Marton Árpád: Sodródunk

Miként eshetett meg, hogy miközben a világ folyamatairól rendelkezésünkre álló információhalmaz pontosabb, mint korábban valaha is, az emberiség mégis elszabadult tutaj utazójaként sodródik balvégzete felé?
Lányi András Az ember fáj a földnek című, összegyűjtött írásait tartalmazó könyvében nem szokványos természetvédő beszéddel találkozhatunk. A szerző az alapokra kérdez rá.

sSodródunk – sommázható e Vörösmartytól vételezett című kötet üzenete. Szerzőnk – korunk Szókratészának pozíciójában – kitartóan és lényeglátón elemzi meggyőződéseinket, kategóriáinkat és társadalmi struktúráinkat, amelyek a jelek szerint alkalmatlanoknak bizonyulnak a földi élet megóvására és átörökítésére. Politikai gondolkodásunk, gazdasági gyakorlatunk, társadalmi etikánk, nem utolsó sorban kollektív tudatlanságfolyamunk, a média adósok maradnak egy korporatív, fajok, létformák és életkorok fölötti felelős együttműködés, kölcsönös kommunikáció és kommunió szorgalmazásával.

Lányi mindenekelőtt azzal a téveszmével szakít, mely szerint az ökológia a természeti környezet tudománya, és mint ilyen, természettudományos-szakmai illetékességű. Aki elvontan, az erőforrásaink kizsákmányolásaként azonosítja, esetleg a metaforikus-misztikus Gaia megkárosításának tartja, csak tetézi a bajt. Létrontók vagyunk, mindenekelőtt a magunk létének lerombolói. Ha ugyanis az ember ama lény, akinek világa van, lénye nem ér véget tér-időbeli korlátainál. Társadalmikozmikus kommunikációban létező entitás, amelynek újkori elidegenedése éppen ember voltának behatárolt fogalmi mezőjében gyökerezik. E csonka emberkép, a társadalmat elvont egyedek rendszereként tekintő fölfogás nemcsak az embert fosztja meg világától, de a világot is a vele, benne és nevében, heideggeri metaforával élve mintegy őrzőjeként gondolkodó-gondoskodó embertől. A teremtett lények az emberi öntudat aktusában lépnek sajátos értékük birtokába. A világ humanizálásának kulcsa az ember humanizálása!

Környezetünk ugyanis nem külső objektivitás. Épp ezért teljes paradigmaváltásra van szükség a hozzá – és a magunkhoz való viszonyulásunk terén. Túl kell lépnünk én és külvilág, egyén és társak, test és lélek dualisztikus szemléletén, a nyugati kultúra expanziót, agressziót kiváltó hasadt identitásán. Lányi-Szókratész a másokkal való szembenállást hangoztató autonómiaeszménk és szekularizált, a másoktól való függetlenség álmítoszait tápláló szabadságfogalmunk kritikai újragondolásában látja az egyetlen lehetőséget, hogy a szelídségben ne gyöngeséget lássunk, hanem erőt, s így a jövőben az ember legmagasabb rendű létminősége: a kölcsönös és felelős szeretet formálja és őrizze meg a legtörékenyebb csodát, a földi létet. E mélyenszántó és alapos könyv konklúziója (amelyet szerteágazó szociológiai, ökológiai, filozófiai és etikai vizsgálódás segít világra, az egzisztencializmus, fenomenológia, hermeneutika és perszonalizmus meglátásait hasznosítva) éppoly magasztos, mint amennyire kézenfekvő: a világ megmaradásának záloga az ökoszisztéma legmagasabb polcán helyet foglaló teremtmény, az ember legfőbb erkölcsi minősége, a szeretet kiterjesztése a lét egészére. A főparancs univerzális érvényesítése. Az ökotudatosság ezen a ponton teremtésvédelemmé válik, az etika pedig misztikává.

LÁNYI ANDRÁS: Az ember fáj a földnek. Utak az ökofilozófiához. Budapest, 2010, L’Harmattan.