Hojdák Gergely: Álmok és szerepek az irodalomban

Milyen jelentősége van az álmodozás irodalmi és filozófiai példáinak ránk, a 21. század embereire nézve?

Az élet (rém)álom…?

aAz élet álomszerűsége (vagy, ami majdnem ugyanaz: színházszerűsége) legkésőbb a 17. század óta az európai kultúra egyik meghatározó gondolata. Shakespeare legnagyobb hatású színművei rendre az álom és az ébrenlét határán játszódnak (Hamlet első felvonása, Szentivánéji álom, A vihar, Téli rege, A makrancos hölgy keretszíne), illetőleg egy olyan fikciós térben, ahol a szereplők tudatában vannak önnön színrevittségüknek. Jó példa erre III. Richárd híres önmeghatározása: „I am determined to prove a villain.” Semelyik magyar fordítás nem tudja egészen visszaadni Shakespeare nyelvi leleményét, hiszen a mondat értelmezhető úgy is, hogy „eldöntöttem, hogy gazember leszek”, de úgy is, hogy „determinálva vagyok arra, hogy gazember legyek.” A korabeli nézők mindenesetre nagyon jól tudták, hogy a gazember (villain) a népszerű vásári komédiák (commedia dell’arte) zsánerfigurája. Tehát a színlelő Richárdot játszó színész több szinten is „szerepet játszik”. Ugyanez a forradalmi (és egyben ősrégi) gondolat, az élet szerep- vagy álomszerűsége ölt testet a kor másik nagy színházi kultúrájában is: Calderón, a nagy spanyol drámaíró („civilben” katolikus pap) gyönyörű misztériumjátékai mellett megírja Az élet álom című darabját. Ennek főhőse, a koraszülött Segismundo – akit apja egy sötét jóslat miatt születésétől fogva börtönben tart – egy bódító ital hatása alatt egy napig teljhatalmúlag uralkodhat. Miután kiéli minden elfojtott vágyát és kegyetlen zsarnokká válik (akár a szintén koraszülött III. Richárd), az udvaroncok újra elkábítják és visszazárják tömlöcébe. De a nemesség egy része ekkorra már tudomást szerzett róla, s az öreg király halálát követő lázadásban vezérükké választják – ő pedig másodjára már kiváló uralkodónak bizonyul. A mű zárómonológja kvázi-teológiai összefüggésbe állítja az élet-álom-gondolatot: „Bámultok? Hökkenve néztek? / Hisz egy álom volt tanítóm, / S most szorongok, s egyre félek; / Hátha arra ébredek, hogy / Újra a börtön-fenéken / Rothadok! … S ha mégsem így lesz / Úgy is álmomat dícsérem: / Az mutatta meg nekem, / Hogy a boldogság tünékeny, / elrepül, akár az álom; / Ám most élhetek, remélem, / Hátralévő napjaimmal / S megbocsátást esdve kérek / Vétkemért, hisz a nemes szív / Megbocsátó, engedékeny.” (ford. Jékely Zoltán). Ebben az időben születik meg a spanyol irodalom máig legnagyobb hatású alakja, Cervantes Don Quijotéja is, akinek sajátos hóbortosságáról máig parázs viták folynak az értelmezők körében: a zabolátlan képzelőerő dicséretét kell-e a műből kiolvasnunk, amint a romantikusok gondolták, vagy a realitásérzék elvesztésének patológiáját? (A kettő persze olykor szorosan összefügg egymással.) Ezzel párhuzamosan a francia Descartes, a modern filozófia atyja arról a lehetőségről elmélkedik, hogy mindaz, amit valóságnak tartunk, puszta hallucináció, az emberek megtévesztésére „szakosodott” istenség trükkje is lehet. E gondolatmenet végén a modern európai gondolkodás (egyébként önmagában véve meglehetősen ingatag) alaptételét fogalmazza meg: „elmélkedem/kételkedem, tehát vagyok.” Összefoglalva az eddig mondottakat: az élet álomszerűsége, illúzió-voltának lehetősége legkésőbb a 17. századtól kezdve az európai kultúra egyik központi gondolatának számít. A középkor szilárd kozmológiája (világértelmezése) után az újkor embere ismeretelméletileg ingatag talajon áll: előtérbe kerül a különböző (élet)szerepek kipróbálásának, a világ képzeleti úton történő megváltoztatásának lehetősége.