Kóczián Mária: Az igazi katarzis felé

Mi lehet az oka, hogy Vidnyánszky Attila nagy hatású rendezéseiért sokan lelkesednek, míg mások fanyalognak? Hogyan lett a kárpátaljai fiúból a Nemzeti Színház igazgatója? Mi ad neki erőt, és mi erőtleníti el? Az igazgató-rendezővel a Körhinta próbái alatt beszélgettünk.

Erős embernek tartják. Annak is érzi magát?

Sokan gondolják, hogy erős vagyok… Én inkább azt mondom, hogy rengeteget dolgozom, miközben naponta érzem, hol vannak a korlátaim. Mindig vannak nehéz napok, hetek, ilyenkor össze kell szednem magam, hogy tovább tudjak lépni. Ez nagyon fontos, mert fiatal korom óta társulatvezető vagyok, sok emberért felelős. Az évtizedek alatt kialakult egy sor technika, amelyek segítségével tudok előre haladni úgy, hogy közben másokat is motiválok. El tudok érni célokat, de érzem a határokat, azt, hogy véges az erőm…

A célokat Ön határozza meg?

Igen, célokat tűzök ki magam elé. De sokszor a célok találnak meg, és ezek aztán feladatokat adnak. Fontos, hogy az ember megtalálja vagy felismerje, hogy mi a dolga, és hogy mozgósítsa a tehetségét, energiáit annak érdekében, hogy a célok megvalósuljanak.

Mikor érezte először, hogy egy cél nagyon határozottan megjelenik?

Hamar eldöntöttem, hogy színházzal vagy filmmel szeretnék foglalkozni, és meg is tettem mindent ennek érdekében. Előbb Ungváron jártam egyetemre, két évig magyartanár voltam szülőfalumban, Nagymuzsalyban, azután jött a színművészeti Kijevben. Harmadéves rendezőhallgató voltam, amikor megszólítottak: Beregszászban magyar színház létesülhet, és ehhez magyar színészosztályt indítanának Kijevben, segítsek. Végigjártam Kárpátalja összes magyar iskoláját, felvételiztettem, aztán tanítottam is az osztályt, de sokáig mindez párhuzamosan futott saját kijevi rendezői karrierem építésével. Csak azt gondoltam: segítek, rajtam ne múljon. Mivel a beregszásziak nem tudtak rendesen ukránul, Kijevben én pátyolgattam és persze tanítottam is őket, aztán „rám maradtak”. Egyre jobban élveztem a tanításukat, mert hamar kiderült, hogy ők a legjobb osztály azon az évfolyamon. Mire 1993-ban végeztek, nagyot fordult a világ. Amikor a beregszászi magyar színház alapításának az ötlete felmerült, még létezett a Szovjetunió, de mire az osztályom végzett, már a független Ukrajnában éltünk. Elképesztő volt a nyomor, a korrupció, abban a kilátástalanságban egy színházalapítás – hogy úgy mondjam – már nem volt aktuális. Az ígéretekből nem lett semmi, de akkor azt mondtam: csakazértis. Próbáltunk és faluztunk. Túléltünk. 1996-ban T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című verses drámáján dolgoztunk, ami a később szentté avatott Becket Tamás mártíromságáról szól. Mivel nem volt színháztermünk, engedélyt kértünk, hogy templomokban játszhassunk. A nagyszőlősi bemutatón a Becketet alakító Trill Zsolt felment a szószékre, és onnan mondta el a darabbeli karácsonyi szentbeszédet, ami szól az örömről, hogy megszületett a Megváltó, és szól a Megváltó eljövendő haláláról is. Amikor Trill befejezte a prédikációt – „az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen” –, a templomi nézőtéren ülők vele együtt mondták ezeket a szavakat, és keresztet vetettek. Mintha valóban misén lettek volna. Ott valami fontos dolog történt velem!

Felismerésnek mondaná?

Nem egyszerre hasított belém valami felismerés, de ott a nagyszőlősi templomban lett világos, hogy mi is történik velünk. Egyértelművé vált, hogy dolgom van a társulatommal és a közösségünkkel, az akkor még körülbelül kétszázezres kárpátaljai magyarsággal. Hogy nem csak átok a kisebbségi lét, hogy nem csupán áldozatai vagyunk Trianonnak, hanem ebből adódik egy sor feladat. Híd lehetünk, közvetítők a határ két oldalán élő magyarság között, és magyarság és ukránok között. A színház pedig az az eszköz, amivel ezt az ügyet szolgálhatjuk. Érezni kezdtem, hogy lényeges döntéseimnél mindig kapok segítséget. Hogy talán semmi sem véletlen, hanem haladok valami felé. A beregszászi és a debreceni évek után így jött a Nemzeti Színház, és másfél éve az ország első számú színházát irányítom. Kirajzolódik az utam…

Küldetés, misszió?

Az is, de én inkább azt mondom, hogy feladatok sora, amelyeket fölismerek, és célok, amelyeket el szeretnék érni. A gyerekeim sportolnak, és néhány hónapja tisztáztuk, hogy azért kell imádkozni, hogy sem ők, sem a társaik, sem az ellenfeleik ne sérüljenek meg. „A többit neked kell megoldanod, fiam! Nem korrekt a győzelemért imádkozni, mert ott van a másik is, aki szintén nyerni akar. A kérdés, hogy megtettél-e mindent a győzelemért?”

Mindig van segítsége a cél eléréséhez?

Lényeges döntéseim kapcsán nem vagyok pusztán magamra utalva. Mindig van mibe, kibe kapaszkodnom. Ezt az érzést erősíti a feleségem, a családom, a két felnőtt és négy kisgyerekem. Nagyon szép életet élek. Teljes életet! Reggel tőlük indulok el, hozzájuk térek haza. Ha harcosabb napom van – mondom is ilyenkor, hogy „bevetésre megyek” –, tudom: jövök haza, és lesz, aki „bekötözi a sebeimet”, megnyugtatja a lelkemet, aki örül a sikereimnek, mert hála Istennek van nekem egy társam, és ott vannak a gyerekek is… Ők az elsők, akikért minden nap hálát mondok.

Mennyire lehet Önt elgyengíteni?

Naponta erőtlenedem el! Naponta ütközöm falakba, amelyek áttörhetetlennek tűnnek… A pap, akinél elsőáldozó voltam, egyszer megkérdezte, hogy szoktam-e reggelente segítséget kérni a munkámhoz. Elmondtam neki, hogy este meg szoktam köszönni a segítséget, amit aznap kaptam ahhoz, amit tettem, elértem. De reggel valahogy úgy érzem, hogy az előttem álló nap feladatait „emberből” kell véghezvinnem. A pap mosolygott. Úgy éreztem, azt  gondolja, majd eljutok oda, hogy megértem: reggel is lehet segítséget kérni.

A színháza nagyon erős hatású. Egy barátom azért nem szereti minden rendezését, mert van olyan darab, amely – úgy érzi – túl nagy erővel zuhan rá.

Igen, lehet. Az eszköztárát tekintve totális színházat csinálok, magamat sem kímélem, nyilván a nézőt sem. Úgy gondolom, hogy a színház nagyon komoly eszköz, hogy az életünket érintő lényeges, nagy, végső dolgokról beszélhessünk. Komolyan veszem azt a lehetőséget, hogy a Nemzetiben évadonként százezer emberhez szólhatunk. Legközelebbi bemutatóm a Körhinta – témája a szerelem, a fiatalság. Ebben az évadban a Don Quijotét rendezem még, a búsképű lovag története a világirodalom egyik nagy mítosza. Jövőre egy ’56-os téma, majd a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája következik.

Megint?

Igen, folyamatosan foglalkoztat a Tragédia, mert Madách műve kimeríthetetlen gazdagságú. 1998-ban rendeztem meg először, azóta még háromszor vágtam bele. Nekem Az ember tragédiája egy életprogram.

Nagyon erőteljes színészekkel dolgozik. Keresi őket?

Ez így van! Az igazi nagy szenvedélyek és érzelmek, a nagy kérdések érdekelnek, és ehhez nagy erejű színészekre van szükségem, akik hatalmas energiákat képesek mozgósítani.

Mit keres még bennük?

Valami igazit. Azt a mélységet, amely a mély katarzis felé viheti a nézőt. Olyan szerepeket kell adnom, olyan alkotói légkört kell teremtenem vezetőként és rendezőként a Nemzetiben, hogy a színházcsinálás ne pusztán előadások létrehozását jelentse, hanem kutatást, kísérletezést: alkotást. Amikor őszinte kitárulkozások, zsigeri, nagy gesztusok, szenvedélyek és valódi pátosz születik.

Lehet, hogy az idő Önnek dolgozik: például a gyerekeim 17, 14 évesen szívesen nézik az előadásait, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy annyi minden történik a színpadon, és nagyon erős hatások érik őket…

Én is a gyerekeimen keresztül jöttem rá erre! Vannak, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy akár „nyolcdimenziós” az, ami a színpadon történik. Olyan az én színpadi világom, mint egy nagyzenekari mű: dallamok, témák, motívumok ismétlődnek, váltják egymást, harcolnak egymással. Azt tapasztalom, hogy ennek a befogadása és élvezete a gyerekeimnek nem okoz gondot. Vagyis, ha a gyerekeket korán ilyenfajta színházi nyelvre szocializáljuk, megértik, megérzik, átélik a metaforikus, szimbolikus, költői nyelvet is, képesek befogadni egy előadást akkor is, ha nincs lineárisan elmesélhető történet. Hiszek a fiatalokban, szenvedélyesen hiszek bennük! Sok-sok értékes gyereket látok a gyerekeim óvodájában, iskolájában és a nézőtéren, amikor egyszerre hatszáz gyerek nézi a János vitézt. Ez is erőforrás!

Hogyan éli meg a saját darabjait nézőként?

Szenvedélyesen! Én vagyok az első néző, akit a színészeknek meg kell győzniük, magamon keresztül tesztelem azt, ami a színpadon történik. A bemutató után sokszor nézem az előadásaimat, figyelem, segítem a színészeket, korrigálok, ha kell. De erre nekem is rá kell hangolnom magam. Megértem és elfogadom, ha valaki csak úgy beül a Mesés férfiak szárnyakkal előadására, és nem tudja követni ezt a sokszólamú előadást. Nem könnyű két órát kínálunk.

A színház felpörgeti a nézőt – ezek szerint Önt is?

Hogyne! A katarzisért nemcsak a színésznek, hanem a nézőnek is meg kell dolgoznia. A Mesés férfiakra vagy a Szarvassá változott fiúra, de a Viktor Rizsakov által rendezett Éjjeli menedékhelyre sem lehet egy sörözés után beülni kikapcsolódni, mert ezek a művek azt kívánják a nézőtől, hogy bekapcsoljon, figyeljen, ugyanakkor nyitott legyen arra, amit a műalkotás kínál. Az a jó, ha a néző nem külső szemlélője az előadásnak, hanem hagyja magát vezetni, sodorni. Ez igénybe veszi az idegrendszerét, de megérinti a lelkét. Ez az értelme a művészetnek – különben minek?

Fotók: Eöri Szabó Zsolt