van hozzám, de nem az én érdemem, mert én ezt ajándékba kaptam. Nem én tettem a jót, hanem jó történt.

Mire vágysz, milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Sohasem terveztem, hanem engedtem, hogy az élet meghívásaira kész legyek válaszolni. Most egészen konkrét dolgok is vannak, de nem tudom, hogy ezeknek meg kell-e valósulnia. A Bogotai történetek című könyvet most fordítják spanyolra, örülnék, ha ez kiadásra kerülne. A második lelki dolgokkal kapcsolatos könyvet (Megszereted, ami a tied) szeretném németre fordítani, örülnék, ha ebből lenne valami, de ha nem történik meg, akkor sem hiszem, hogy elvétettem életem hivatását. Szeretnék hagyni magam számára olyan időt, amikor kicsit többet tudok olvasni irodalmat, élettörténeteket, történelmet. Szeretnék gitározni vagy mandolinon zenélni, rajzolni vagy festeni. Zenélni, rajzolni soha nem tudtam jól, csupán a magam örömére szeretnék ezzel foglalkozni. Hiányolom, hogy a dél-amerikai idők óta kicsit elhanyagoltam a szegényekkel való kapcsolataimat, bár annak ellenére, hogy több mint húsz éve eljöttem Bogotából, még benne vagyok néhány ottani dologban. Lelkileg továbbra is fejlődöm, foglalkozom a szüleimmel, az öcsémmel való kapcsolatommal, az álmaimmal, tanulom a segítés művészetét is. Az utóbbi időben arra kérem Istent, hogy meg bírjak békélni a halálnak azzal a formájával, amit nekem szán, de addig ne szűnjek meg örülni az életnek.