Előző cikk Következő cikk

Marton Árpád: A remekmű megszólítja az embert

Tóth Sándor talán az utolsó művész, akit valódi tekintély övez Szegeden. „A művészetben nincs fejlődés” – vallja a szobrász. Bizonyítékul most fél évszázad munkáit állítja ki Hódmezővásárhelyen, ott, ahol ötven esztendeje bemutatkozott a tárlatlátogató közönségnek.

Tóth Sándor intézmény. Legendák járják róla, amidőn hosszú ballonkabátban, valami filmsztár lezser eleganciájával hengerelte le a Kárász utca publikumát, rajongó hölgykoszorútól övezve. Történt mindez a lódenszürke hatvanas években. És mert a legendák már csak ilyenek: státuszát akkor sem sikerült eloroznia senkinek, amikor évtizedekre Nyíregyházára települt, hátat fordítva a porlódiságnak. Nagyvonalúbb gesztus csak az volt, amikor pár éve visszaköltözködött. Fölhajtás nélkül, fejedelmi természetességgel.

Elgondolkodott már rajta, mivel kezdődik a Biblia? Az Úristen szobrászkodni kezd. Veszi az agyagot, formázni kezdi, lelket lehel belé. Ha komolyan veszem ezt a szimbólumot, úgy a szobrászat nagyon felelősségteljes, nagyon kockázatos művészeti ág!

Nemcsak a Biblia! Más keletkezésmítoszok is, mint pl. a Gilgames-eposz, élnek ezzel a képpel. Az alkotó sárból csinál embert, és aztán lelket lehel belé.

Az ősi szimbólumot aztán az arisztotelészi–Szent Tamás- i anyag-formatan tovább szisztematizálja. Anyag és forma, agyag és lélek. Más-más régiókból származó valóságok, ugyanakkor egymást föltételezők. A szobrászatban talán ez az ősegység is realizálódik.

Nekem ez túl bonyolult! Különben is azt tapasztaltam, hogy aki túl sokat filozofál, nem tud jó szobrot csinálni. A szobrászat földhöz kötött valami. Kell hozzá bizonyos barbárság, bizonyos mersz, hogy az ember nekifogjon, és formába öntse a gondolatát. A szobrászatban nincsenek nagy elrugaszkodások. Akikben van, azokról kiderül, hogy nem is olyan nagy szobrászok. Tiltakozom minden olyan irányzat ellen, amely a személyiség önkifejező gesztusának fogja föl a művészetet. Nem hiszek például a véletlenek összekapcsolódásában. Azt viszont vallom, hogy a tudatban születik meg a szobor képe. Az már fölkészültség dolga, milyen fokon tudja az ember megcsinálni. Ez olyan mesterség, ahol az agyagot meg kell gyúrni, a kő faragása pedig megizzaszt. Az ember a csinálás küzdelmeiben, kínjai és boldogsága közben jön rá, hogy ez jó dolog. Vele jár fizikai fájdalom, szellemi fáradtság. A tudat előbbre jár, mint a kéz, amely ügyetlen a megvalósításhoz. Amikor aztán ebben az őrlődésben kisikeredik valami, az az öröm. Ha valami nagyon könnyen ment, abból többnyire rossz szobor lett. Amit folyton újrakezdtem, amivel sokat kínlódtam, azokra most is öröm ránéznem.

Úgy fogalmaz egy helyütt: „A szobrász – hitem szerint – képes arra, hogy véges létét az anyag megmunkálásával – talentuma által meghatározott fokon – a végtelen felé kiteljesítse.”

Annyit akartam csupán mondani ezzel, hogy ha az ember megcsinál egy szobrot, az a szobor attól fogva a végtelenségig meg is maradhat. A szobrász tehát valami módon képes arra, hogy az amorf anyagból készítsen valamit, ami ha találkozik a tetszésével, a közösség megóv. Ameddig beszélhetünk közösségről. New Yorkban nem engednek fémből szobrot állítani, mert ellopják az anyaga miatt. Nyíregyházán egy év alatt hatszor fosztották ki a lakásom. Anyám sírjáról lelopták a bronzot. Ez már majdnem Amerika…

Miként fogalmazódjék meg, alakuljon ki az igény a művész munkája iránt? Kinek a dolga ezt fölkelteni?

Zavarodottságot látni, bármerre nézek a világban. Azok a próbálkozások például, amelyek a zenében történnek, nem okoznak olyan örömet, mint Mozart hallgatása. A szépművészetekben? Olyan kiállításokat látni, hogy kifordulok az ajtón. Nem egyszerűen nem tetszenek vagy semmitmondóak. Megbotránkoztatnak. A megbotránkoztatásból biztosan nem születik katarzis. Én változatlanul azt a szépet igénylem, amely az emberiség évezredei során megteremtődött. Képileg, látványilag. Michelangelo Brutusa, az egyiptomi Zöld fej, vagy mesterem, Kisfaludi Strobl Zsigmond Bernard Shaw-portréja, Hudon Voltaire-ja – ezek a munkák megborzongatják az embert. Azt mondtam egyszer, fiatal tanár koromban: Michelangelo Mózese olyan remekmű, hogy nem tudom elképzelni azt a birkapásztort, akit meg ne döbbentene, meg ne szólítana, ha sosem látott is korábban még szobrot. De a legnagyobb atomtudósra éppen úgy hat! Amikor először láttam Donatello San Lorenzóját, azt a döbbenetet sosem fogom elfelejteni. Kisméretű portré csupán. Kicsivel odébb a fölülmúlhatatlan Medici-kápolna. Nem messze Ghiberti kapui. Mégis. A remekmű megszólít. Giotto, Cimabue, Rembrandt, Vermeer. Van Gogh is. De Mirót nem tudom elfogadni. Kleet se. Etetések, amelyeket majmol a világ. Hablatyolás. Nyolcvankét évesen már ki merem jelenteni. Az embert akkor éri a nagy ráébredés, amikor Firenzében megnézi Fra Angelico Angyali üdvözletét, aztán kitekint a kolostorudvarra. A kert, a kút, minden az eredeti a képen. Csupán a fa nőtt négyszáz év alatt… Azt kell ábrázolni, amit az ember lát! Ennyi a titok.

Játsszunk el a gondolattal, hogy a reneszánsz idejében látja meg a napvilágot. Nem veszteség a hanyatló ívben alkotni?

A művészeti tett olyasvalami, ami nem fejlődik, nem fejlődhet. A technológia fejlődhet. Egy mai és egy 1920-beli Mercedes között lemérhető a teljesítménybeli különbség. De ha a művészet fejlődne, akkor mi nem élvezhetnénk sem Mozart, sem Bach zenéjét, de Catullus verseit sem. Azért csodáljuk a görög, a római alkotókat, a reneszánsz mestereit, mert amit alkottak, az a végtelenségig csodálandó.

Esztétikai nevelésünk súlyos kudarca, hogy az emberek java része képtelen megkülönböztetni a szépet a tetszetőstől. Az egyházművész Tóth Sándor szerint miért szembesülünk rendre azzal, hogy liturgikus tereink teli vannak hatodrangú művekkel? Silány alkotás nem lehet igaz eszmeiség kifejezője!

El kell menni egy búcsúba. Giccseket árulnak azon a címen, hogy egyházi tartalommal bírnak. Annyi változás zajlott le egy emberélet alatt, hogy zűrzavarosak az értékrendek. A napokban hallom, hogy Kádár János kommunista szent. Egy gyilkos hogy lehet szent? Megáll az eszem, micsoda eltévelyedések alapján alkotnak az emberek véleményt. Nincs legkisebb közös többszörös. Ilyen korban élünk. Ez nem elsősorban egyházművészeti kérdés. Egy püspök, a megrendelő eldöntheti, miként kívánja a hitének alapjait és maradandóságát közvetíteni a mű által. Ha sikerül valamirevaló művészt választania, abból egyházművészet lesz. Ha nem, csupán egyházi valami. Ha egy hithű kommunista tökéletesen megold egy egyházi föladatot, az jó egyházművészet lesz. A mindennapi lépcsőkoptatástól ellenben senki sem lesz jó egyházművész! Csak a mesterségbeli tudástól és a szilárd világnézettől. Kisléghi Nagy Ádám, akit az egyik legjobbnak tartok, bizonyára azért fest olyan jól, mert erős hitbéli meggyőződéssel rendelkezik. Sík Sándor mégis azt mondja: a suszternál csak az érdekel, be tudja-e foltozni a cipőmet. Nem az ideológiája.

Életműve egy viszonylag távolabbi stációja jut eszembe erről, amely mintha azt példázná, hogy a jó mű fölébe képes nőni a megrendelő és a korszellem ideológiai közegének. 1956-ban a Képzőművészeti Főiskola forradalmi bizottmányának elnöke volt. Három évvel később, a Tanácsköztársaság-pályázatra becsempészett Zászlóbontó fiúval a föladat minden kötöttsége ellenére sikerül hűnek mutatkoznia vállalt eszményeihez. Mozgalmi idol helyett a bontakozó fiatalság minden korban érvényes szimbólumát alkotta meg.

Nem az a kérdés, ki elnök és ki nem. A forradalomban mindenki teszi, amit a forradalom megkíván. Csurka Pista ugyanekkor lett DISZ-vezető a Színházművészetin. A Magyar Szobrászművészek Forradalmi Bizottságában valódi, nagy művészek – Borsos Miklós, Kerényi Jenő, Somogyi József – mellett foglalhattam helyet. Hárman képviseltük a fiatalokat: Erdélyi Attila, Bencsik Pista és én. Elmondhatatlan eufória volt. Olyan egész életre meghatározó dolog, amit csak az tud, aki megélte. Ahogy október 23-án elindultunk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig és vissza. A hömpölygő tömeg. Ahogy a körúton vágják ki a címert a zászlóból. A sokaság a Parlament előtt. A Sztálinszobor ledöntése. Ez volt a Zászlóbontó ifjú. Diplomamunkának szántam, mígnem Pátzay Pál az osztály nagy derültségére kijelentette: „Sanyi, magának részt kell vennie a Tanácsköztársaság-pályázaton.” Így készült el életnagyságban, gipszből. Meg is kaptam rá a nagydíjat. A KISZ-vezetők mentek a minisztériumba, hogy a polgár tanárok kijátszották a pályázatot. Mígnem a kiállításon „véletlenül” meglökték a szobrot. Fél emeletet zuhant.

A polcon a véglegesített makett. Egyebet sem kellett tenni, mint kivágni a zászlót. A szobor voltaképp nem változott: az ’59-ben megfogalmazott gondolatok érvényesek maradtak. Mi több: az esztétikai kifejezés is.

Nem hiszek benne, hogy a művésznek korszakai volnának. Egy ember születésétől haláláig ugyanaz. A nagy mesterek példája azt mutatja, hogy stilárisan egy életen át egy dolgot csináltak. Ezért lehet őket megkülönböztetni egymástól, ezért van kézjegyük. Nekem a magam tudása adatott. Ha a körülmények, a társadalom, az igények másként alakulnak az életemben, talán másképp csináltam volna. De az is lehet, hogy se nem jobban, se nem rosszabbul. Ki tudja. Talán csak a publicitás lehetett volna más. Én én lettem volna. Pátzay egyszer azt mondta: frissnek a kiflinek kell lennie, a szobor jó legyen. Ennyire egyszerű az egész.

Dolgozzon kővel, fával, bronzzal; nem is szólva a külön életműnek is rangos érmészetről, Tóth Sándor minden alkotása a teljesség élményét nyújtja. Gondolom, ez is ennyire egyszerű.

Egy biztos. Összegereblyézve az éremtermést, 1600- nál több éremoldal gyűlt a kötetbe. Vásárhelyen együtt vannak fél évszázadom festményei, rajzai, rézdomborításai, portréi és emlékműtervei. Aki végignézi, azt látja, hogy hála Istennek, semmit sem fejlődtem.