Kipke Ágnes: Mert a fűszálak sose csorbulnak ki
„írás helyett az emberek / fűcsomókat kötözzenek” (Tao te King)
Első ránézésre – de hát rá szoktunk-e nézni egyáltalán…? – a fű: lényegtelen. Jelentőség és haszon nélkül tenyészik, mindenhol, mondanánk, aztán kiigazítjuk, akárhol, pontosabban. A világ allegorikus képeskönyvében a pusztulásra ítélt jelentéktelenség, a kiszolgáltatottság illusztrációja: a halandók is csak „olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad” (Zsolt 90,5–6). Hisz eddig rendben is volnánk. Csak aztán másnap megint ott van…
„FŰ KÖVETKEZIK BE LÁBAI[NK]NÁL” (TANDORI)
Mert a fű a teremtés céltalan bőkezűségét is demonstrálja, a gondviselés furcsa, funkciótlan jókedvét. No persze, lehet belőle tanmese is: „Vegyetek példát a liliomokról, hogyan nőnek: se nem fonnak, se nem szőnek. Mégis, mondom nektek, hogy Salamon dicsősége teljében sem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha tehát a mezőn a füvet, amely ma a mezőn zöldell, holnap a kemencébe kerül, Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek.” (Lk 12,27–28) Csak a botanikai distinkciókba nem szabad belebonyolódni.
Deistább olvasatban a fű az entrópia törvényeivel szembeszegülő, makacs élet. Élés és pusztulás oly (túlságosan is?) magától értetődő alapképe, melyből evidensen sarjad a „minek?!”, a létértelem babitsi faggatása: a „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” S a kérdőjellel lezárt-megnyitott Esti kérdés idővel legendás válaszokat növeszt a magyar irodalomban, egészen eltérő egzisztenciál-botanikák kertjében is. Mert míg Szabó Lőrinc egy korai versváltozatában „minden fűszál értelmes intelem” (Dunántúli idillek, XLVI) – ezt a gyepet valaki gondozza! –, addig Weöres Sándornál csak nő, csak nő az égnek: „Őrült minden fűszál” (Egysoros versek, XIII).
A fű, minden szerves létezés öncélúságával, elszánt igénytelenségével, erőszakos és önző túlélő. „A fű kinő utánad” – sommázza József Attila. A fű a szemérmetlen burjánzás a romokon. A pusztulás szecessziós dekorációja, perverz sorminta egy apokaliptikus jövő szegélyén: „aztán ismét csak a legyek és a fű / mi lesz (…) / aztán ismét csak a legyek és a fű” (Tolnai). És mégsem indáz. A fű egyenes. Egyszerű. Bizonyos proletár eleganciát semmiképp nem tagadhatunk meg tőle.
De hát az élniakarás: fölvetett fejjel, törékeny-könnyű szárral nekifeszülni az égnek, talán mégse csak gőg; hiszen a pusztulásnak való szüntelen kiszolgáltatottságban, a kiszáradhatás, kitéphetés, lelegelhetés és eltaposhatás állandó kicsiségében egzisztál. S akkor mégis inkább az örök alázat az övé – „és kis betűvel vagyunk, mint a fű” (Tandori).
Persze, amit mi ideföntről kisbetűs névtelenségben hagyva, egy vállrándítással „fűnek” keresztelünk, az nem egyetlen növényfaj, sőt, nem is egyetlen család: a fű nem egynemű. A sokféleség szemérmes dicsérete; a fű a befogadás. „Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni) / Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni” – énekli Whitman, talán nemcsak saját Fűszálak című verseskötetére utalva, A „fűszálak” értelmében.
Amiből definitíve következik az is, hogy a fű nem gyep – nincs helye a „Ház. Kutya. Gépkocsi. / Pázsit és fogadások” (Pilinszky) világában. A legradikálisabb vegyszerekig makacsul ellenáll megtisztítási törekvéseinknek, s nem enged magából státusszimbólumot csinálni. A fű sokféle.
És ami biztosan egyik rejtélyes forrása erejének: a fűcsomó. Az egymásnak vetett fűvállak rendetlenotthonos sokasága. A fű ugyanis mindig sok. Sokan van.
„PARIPÁK, TUDJÁTOK MEG, HOGY AZ ÉG A FŰSZÁLAKNÁL KEZDŐDIK, S TI MINDIG BENNE JÁRTOK” (MÉSZÖLY)
A fű a határ: tél és tavasz, föld és ég, civilizáció és természet zölddel satírozott pereme. Fű szegélyezi az életünket, az árokpartot, a síneket, a temetőt. Körberajzolja a széthasadt betontáblát; a senkiföldjék szegőszalagja. A két határpont: a tudás fája és az örök élet fája közt húzódó limes. És a fű a határ eltüntetése, elfedése, burjánzó rejtegetése is. A fűé minden betöltetlen, minden rés és hasadék – fű ott van, ahol valami más nincs. A létezés hiányaiban, közeiben ver tanyát. A fű mindig között.
A köztességben, a kicsiségben rejlő örök-paradox erő: „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél” (József Attila) – ami mégsem tesz közepévé semminek. Hiszen a fű világában nincs tengely és nincs hierarchia, mert nincs igazi eredet, leszármazás sem: a fű szárának egyszerű egyenessége a föld alatt bonyolultan kacskaringó (mégiscsak szecessziós!), gubancos tarackká alakul, amely bármikor képes „újjánöveszteni” önmagát. Rizómát hoz létre, a létezésnek középpont nélkül terjedő, korlátlan növekedésű mintázatát, amely olyan gyanúsan távol áll a mi gyökérhez, eredethez, egységhez, identitáshoz szokott európai eszünktől… Amely bárhol megszakítható, s amely azután bármely vonala mentén mégis újra lesz.
„Mintha Keleten, nevezetesen Óceániában létezne az a rizomatikus modell, amely minden tekintetben szemben áll a fa nyugati modelljével. Haudricourt erre vezeti vissza az erkölcsök és a transzcendencia Nyugaton elterjedt filozófiája és a Keletre jellemző immanencia közötti oppozíciót is: az Isten, aki vet és arat, szemben a dugványozó és a termést a földből kiásó Istennel. [...] Továbbá a szexualitás is más: a két nemet egyesítő, magvakkal szaporodó növények a szexualitást a reprodukció modelljének rendelik alá; a rizóma ezzel szemben a nemiség felszabadulása nem csupán a reprodukció nyomása alól, de a genitalitás alól is. Nálunk a fa a testbe plántálódott, megkeményítette és rétegezte még a nemi szerveket is. Elveszítettük a rizómát és a füvet” (Deleuze– Guattari).
„MEGÁLLOK A MEZŐN. / A FÜVEK ÉS A GYOMOK ÉLNEK, / ÉN CSUPÁN LÉTEZEM” (KÁLNOKY)
Fűbenülés, fűbefekvés. Fű béleli, fű teszi otthonossá a világot: „Jézus meghagyta: »Telepítsétek le az embereket!« Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát” (Jn 6,10). Akkor is, ha gondolatban hozzátesszük: Illyés Gyula panaszolja valahol, hogy aki bugyuta iskoláskönyv-meséiben gyöngédnek nevezi a természetet, az nyilván soha nem járt benne mezítláb. Az nem tudja, hogy a természet lágy öle elsősorban mégiscsak szúrós és valóságos gizgaz.
Persze, ha a gyom, kissé slendrián botanikai definíciója szerint „olyan növény, amely ott fordul elő, ahol nem kívánatos”, ez a meghatározás máris újabb meghatározást követelve keresi e kívánás alanyát. Az ember által újra- (át-) (el-)teremtett világ mellé tetszetős alternatívaként vázolva fel egy birka- vagy épp perjeuniverzum képét. Vagy csak egy ökológiailag bölcs-nagyvonalúbb horizontét, amelyet éppúgy teremthet a táplálékláncbiológia szemléletmódja, mint a szemlélődés nempragmatikus egyszerűségéé: „nincs rossz fű. Nincs szél, / ami ne jól fújna. Nincs / hamis madárfütty” (Fodor Ákos).
„A gyomnövény az emberi erőfeszítések Nemezise. A növényeknek, az állatoknak és a csillagoknak tulajdonított képzeletbeli létezések között talán még a gyomnövény éli a legbölcsebb életet. Igaz, a fűnek nincs se virága, se repülőgép-anyahajója, se Hegyi beszéde. [...] Mégis övé az utolsó szó. [...] Nincs más kiút, csak a fű. [...] A fű csak a nem művelt területek között létezik. Betölti az üres hézagokat. Más dolgok közé és között nő. A virág szép, a káposzta hasznos, a mák bolonddá tesz. A fű túláradás, erkölcsi lecke” (Haudricourt).
Csak hát „nem könnyű meglátni a füvet a dolgokban és a szavakban…” (Deleuze–Guattari).
A fűbenheverő, zsongó nyári dél perspektívája ez. Ahogy a fűszálak visszanyerik valódi jelentőségüket a teremtésben: „M e k k o r a fűszál! / földön fekve bámulom: / mögé-fogy a Hegy” (Fodor Ákos).
S az utolsó, a színről színre pillanatáé: „»Csakugyan itt a halál? – gondolta Andrej herceg, és teljesen új, irigy szemmel pillantott a fűre, az ürömre meg a pörgő fekete labdából felbodorodó füstszalagocskára. – Én nem halhatok meg, én nem akarok meghalni, én szeretem az életet meg ezt a füvet, földet, levegőt...« – Ezt gondolta, de rögtön észbe kapott: nézik. [Valaki őt is szemléli ebben a pillanatban…] »De vajon nem mindegy-e most már – gondolta. – És mi lesz odaát, és mi volt itt? Miért sajnálok megválni az élettől? Volt ebben az életben valami, amit nem értettem és nem értek«” (Tolsztoj: Háború és béke).
Nézni kell. „A gyepet […], talán a gyepet.” És meglátni, itt és most, ahogy összeér benne (benne is), ami van. „Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, / vagy egyszerüen az, hogy létezel / mozdítja meg itt és most a világot.”
A fűé a jelenvaló-lét teljessége – állítja Pilinszky lakonikusan: „Fű van.”
„Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, / Csak a kardok, tornyok és ölő igék” (József Attila). Talán éppen, mert a fű maga mégis olyan körülfoghatatlan, korlátozhatatlan, meghatározhatatlan. Mert képtelenség szépen beragasztani a herbáriumba. Mert túlél minden katasztrófát és elvisel bármiféle tanulságos-allegorikus értelmezést; de örökké túlnő mindezen. (Okosabban: „Minden rizóma szegmentációs vonalakból áll, ezek mentén rétegződik, territóriumokba szerveződik, kap jelentést, tulajdonítható stb.; ugyanakkor vannak rétegtelenítő törésvonalai is, melyeknek a résein át állandóan eltűnik.”)
Él. Van. És ez már önmagában épp elég irracionális… „A gyermek szólt: Mi a fű? És tele marokkal tartotta elém; / Hogyan felelhessek neki? Magam se tudom nála jobban” – tanácstalankodik fejét vakarva maga a fűszálas Whitman. Hisz azt már a másik megszállott füvésztől, Tolnai Ottótól is tudhatjuk: a fű-ügy, egyelőre (míg élünk), úgyis lezárhatatlan. „Ott tartok, hogy fűelemzést végzek. [...] Építeni kezdtem, összerakni a világot. De most is a fűcsomóval bajlódom.”